Ezer esztendeje annak, hogy Magyarország először került érintkezésbe Rómával, illetve a római pápával. A kapcsolat felvétele Magyarország történetének egyik legnagyobb eseménye, mivel e lépéssel hazánk végérvényesen szakított a keleti orientációval, és végleg a nyugati kultúrközösség védőbástyája lett, s egyben kül- és belpolitikánk évszázadokon keresztül a pápai hatalmi politika hatósugarába került. Hazánk az 1000. évben tette meg ezt a nagy fontosságú lépést, koronát kérve attól a pápától, akit először hatott át a római világbirodalom visszaállításával megteremtendő, s pápai fennhatóság alatt álló krisztusi világuralom eszménye. A kapcsolatra, mely hazánk és a római pápa között fennállott, ezen eszmény megvalósítása iránti törekvés nyomja rá bélyegét, s az elfakult pápai okiratok sorai között a késői utókor érdeklődéssel szemlélheti a pápai igénynek hazánkkal szembeni erőteljes megnövekedését, valamint nagy királyaink bölcs politikáját, és a nemzet nagyjainak egyöntetű fellépését, mellyel a pápai hatalom kiterjedésének gátat vetni igyekeztek.
Őseink vallása a sámánizmus egyik válfaja volt, s ez a körülmény őket a keresztény Európa szemében nemkívánatos pogány népnek tüntette fel. Mivel pedig a pogánysággal szemben a keresztény világ nem ismert megalkuvást, a magyarság vezetői előtt nyilvánvalóvá vált a kereszténység felvételének szükséges volta, mivel csak ezáltal történhetik meg a nemzetnek az európai közösségbe való belépése. Bár a magyarság érzelmileg a kereszténység keleti formájához állt közelebb, s a kereszténység a magyarok között a keleti Egyház tevékenysége révén hódított, Keletről jött őseink tömegeit, mégis a későbbi politikai helyzet, mely a 955-ben Augsburg közelében a Lech-mezőn és 968-ban Arkadiopolisznál elszenvedett vereségek következtében állt elő, arra késztették Geiza fejedelmet, hogy a magyar külpolitikát nyugat felé vezesse. A magyar külpolitikának nyugat felé való elhajlásával Geiza barátot és támogatót talált I. és II. Ottó német császárok személyében, akik révén a nyugati Egyház papjai is utat találtak hazánkba, s teljessé tették a magyarság megtérítését. A megtérítés Geiza fia és utóda, I. István király hathatós támogatásával és közreműködésével történt.
A térítés befejezése után István, kit a nyugati Egyház később szentté avatott, az Egyház megszervezéséhez látott. Az Egyház megszervezése ugyancsak német császár – III. Ottó – támogatásával történt, mivel a császár eszközölte ki II. Szilveszter pápától a koronát, amellyel Istvánt az esztergomi érsek 1001 augusztusában királlyá koronázta. A koronával együtt István felhatalmazást kapott arra is, hogy a magyar Egyházat mint apostoli követ megszervezze. István az esztergomi érsekségen kívül több püspökséget is alapított, és valamennyit be is töltötte. Gondoskodott káptalanok alapításáról, templomok építéséről, és szigorú törvényeket hozott a kereszténység megszilárdítása érdekében.
A koronával együtt István megszerezte a pápa támogató készségét is arra, hogy a magyarországi vallási. kérdéseket nyugvópontra juttassák, s II. Szilveszter utasítására idegen papok – többnyire szerzetesek – jöttek be az országba, kiknek működése azonban számtalan esetben véres lázadásra adott alkalmat. Nem tartozik tanulmányunk keretébe, s ezért nem is foglalkozunk ezekkel a lázadásokkal bővebben, csak tényként szögezzük le, hogy míg azokon az országrészeken, ahol a keleti Egyház térítette híveit, sehol sem keletkeztek vérrel írt követelések a pogányság visszaállítása érdekében, addig a nyugati Egyház papjainak munkálkodása nyomán mind sűrűbben hangzott fel a pogányság után vágyódó magyarok fegyvercsörgetése.
A pápa azonban a koronával, melyet Istvánnak küldött, nemcsak jogokat adott, hanem jogokat is vélt nyerni. Bár II. Szilveszter irata, amelyet Istvánhoz a koronával együtt küldött, elveszett, kétségtelen, hogy a pápa az országot tulajdonának tekintette. E nézetünk alátámasztására felemlítjük. II. Orbán pápának Kálmán királyhoz 1096-ban írt levelét, melyben a pápa hangsúlyozza, hogy István „a római anyaszentegyháztól érdemelte ki a királyi méltóság jogát” továbbá VIII. Bonifác pápának Boccasino Miklóshoz intézett és 1301. október 17-én kelt levelét, melyben a következőket jelenti ki: „Nem lehet kétségbevonni azt, hogy Magyarországot a szentséges római egyháznak felajánlotta első keresztény királya szent István, minden jogával és hatalmával, ki maga is Krisztus helytartójától vette át a királyi koronát.”
Szilveszter pápa, az aurilaci bencés kolostorból a császári udvaron át a pápai trónra került francia szerzetes ugyanis, császári tanítványával – III. Ottóval – együtt az egyházi univerzalizmus és a római világbirodalom eszméjét igyekezett megvalósítani. Míg a császár az egész világon uralkodó római császár politikai és a római pápa lelki hatalma alatt álló világbirodalomról álmodozott, addig a császár kegyéből pápai trónra jutott egyházfő a krisztusi Egyház világuralmához vezető utat munkálta. Bár mindegyikük magát álmodta az új keresztény világbirodalom élére, mindketten egyértelemmel helyezkedtek szembe Nagy Károly és Nagy Ottó egyházpolitikai hagyományaival, a német birodalmi egyház hatalmi törekvéseivel.
Az egyházi és világbirodalmi univerzalizmus szelleméhez híven minden eszközzel támogatták és előmozdították a skandináv országokban, Lengyel- és Magyarországon körülbelül egy időben felmerülő és a német egyház kiküszöbölésével közvetlenül Rómától függő nemzeti egyházak szervezésére irányuló törekvéseket. Így érthetjük. meg, hogy a magyar királynak a pápa az apostoli királyi címet és az apostoli szentszék követének dekórumát, az „apostoli kereszt”-et adományozta. A magyar király ezáltal az apostoli szentszék követének jogát is gyakorolhatta, vagyis szervezhette az egyházat, érsekségeket, püspökségeket, kolostorokat alapíthatott, a főpapi székeket betölthette és egyházi méltóságokat adományozhatott. Valóban olyan jogok ezek, melyek méltán tölthették el büszkeséggel a kitüntetettet. Azonban a fent vázlatosan előadott pápai törekvések ismeretében könnyen megérthetjük II. Szilveszter pápa bőkezűségét, mivel ezen előjogok nélkül a magyar nemzetnek a nyugati Egyházhoz való csatlakozása legalábbis kétségessé válhatott volna. Ugyanis István idejében a keleti Egyház még igen erősen tartotta magát hazánkban , s maga István is anyai ágon közelebb állt Bizánchoz, mint Rómához. A keleti Egyház pedig, mely az állami egyházak létesülését mindenkor hathatósan elősegítette, az úgynevezett „apostoli” jogokat készséggel adományozta egy-egy állam uralkodójának, s így a pápa Istvánnak éppen a keleti Egyházhoz való vérségi kapcsolatai miatt kényszerülhetett ennek a keleti Egyházban természetes, de a nyugati Egyházban teljességgel szokatlan jognak megadására. Könnyen tehette ezt a pápa, mivel papjai révén mindinkább háttérbe szorult a keleti kultúra s helyét elfoglalta az a nyugati szerzetes kultúra, mely nyelvében latin volt, s gyökereivel Róma és Clugny forrásaiból táplálkozott. A pápaság eszményeit híven megőrző papság, mint vak eszköze a pápának, alkalmas volt arra, hogy a magyar királynak adott nagy kiváltságokat: nagy királyok idején a pápa- akaratához híven jótékonyan semlegesítse, gyenge kezű királyok alatt pedig egyenként visszaszolgáltassa Rómának.
Tanulmányunk keretében igyekszünk rámutatni arra, hogy miképpen válnak semmivé – gyenge, erélytelen uralkodók kezében – az évszázadok folyamán azok a kiváltságos jogok, melyeket István nyert a koronával. István életében a kiváltságok még teljes fényükben ragyognak, a nagy király erős egyénisége kizárt mindén beavatkozást, még ha az a pápa részéről jött volna is, s a királyságot uralkodása alatt oly nagy tekintélyre emelte, amilyenre az csak legnagyobb királyaink alatt jutott. István alatt belül béke és rend uralkodott, kívül pedig tisztelet és tekintély övezte a magyar népet. Azonban István halálával véget ért a közel hét évtizedes béke áldásos korszaka. Véres bonyodalmak, fegyveres trónviszályok, pusztító háborúk nyomorúsága szakadt az országra, s a viszályok alkalmat adtak a pápának az ország ügyeibe való beavatkozásra, s egyúttal az Istvánnak adott kiváltságok visszavonására.
magyarno.com
Powered by Facebook Comments
