
Életének hatvankilencedik évében elhunyt a „Vén Farkas”, Székelyudvarhely egyik jellegzetes, különleges kisugárzású személyisége. Prózaírónak és költőnek (is) tartotta magát, bár életművének legjelentősebb részét a különböző faragványok, kisplasztikák, szobrok és domborművek képezik.
Tőle halottam először a turáni átokról, a kettős honfoglalásról, illetve kiadhatatlan nagy regényekről – többek között az Út Könyvéről –, amelyekben úgyszólván minden benne van. Olyan filozófusokat emlegetett folyton, akikről akkortájt (a nyolcvanas évek legelején, amikor megismerkedtünk) nem zengtek ódákat, és az általuk vallott eszmék is valami vakvágányra toltan hevertek. Nehezen voltak ellenőrizhetők ezek a gondolatok. Egyébként nyers volt a prózája, nehezen emészthető mondatai voltak, jó szerkesztő kellett volna hozzá, hogy kötetbe rázza őket. Ha nem is álltak mindig össze regénnyé a gondolatai, novellái, karcolatai azért „jól” szóltak, a helyén volt bennük minden. A versei hol fanyar humorral, hol iróniával telítettek, de székelyt-féltők, a magyarságért, egy letűnő világért valók voltak általában. Nem a rím, nem a ritmus vitte őket, s hozta közelebb az olvasóhoz, hanem a gyermeki aggódás, az a tiszta líra, amely átszivárog mindig a fröcsögő szavakon.

A szolgálati nevén „Vén Farkas”, másképp Hunor László – polgári nevén László János – azonban megjelent könyvei mellett és ellenére, elsősorban képzőművész volt. Imbolygó alakja már a hetvenes évek legvégén feltűnik, onnan sejlik vissza az egykori Udvarhelyről, ahogyan ereszkedik befelé a városba a hosszú időn át fungáló átmeneti szállásáról, a Szentimre utcából a kórház, a törvényszék felé, deszkával a hóna alatt. Több ezer kisplasztikát és domborművet készített. Faragványai is a kidolgozatlanság, a naivitás látszatát keltik, de ez a sajátos stílusjegyeknek, a „Vén Farkasos” modornak köszönhető. Azért járt gyakran a kórház és a törvényszék felé, mert arra dolgoztak a hagyományos kliensei, az orvosok, az ügyvédek, akik gyűjtötték a műveit. Egyébként mások is. Volt időszak, amikor valóságos csempészáru volt a „deszka”, ha Pestre ment az ember, mert be lehetett váltani Kádár-forintra, s igazi dollárra is. Több ezer alkotása rejtőzik világszerte a magyarok lakásaiban. A fa volt az igazi anyag, az a médium számára, amelyben szólni, megtartani és megmaradni volt képes. Egyébként itt-ott templomokban is látni a munkáit.
László János 1944. augusztus 31-én született Bethlenben, középiskolát Nagyváradon végzett. Egész fiatalon kezdett publikálni, a sajtóban, versekkel, novellákkal, riportokkal jelentkezett. Rendszerellenes szervezkedésért 1962-ben letartóztatták és elítélték, Jilaván, illetve különböző munkatáborokban töltötte büntetését, mígnem 1964-ben amnesztiával szabadult. Egész későbbi életét végigkísérte az a fajta megbélyegzés, amelyben a létezett szocializmus részesítette az ellene felszólamlókat. Az utóbbi negyven évben többnyire Székelyudvarhelyen élt. Városképi jelentőségű személyiség volt, akinek hiányától fakóbbak és szegényebbek leszünk az elkövetkezőkben.
A „Vén Farkast” hétfőn, április 29-én, délelőtt 9 óra 30 perckor kísérik utolsó útjára a római katolikus egyház szertartása szerint, a Szent Miklós-hegyi temetőben Székelyudvarhelyen.
Forrás:szekelyhon.ro
magyarno.com
Powered by Facebook Comments