Az erdõszélen hóvirág fehérlett.
Sarjadó gyepen az iskola
glédában állt, mint még soha
Valaki a Talpra Magyart szavalta.
Aztán a tanító beszélt a szabadságról.
Hallgatta a sok parasztgyerek,
oldalt a jegyzõ, meg a pap
s tisztes, komoly, õsz emberek.
A harangozó tartotta a zászlót,
vén bajszos arcán zord egykedvûséggel.
S a tanító lelkesen magyarázta,
hogy mi is történt
ezelõtt sok, nagyon sok évvel.
Hõsökrõl beszélt és csatákról
s arról, hogy miként folyt a vér,
amikor annyi ember meghalt
valamiért.
A többiek hallgatták némán.
Hitték is, nem is, a mesét.
Öreg volt már a múlt. Setét
s bizonytalan ködök takarták.
S egyszerre csak egy kisgyerek
hangosan megszólalt hátul:
&ldquoÉdesanyám! Mi a szabadság?”
A tanítóban elakadt a szó.
Odanéztek mindannyian.
Az asszony pedig felsóhajtott
és azt felelte:
“Amikor hazajönnek a katonák, fiam.”
Ó, hóvirágos régi Március…!
Azóta mennyi vér ömlött megint,
s részeg torokkal hányszor ordították
közénk a véres jelszót, hogy “szabadság!”
Voltunk azóta hõsök, mi magunk is.
Hõsök, pribékek, árulók, gazok,
honmentõk és hazátlanok,
voltunk minden, amit csak akartak
a habzó szájú álapostolok.
Négyszer szabadítottak föl azóta
propagandás vad próféciával
és mind a négyszer más zászló alatt!
És mind a négyszer esküdtek reá,
hogy most lettem szabad!
Hát ez a szabadság, emberek?
Szónokló, híres emberek!
Élõk s holtak mind ezt akarták…?
S mi lesz, ha majd egy szép napon
megkérdezi egy kisgyerek:
&ldquoÉdesapám, mi a szabadság…?”
Ó, hóvirágos régi Március…
Talán sóhajtunk egyet mi is akkor
és csak annyit mondunk csöndesen: fiam,
szabadság az, ha majd
hazatérhetünk mindannyian.
(Bajorerdõ, 1947)
magyarno.com
Powered by Facebook Comments
