Valaki hiányzik. Elment, nem ragyogja be a házat többé kedves mosolya. Szelíden tűrte a megpróbáltatásokat, hajnalban kelt, befogta a lovakat, hogy férje fuvarozóként négy éhes kislány gyermeket tudjon etetni.
A család kárhozatra ítélt. Bűnük arisztokrata származásuk volt, pedig a cselédek még a hetvenes években is tiszteletüket tették szerény kis hajlékukban a “kis nagysád” otthonában. Ünnepek voltak azok a hétköznapok. A “kis nagysád” megkérgesedett ujjai vidáman táncoltak a zongora billentyűin, dalra fakadt az egész vendégsereg. Jöttek a szomszédok, egyre gyűltek a vendégek. A ház ura is megfeledkezhetett néhány órára lovairól, a sortűzről, amivel sziluettjét “kirjzolták” a disznó ól ajtajára, csöppnyi lányai szeme láttára, a fekete autóról, ami az éj leple alatt megállt, de valahogy mindig hazatért…
A Lipthay család címere
Az asszony Korompán látta meg a napvilágot, de a történelem Mezőkovácsházára, majd Dunaharasztira sodorta. A Lipthay kislányt egykor francia nevelőnők nevelték, édesanyját azonban kisöccse születése közben, egy évesen elvesztette. Nem volt sok öröme az életben, mégis mindig megtalálta azokat az apróságokat, amelyek kedélyét nem hagyták lankadni.
A hetvenes években Dunaharasztin, férje legendás Sipos (Syposs) boltjában pakolta az árut, pénztáros volt, takarította a kis boltot, otthon közben mosott, főzött, vasalt hatod magára és közben énekelt. Csilingelő dallamok hagyták el ajkát, a jeges víz forralása, a tűzifa behordása, de még az állatok etetése közben is.
Lányai rendszeridegenek voltak, társadalmi megkülönböztetés jegyeit viselték magukon és adták át gyerekeiknek, de a család méltósággal viselte a megpróbáltatásokat. Összetartotta őket az asszony mosolya és vidámsága.
Így emlékszik unokája báró Kisfaludi Lipthay Margitra, aki egy letűnt rendszer igazi hősnője volt. Nyugodjon békében!
magyarno.com
Powered by Facebook Comments
