Gondolatok a szkíta nép-nemzeti szertartásrendről – Rasdi mesél 3/2. rész
Első tételünk a világos és sötét erők küzdelme, az előbbinek önkéntes áldozatok sorozatában megvalósuló végleges gőzelmével. A hazai táltos-hiedelemkörből a fehér és a fekete táltos szerepének definíciószerű elkülönültsége, a kétféle minőség állatalakban történő, szakadatlanul meg-megújuló küzdelme idézhető ide, egyfajta fű alatti továbbélés tanúbizonyságaként. A manicheista vonulat viszont nyíltan, írásban is nyilatkozik erről a kettősségről. Evodiusnál (429 elõtt) például ezt olvashatjuk: Mánész tehát azt mondja, hogy két természet van: az egyik jó, a másik rossz. A jó csinálta a világot, a rossz miatt vált olyanná, amilyen. ( Adam 1969., 71. o.) Thmuiszi Szerapion (350 körül) szerint pedig …azt mondják a manicheusok: a Sátán testét viseljük, de a lélek Istené. A test így rossz, a rosszból jött elő, a lélek pedig jó, a jóból veszi kezdetét; tehát kettő az őselv és kettő a lényeg; és a két őselv lett az okozó, az egyik a rossz testé, a másik a jó léleké. ( Adam 1969., 59. o.)
Második tételünk így szól: a szkíta ősbölcsesség három rétegű (emberszabású) világképében a felső világ a szellemiségnek, a középső a lelkiségnek, az alsó a testiségnek felel meg. A sámánutazások három világrétegéről van itt szó, amelyek a révülés során más más úton-módon közelíthetők meg. A manicheista hagyomány egy kései hajtása, egy bogumil imádság viszont a test-lélek-szellem hármasság meghatározó szerepét emeli ki ebből a jellegzetes kozmikus üdvtörténeti összefüggésrendből.
Tisztíts meg engem, Istenem!
Tisztíts meg engem, bensőmet-külsőmet.
Tisztítsd meg testem, lelkem, szellemem,
növekedjenek bennem fénymagok,
hogy fáklyává lehessek.
Hadd legyek láng,
hogy mindent enmagamban
s magam körül is mindent
fénnyé válthassak át.
(Siegert 1985., 61. o.)
Harmadik tételünk: a két őselv konfliktusos kapcsolatából a test-lélek-szellem hármasságon át fokról fokra kibontakozó világ a maga legáltalánosabb érvényűnek, egyszersmind legállandóbbnak mutatkozó kereteit a tizenkét elemű Állatövben (Zodiákus, Napút) találja meg. A sámánszertartások – például az obi-ugorok nevezetes medvetora – során eljárt táncok jellegzetes kéz-, láb-, illetve törzs-mozdulásai rendre ezeknek az évköri egységeknek a
jelekké érett folyamatábráit idézik elénk, félreérthetetlenné téve, hogy a szétszórtság hétköznapi állapotából ilyenfajta kereten át, mintegy ennek a sajátos ritmusrendszerére áthangolódva vezet az út a magasabb, illetve mélyebb (teremtés-közelibb) régiók felé. A manicheizmus idevonatkozóan is írásos tájékoztatással szolgál. A ránk maradt szövegekben többször is szerepel, a legkülönfélébb összefüggésekben, az Állatöv, mint az anyagba alámerült fény sajátos szerveződésű működési terepe. Theodor bar Konai (790. körül) ezzel összefüggésben magának a vallásalapító Maninak a nevét is megemlíti, mint aki közelebbi kapcsolatba került a csillagjóslás tudományával, s rajta keresztül az égitestekkel, valamint azok mozgási övezetével, a Zodiákussal. És a szellemek, valamint a Nap, a Hold és a csillagok imádását is tanította. Sőt a sorsmeghatározás és a horoszkóp dolgában is ügyesnek bizonyult. ( Adam 1969., 77. o.)
A Napúttal kapcsolatos tudás fokozatos hanyatlását – al- Biruni 1030. körül írott monumentális India-könyvének egyik utalása szerint – ugyancsak maga Mani panaszolja fel, ekképpen: Tudjátok meg, hogy a világhelyzet megváltozott és átalakult, és ennek megfelelően átalakult a papság is. Igen, megváltoztak az égi szférák. A papok pedig a csillagképekre vonatkozó tudás területén, ezek körpályáját illetően, nem rendelkeznek már olyan mértékű gyakorlattal, mint amilyenre atyáik még képesek voltak, ehelyett csalással tévedésbe visznek. Csak véletlenül következik be, amit mondanak: gyakran
azonban nem történik meg ez. ( Adam 1969., 26. o.)
taltosbarka/magyarno.com
Powered by Facebook Comments
