Királyaink földi maradványain nem foghatott az idő?
A középkor óta az a szóbeszéd járja, hogy egyes szentéletű királyaink földi maradványain nem fogott az idő. Sőt, ami azt illeti, nem csak a legendák, hanem egyes hivatalos krónikák és dokumentumok is el-elejtenek olyan megjegyzéseket, amelyek félreérthetetlenül utalnak a szentség eme csodájára. Szemezgessünk a rejtélyek sokaságából!
Ha valaki a történelem kutatására adja a fejét, tapasztalni fogja, hogy finom szólva is sok a hiányzó részlet, valahogy foghíjasok, töredékesek és befejezetlenek egyes történeti események. Még inkább így van ez, ha az ember nem csak a tudományra kíváncsi, hanem a rejtélyekre és a manapság lekicsinylő módon csak „okkultizmusnak”, „ezotériának” vagy „összeesküvés-elméleteknek” csúfolt-gúnyolt tényekre is.
A Turul-nemzetség sarjai nem egy máig tisztázatlan és megválaszolatlan kérdést hagytak maguk után. Ilyen például az a nem szokványos, sok vitára okot adó problematika, hogy hová tűntek megboldogult szent királyaink holttestei.
Szögezzük le, hogy számos külföldi királyi dinasztia középkori sírjai megvannak és azonosítást is nyertek. Ugyanakkor feltűnő, hogy a magyar királyok esetében egyáltalán nem ez a helyzet. Áttanulmányozva a szakirodalmat, azzal az enyhén szólva furcsa ténnyel kerülünk szembe, hogy a legtöbb Árpád-házi királyunk földi porhüvelye valahogy eltűnt, köddé vált, vagy elkeveredett a történelmi felfordulások közepette.
Ez nekem valahogy sántít. Ennyi királynak csak úgy eltűnjön a holtteste, holott van olyan is, amelyekről csodák szólnak, vagy a temetésük kifejezetten jól dokumentált. Hadd említsek néhány esetet a dilemmám illusztrálására!
I. (Szent) István király 1038. augusztus 15-én távozott az élők sorából. Úgy tudjuk, hogy a fehérvári bazilikában temették el. Később testét kiásták és a belharcok miatt biztonságba helyezték. Eddig semmi különös. Ha valaki ezt egy történelemkönyvben olvassa, talán még legyint is egyet: jól van, haladjunk tovább. Az én „történelemóráimon” azonban nem elégszünk meg a tények tálalásával, hanem a teljességre törekszünk és elolvassuk a földi és az égi jeleket is, ha azok rendelkezésünkre állnak. Márpedig itt rendelkezésünkre állnak.
Amikor ugyanis a király kősírját felnyitották, földi maradványai egy balzsamillatú folyadékban úsztak. Ez egy aranyszínű, mézszerű, illetve olajjellegű anyag volt, ami a testét vonta be. Romlásnak, oszlásnak, bűznek és hasonlóknak nyoma sem volt.
Tegyük hozzá, a király testét nem balzsamozták be, nem is mumifikálták, mégsem indul bomlásnak. Amikor felnyitották a márványkoporsóját, úgy tűnt, mintha aludt volna. Természetes mumifikációval állnánk szemben?
Az egyik beszámoló szerint a fehérvári káptalan annyira aggódott a holtest miatt, hogy kiemelte a szarkofájából és a templom alatti sírkamrában rejtette el. Ekkor választották le róla a Szent Jobbot. Majd a kincstárból egy bizonyos Merkur nevű őr tulajdonította el a király gyűrűjével együtt. Tőle vette vissza az ereklyét Szent László, aki látogatást tett Merkurnál Biharban, kegyelemben részestette és az ereklye tiszteltére megalapította a Szentjobbi Apátságot, mely ma Románia területén található.
Hartvik legendája nem említi a lopást.
A Szent Jobb megtalálásának emléknapja az 1084. május 30-i nap emlékére lett május utolsó előtti napja. Érdekes, hogy a Szent Jobbot István király gyűrűje alapján azonosították be. Kérdéses, hogy vajon ennyi bizonyíték elegendő-e ahhoz, hogy elhiggyük e kultikus tárgy eredetiségét? Vagy a történelem ezúttal is a hit eszközéhez folyamodik? Bízzuk ezt az egyes emberre! Döntse el mindenki maga, hogy miben hisz és mire alapozza a hitét.
Engem most személy szerint sokkal jobban érdekel István király teste. De mindhiába, mert a történelem viharaiban nyoma veszett, így nem lehet vizsgálni. Kár érte!
Aba Sámuel 1044. július 5-én Ménfő közelében vereséget szenvedett III. Henrik német-római császártól. A Képes Krónika szerint ezután menekülőre fogta és az abádi Csaba-major Öregbarlangjában érte utol a halál – brutális módon gyilkolták meg. Ezt követően valami meglehetősen bizarr dolog történt a holttestével. Szóljon helyettem a középkori forrás:
„E falu melletti templomban temették el.
Néhány esztendő múlva azonban, midőn a sírból fölásták,
szemfödelét és öltözetét romlatlanul, sebeit
pedig beforrva találták. testét azután saját monostorában
Saruson (Sáros, Sáron) temették el…”Kálti Márk: Képes Krónika (1358)
Még egyszer tisztázzuk magunkban, mi is történt pontosan. A királyt kegyetlen módon kivégzik. Abba most ne is menjük bele, hogy Aba Sámuelt az ősvallásunk hívei támogatták, mert ezt mindig el kell hallgatni. Ez tabutéma! Szorítkozzunk a történelmi dokumentum tartalmára, amely kereken kijelenti, hogy a sebei begyógyultak, összeforrtak. Mindez néhány esztendővel a halála után derült ki! Ez azért nem normális, nem szokványos dolog még a laikusok számára sem!
Ha szeretnénk megtekinteni e csodálatos test maradványait, ne is keressük, mert ennek is nyoma veszett. És így megy ez végestelen végig az Árpád-ház királyainak tetemeivel kapcsolatban.
Vannak ugyan arra vonatkozó feljegyzések, hogy mikor, hol és milyen körülmények között temették el nagy királyainkat, de kézzelfogható test nincs (csak üres sírok), vagy nem sikerült beazonosítani a megtalált maradványokat.
II. András esete a legkülönösebb. Itt már-már arra számíthatnánk, hogy meglesz a hőn áhított bizonyíték a romlatlan testre.
1235-ben hunyt el a király. Vagy Egresre (román neve Igris), vagy Váradra vitték a testét. Az egyik forrás (például a Képes Krónika) Egrest említi, a másik kútfő (például a Budai Krónika) Váradot.
Ma azt fogadja el a hivatalos tudomány, hogy II. András testét először váradra vitték.
Ez a tény nem csak minket zavar, a korabelieket is aggasztotta. Az egresi apátság a pilisivel együtt még pert is indított az ellen, hogy a király holttestét Váradról Egresre vitték. Megint más forrás szerint a pilisi ciszterciek az ellen tiltakoztak, hogy II. András holtteste náluk lenne. Ennek pedig azok a krónikák mondanak ellen, amelyek szerint a pilisi ciszterciek Pilisszentkereszten szerették volna felesége mellé temetni. Újabb krónikák szerint Fehérvárott helyezték végső nyugalomra. Na, itt legyen az ember okos!
„András király aztán az Úrhoz költözött
az Úrnak 1235. esztendejében, uralkodásának
30-ik évében. Teste Egrus (Egrös) monostorában
nyugszik boldogan…”Kálti Márk: Képes Krónika (1358)
A nagy perpatvarban ne veszítsük el témánk lényegét: Hová tűnt II. András holtteste? – Nem tudni. Egyik helyen sem találták meg.
Pedig jó volna, tekintve, hogy a Szentföldet megjárt király nevéhez világi és spirituális gazdagság egyaránt fűződik.
Amennyiben a Pilist fogadjuk el végső nyughelyeként, akkor felvetődik a pilisi remetékkel való mitikus kapcsolata is. Nem csak II. Andrást, hanem feltehetően több Árpád-házi királyt is a Pilisi-hegységben régóta lakó fehér csuhás táltosok, barátok, szerzetesek, remeték – a későbbi pálosok – avattak be az úgynevezett királyi beavató helyeken. Ezek részint titkos barlangok, részint más titkos helyszínek voltak. (Nemsokára majd szervezünk ilyen helyre töltődést.) A szellemi hagyományok szerint nem csak a szakrális királlyá koronázás zajlott a Kárpát-medence eme spirituális központjában, hanem többek között itt folytak az ősmagyar napvallás rítusai is, melyek királyt és nem királyt egyaránt felkészítettek az égi küldetésére. Nem csupán egyes kiválasztott királyaink, hanem az arra méltó lelkek részesülhettek itt különféle beavató energiákban – így lettek beavatva az ég titkaiba, itt tanultak meg kommunikálni az angyalokkal –, melyeknek köszönhetően a legjobban még a halál felett is úrrá tudtak lenni.
Nem véletlenül terjedt el a pálosokról, hogy romlatlan holttesteik kőkoporsóikban pihennek.
Miért nem lehet többet hallani arról az eszmeiségről és történetiségről, amelyet őseink is követtek, s amely által kapcsolatba tudtak lépni az égi erőkkel, az őseinkkel és a Teremtővel?
Aki figyelmesen olvasta ezt a cikket, könnyen megválaszolhatja a kérdést. Sőt, az alábbi kérdéseken is eltöprenghet:
Hogyan nézne ki, ha egyszer kiderülne, hogy nem (csak) az egyházi tanítások által lehet (és lehetett mindig is) üdvözülni, feltámadni, örök életűvé válni és eljutni a tudatosság legmagasabb fokozataiig?
Mi van, ha lelepleződne, hogy táltos királyaink, táltos beavatottjaink, néhai pálos atyáink és még ki tudja, ki mindenki, képes volt úrrá lenni önmagán és a halálon?
Az embereknek akkor egy új alternatíva is kínálkozna?
Konkurencia lenne az „ezotéria” valamelyik felekezetnek, amely híveit meg akarja kímélni a valóságtól?
Mennyire az őshagyományunk része az a fajta lelkiség és szellemiség, mely képes az anyagi világ fölé emelni az embert?
Feléleszthető-e ez a hagyomány például a napvallás által?
Meglátjuk. . .
Írta és szerkesztette: Száraz György
Powered by Facebook Comments
