Nem csak költő, hanem szenvedélyes pipagyűjtő is a Székelykeresztúron élő Szente B. Levente. Jelen interjúban sajátos világba tekinthetünk, a pipák különleges kultúrájába, amelynek Erdélyben még nincs komoly szakirodalma. Ily módon jelen írás nem csak hiánypótló alkotás szeretne lenni, hanem olyan katalizátor, ami elindítja a szakértők és az emberek pipák iránti érdeklődését. A pipák kutatása során a kultúránk olyan feltáratlan értékeivel találkozhatunk, amelyet nem szabad belepnie a felejtés füstös homályának.
– Hogyan lesz valakinek pipagyűjteménye?
– Gyermekkorom óta különös vonzódást éreztem sokféle tárgy iránt, amelyeket ahogy csak lehetett, megszereztem, őrizgettem. A szobámat is körülraktam mások számára sokszor értéktelen kacatnak tűnő dolgokkal. Használati eszközök, könyvek, régi sárga levelek, cserépfazekak, csuprok, vas és réz eszközök, akár töredékek voltak, akár épek: mindenben szépet és értéket láttam, eszmeit főleg. De legfőképpen megéreztem bennük, hogy egykor élt emberek, sokszor rég elhunyt ismerősök, rokonok, szomszédok által használt eszközök, emléktöredékek ezek. Külön életet élnek ezek a tárgyak bennem, így nem csak azért ragaszkodom hozzájuk, mert sokuknak történetét is ismerem, hanem azért is, mert valahogyan megfogalmazódott bennem, hogy ezeket meg kell őrizni, hogy mások is láthassák. Iskolaidőszakban Székelykeresztúron laktunk, így tárgyaimról hogy minél többet megtudhassak, a könyvtárakat és a múzeumot nagy gyakorisággal kezdtem látogatni. Így ismerkedtem meg akkoriban Molnár István múzeumalapítóval, Székely Attila tanárral, akik készségesen beszéltek nekem mindenről, ami érdekelt. Segítettek sok mindenben, hogy eligazodhassak azon tárgyak között, amelyek éppen kezem ügyébe kerültek. Ekkor találkoztam először a néprajz fogalmával. A történelmi múltat felölelő néprajzi értékekkel bíró tárgyak iránt jobban kezdtem érdeklődni. Tizenévesen egy építkezési területen találtam egy fekete agyagpipát, s mintázata, felső peremének rezes dísze annyira megbabonázott, hogy elkezdtem utánanézni, érdeklődni amerre csak tudtam, hogy mikori lehet, kik használhatták, hol gyárthatták. Egyetlen pipa révén annyi információ birtokába jutottam, hogy teljesen hatása alá kerültem ennek a kutatásnak. Sajnos könyvészethez nemigen jutottam hozzá akkoriban. Egy-egy cikket, leírást, említést kaptam csupán, ami az agyag és cseréppipákhoz kapcsolódott, de kevés információ lévén, hiányosnak találtam ezeket, így jobban belevetettem magam a téma kutatásába. Szenvedélyem hatására kaptam egy bözödi rokontól egy fapipát is, aminek már története is volt, amit le is jegyeztem. Így indult a gyűjtésem: bárhol jártam, a pipák mindig lenyűgöztek. Amit tudtam megvettem, cseréltem, vagy magam találtam, és lehetett töredék, egyetlen darabka is, mindent kezdtem gyűjteni, dokumentálni.
Szente B. Levente költő, kulturális referens. Szörényváron született 1972. szeptember 21-én.A székelykeresztúri Orbán Balázs Gimnáziumban érettségizett 1992-ben. 2001–2002-ben a marosvásárhelyi Tanárképző Főiskola magyar–néprajz szakának hallgatója, a BBTE antropológia, néprajz szakába is belekóstolt.
Első írásai a Romániai Magyar Szóban jelentek meg 1994-ben, majd közölt a Hargita Népében, az Udvarhelyi Híradóban, a Népújságban, az Udvarhelyszékben, a Helikonban, a Korunkban, a zilahi Hepehupa, a budapesti Bárka és a Polisz folyóiratokban. 1998-tól szerkesztőbizottsági tagja, 2000 és 2010 között főszerkesztője a székelykeresztúri Kisváros című közéleti lapnak.
Kötetei: Az első éj (versek, Székelykeresztúr, 1996); Az ezüsthajú tündérleány (népmesék, Székelyudvarhely, 2000); Örök szél dala (versek, Kaposvár, 2001); Tollkalitka (versek, Székelyudvarhely, 2005)..
– Hány pipát számlál a gyűjteménye? Hogyan jut újabb a pipákhoz?
– Úgy 200 körül van a számuk. Kevés… nagyon kevés, de hát vigasztalásul legyen mondva, nem mindenütt hányódik cseréppipa. Igaz, más fajtája sem. Ennek nagy része agyag, illetve cseréppipa, de van fapipám is több fajta. Újabb keletűek ezek, manapság sok fele drága mulatság is. Bár e kis gyűjteményt értékben leginkább a tajtékpipáim dobnák fel, mégis legértékesebbeknek a törökkori cseréppipáimat tartanám, hiszen lehetnek töredékek vagy épek, a hódoltságkori török és magyar pipák gyártása már akkor érdekes fordulatot vett, ugyanis kezdték hamisítani is. A pipák és a töredékek, valamint a pipa kellékek nagy részét csereberéltem más tárgyakkal. Volt, amit ócskapiacokon vettem, de ajándékba is kaptam nagyon szép darabokat, mint például a Hargita megyéből Magyarországra származott Deák Csabától is, aki olvasta a 2009-ben Székelykeresztúron a Molnár István Múzeum Évkönyvben megjelent Agyagpipák Keresztúr-fiúszék területéről címmel ellátott 20 darab cseréppipáról szóló ismertetőmet, és volt olyan kedves, hogy hozzám küldte el az addig birtokában levő anyagokat, amelyek feldolgozás alatt állnak még egy az itt, a Küküllők völgyében fellelhető pipákról szóló könyv részeként.
– Van szakirodalma a témának?
– Sajnos nagy szakirodalma nincs. Itthon egyáltalán. Cikkek, évkönyvek ha szólnak róla, de Erdélyben, illetve egész Romániában kiterjedt szakirodalma nem létezik még.
Magyarországon már van. Könyvek, cikkek, tanulmányok, ismertetők tárják fel alapos kutatások közepette a kutatóknak és az utókornak az agyagpipákat, jellegzetességeiket tipizálási módszereikkel együtt, habár egyértelmű rendszerezése ezeknek mai napig nem született tudomásom szerint. Ennek sok esetben az is oka, hogy keveseket érintett meg e téma, másfelől pedig a díszítővésetek, minták, rajzolatok behatárolása, sőt megnevezése, egy-egy mintakincs egyértelmű meghatározása fölött nincsen egybehangzó vélemény. Habár vannak neves kutatók, néprajzosok, régészek, művészettörténészek és olyan gyűjtők tollából kikerült munkák, amelyeket méltán tarthatunk alapköveknek.
– Mi alapján rendszerezi a meglévő pipákat?
– A pipák nagy része debreceni, selmeci és körmöcbányai, de van néhány török is. Van hamisítványom, meg gyanúsan erdélyi gyártású, amit itt készíthettek valahol (Marosvásárhelyről került egyik, három darab a Gagy mentéről: mindkét helyen a XVII–XVIII. században a fazekasság mellett cseréppipát is gyártottak), de sajnos e téren még bizonytalan talajon mozgok. A szentléleki pipákról is nagyon kevés leírás maradt, rezes pipáiról semmit nem tudunk. Szóval a gyártási helye, típusa, a típuson belüli változatok, úgy mint a díszítőelemek gyakorisága, mesterjegyek és sok minden befolyásolhatja a kutatót, hogy mi szerint osztályozza ezeket a kincseket. Hagyományos értelemben tudjuk, hogy 1930-ban szűnt meg tömeges gyártásuk Magyarországon is, amely egykor milliószámra árasztotta el a világot. Az első világháború alatt átvette a cseréppipa helyét az olcsó dohányból előállított cigaretta. Ekképpen más irányt vett a pipagyártás, kultusza immár gyűjtési körökre és egy-egy szenvedélyes pipázóra korlátozódott, de hála ezeknek is, nem tűnt el örökre, mint sok más olyan tárgyunk, ami egykor sajátságos életstílusunk részét képezte. A pipaszárat (csutorát) fekete gyűrűfa vagy kökényfa legszebb részeiből készítették, és ezek is tűntek el leghamarabb az egykori agyag vagy cseréppipákból, hiszen a földben szétmálltak. A pipák formavilága, tűztere és nyaka adhatott felvilágosítást, hogy mekkora, esetleg milyen anyagú és díszítésű szár és szopóka, szipka tartozott egy-egy pipához. Ezek kiszorítása, eltűnése után a gyorsan teret hódító, sokszor személyre szabott, egyedi készítésű fapipák vették át a helyet, ahol márkajelzést adott a briar, bruyer fapipa és így értékben, formailag, művészileg is átalakította azt. Az egésznek rendszerezése nem csak új irányt vett, hanem egyben átértékelhetővé tette a pipák világát a kezdetektől napjainkig. Mindközül a legnagyobb eszmei és kultúrtörténeti értékkel a magyar találmányként emlegetett tajtékpipa bír napjainkban is. Érdemes lenne egybetömöríteni, felkutatni ezeket az ereklyéket is, hiszen sok olyan művészi megmunkálású pipáról tudunk, amelyek már korhű pontossággal adnak utat, irányt gazdáikról, az adott társadalomról és jelentőséggel bírnak kutatások más területein is. Érdemes figyelni rájuk, dokumentálni őket.
– Milyen kulturális és történeti következtetéseket lehet levonni a pipákból?
– Hozzánk – vagyis a közelünkbe – az 1500-as évek derekán jutott el a dohány, amit Amerikából hoztak át. Kolostorokban sokfele termeszteni kezdték, gyógynövényként is kezelték. A dohányzási szokás – pipával vagy másképpen – bizonyítottan az 1600-as években terjedt el nagyon gyorsan. Egyes korokban feldicsőítették, énekeket zengtek róla, máskor meg tűzzel-vassal, szigorú rendeletekkel akarták tiltani, de végső soron semmiképpen sem tudták megszűntetni, eltűntetni ezt a szokássá vált, mondhatni „egyéniséget” kapott pipázást.
Kultuszteremtő volt a pipagyártás már a törökkorban is, sőt azután még jobban, igaz, a céhek megjelenésével a tucatszám készített cseréppipák cifraságukban ha különböztek is egymástól, minőségben nem igazán. Innen maradt a mondás, „ki a pipát ha elejtette, annak lehajolni nem érdemes érte”. Természetesen ezek bárki számára elérhető pipák voltak, szemben azokkal, amelyek ezüstkupakkal, aranyozottan, vagy rezes kupakkal, elefántcsont szipkával voltak díszítve, ellátva egyedi megmunkálással, ahogyan a gazdájának egyénisége megkövetelte. Történetisége mindenféle értelemben, mind néprajzi, mind kultúrtörténeti szempontból varázslatos, odafigyelést igényel, hiszen nem csak a pipákról tudhatunk meg elveszettnek hitt mendemondákat, hanem azok használóiról is. Így sokféleképpen kiegészíthetjük eddigi tudásunkat, akár egy közismert, egykor élt híres emberről, de akár olyan emberekről is egységes körképet kaphatunk, akik névtelenül vesztek el a történelmi süllyesztőkben, ugyanakkor tudhatunk egy-egy személyről, aki éppen pásztorbotot faragott egykor, vagy fazekas volt, esetleg ügyesen rótta a fába bicskájával a betűket is. Szükséges volna a pipákról egy olyan munkát letenni, ami az archetípusokat összes fellelt helyeiken a nyilvántartott mintakincsekkel együtt olyan rendszerbe helyezi, hogy a kutatóknak más nézőpontból is megközelíthetővé válhasson ez a terület, mondjuk a régészeten és a néprajzon belül is.
– Van kedvenc darabja és hozzá kapcsolódó személyes története?
– Mindegyik a kedvencem, ha lehet azt mondani. Egyformán ragaszkodom mindegyikhez, akár egységes egész, akár töredék. De azért egyiket kiragadom a többi közül. Van egy stilizált emberfejet ábrázoló, mázatlan cseréppipám. Úgy kaptam egyik falujárás alatt ajándékba. Érdekessége, hogy szára is megvolt, habár kissé megégett. Fél oldala sérült volt, azt mondták róla, egy szemétdombon tűz égett, így pirult meg kissé. Egykor egy csekefalvi cigányasszonyé volt a pipa, és a gyermekei ellopták tőle, hogy eladják, mert jó pénzt ígértek érte. Az asszony nem tudott a pipája nélkül élni, ezért megátkozta a tolvajt. A pipafej egykori szerelme képmását ábrázolta, ezért ragaszkodott hozzá annyira. Hogy tovább mi történt, merre és hányszor cserélt gazdát a pipa, nem tudni, azt azonban igen, hogy azt állították: ez az a pipa! Az átok pedig úgy szólt: szeretőt tartson kinek szájához a pipaszára ér… Csodálkoztam is, hogy semmit sem kértek érte. Vigyem, csak éppen szabaduljanak tőle, mert már „a tűz sem ette meg azt a pipát”.
morfondir.ro/magyarno.com
Powered by Facebook Comments
