Őseink az Isten, az Igazság és Szeretet jegyében nevelik gyermekeiket azóta is, mindenkor. Jézus tanítása, hogy Istent csak lélekben és igazságban lehet imádni, őseink életében élő valóság volt. Hajnalaikat napkelti imával indították, s napjuk minden percére, minden ténykedésére volt imájuk: ébredésre-elalvásra, mosdásra, öltözködésre, vetésre-aratásra, voltak pénteki hasznos imáik és világbékéért szóló imáik.
Hittek az ima erejében, s hittek abban, hogy a gonoszt az imával távol tudják tartani, legyen az csábítás, betegség, vagy jégeső. A kedves közvetlenségű “Sátány lódulj és ne állj meg” kifejezésük bizonyítja lelki hatalmuk erejét. Azt is tudták, hogy a jókívánság, mint vetőmag megered és gyümölcsözik az emberek életében, ezért naponta éltek is vele, s minden köszöntésük Isten áldását hívta segítségül: Adjon Isten jónapot, jóestét…
Mit kapunk ma az elterjedt “szia” köszöntésből a zavaron, értelmetlenségen túl?
Az imát a magyar első számú kincsének tartotta. Egy-egy ima mint kincs, családról családra öröklődött, s éppen ezért a legősibb időkig vezethető vissza eredete. Évszám szerint is megemlékeznek az ötezer évvel ezelőtti vallási képzetekre, melyek része az ötvenes őrző angyal fogalma: „keresztet vetek öt újjommal, ötvenes őrző angyalomnak erejével,” mondja egy dunántúli imánk, s e fogalom jelent meg később a sumirnak nevezett nép hitvilága egy részeként. Legősibb imádságaink Magyarországon Koppány földjén, a Dunántúlon, s Erdélyben maradtak fenn. Népünk imái ugyancsak emlékeznek arra, hogy az ősi Boldogasszony szerepkörét Mária váltotta fel ezer évvel ezelőtt.
Őseredetileg az ima dal volt. Ma megemlékeznek arról, hogy a szöveg mellől már lekopott az egyszerű dallam. Emlékezünk arra, hogy őseink tudata szerint Isten teremtésének eszköze a dal volt. Éppen így a magyar nép ima-dala is teremtett. Éppen ezért életük minden mozzanatára volt imájuk: felkeléshez, mosdáshoz, fésülködéshez, munkához, játékhoz, rossz idő elmulasztásához, jégverés elűzéséhez, szüléshez, temetéshez, utazáshoz, gyógyításhoz, altatáshoz. Végeláthatatlan imáik sora.
Hittek az ima erejében, s éppen ezért bűnnek tartották a betegséget, annak megtűrését, hiszen imával el lehet a betegséget űzni. Az imát az egész család minden tagja végezte. Az ima öröklődött apai, anyai ágon egyaránt, s az édesapák sem szégyenlették térden állva imára tanítani gyermekeiket.
Voltak mindennapos és voltak titkos imáik. Ez utóbbiakat a templomban soha nem mondták, vagy esetleg csak akkor, amikor pap nem volt a templomban. Még az 1940-es években is megkövetelték a papok, hogy ezeket a néha papírra is lejegyzett imákat a nép égesse el, ezzel nemcsak a nép lelke, de az egyetemes művelődés- és vallástörténelem ellen is helyre nem hozható bűnt követtek el. Ha arra gondolunk, hogy a műveltség legelmaradottabb fokán álló népek vallási képzeteit ma engedékenyen beépíti szertartásaiba a római egyház, de a fennkölt, ősi magyar műveltséget napjainkig üldözi, önkénytelenül felmerül a magyarázatot váró „miért?”
magyarno.com
Powered by Facebook Comments
