Méltatlanul elfeledett győztes csatáink sorába tartozik a Brenta folyónál vívott ütközet is, ahol őseink háromszoros túlerő felett diadalmaskodtak. Arnulf keleti frank császár szövetségeseként 899 elején mintegy ötezer fős magyar sereg indult Észak-Itáliába. Eleink az előző évben már felderítő csapatokat küldtek a Brenta folyó vidékére, akik tökéletesen feltérképezték a helyszínt.
Később a kalandozások gyakori útvonalává vált a Száva-Dráva vonalától Trevisoig terjedő szakasz, amit a források is Strata Hungarorum-nak (Magyarok Útjának) neveztek. Itáliába érve a magyar sereg háromfelé vált, és úgy dúlta I. Berengár birodalmát. A király – Liuptrand cremonai püspök szerint – akkora hadat szedett össze, hogy „így a magyarokénál háromszor erősebb lett serege.”
Az Adda folyónál a magyarok útját állták, ahol a püspök feljegyzése szerint őseinknek „a két veszély közül inkább van kedvük a futáshoz, mint az ütközethez.” A valóság inkább az volt, hogy miután meggyőződtek a túlerőről, tervszerű visszavonulásba kezdtek a Brenta folyó felé, ahol kevesebb vízfolyás szabdalta a tájat, gyors lovasrohamokhoz alkalmasabb volt a terep.
A fő csapat a Pótól északra, egy másik a Pótól délre vonult vissza, és alkudozásokat színleltek, csalogatván maguk után Berengárt. A folyamatosnak tűnő menekülés, az alkudozások azt a hitet keltették a királyban, hogy elődeink teljesen kimerültek és harcképtelenek. Eközben az utódvédharcokat vívó csapatokat kivéve egyesítették erőiket a Brentánál. Veronát elhagyva újabb cseles magyar ajánlat érkezett Berengárhoz: „Ha hazaengedik Őket, akkor megígérik, hogy soha többé nem fognak Itáliába törni.”
A gőgös király azonban totális győzelemre áhítozott. Miután a magyar sereg átkelt a Brentán, az üldözést nem tartotta szükségesnek, pihenőt adott csapatainak. Megoldották fegyverzetük, lecsatolták páncélzatuk, falatozni kezdtek.
Ekkor jött a félelmetes magyar roham, három irányból rontottak eleink az itáliaiakra. „A magyarok olyan hirtelenséggel törtek elő, hogy egyeseknek az ételt a torkukban szúrták át.” A győzelem olyan nagyarányú volt, hogy szinte teljesen megsemmisült az ellenség, maga Berengár is közkatonai ruhában tudott valahogy elmenekülni.
A csata a kor egyik legnagyobb magyar ütközete volt, amit – a háromszoros túlerő ellenére- az alábbiak tettek lehetővé:
– alapos felderítés
– az ellenfél sikeres megtévesztése
– tervszerű visszavonulás
– pontosan végrehajtott támadás.
Seregünk 899/900 telét is a Pó síkságon töltötte, így csak tavasszal tért haza, miután értesült Arnulf haláláról. Itáliát elhagyva pedig birtokba vették a mai Dunántúlt.
(A csata után, Európában elterjedt ima: “A sagittis Hungarorum libera nos, Domine!” – szerk.)
Németh Gábor
magyarno.com
Powered by Facebook Comments
