Napbarnított arc, sűrű barázdák a sötét szemek körül, szúrós, tiszta tekintet, tiszteletet parancsoló bajusz, kunkalap, ízes beszéd… Ismerjük meg Elekes Lajost, egy eredeti pásztort, aki az idei évtől hagyományőrként kamatoztatja az ősi mesterséget az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark skanzenjében.
Beszélgetésünk közben mindvégig egyenesen a szemembe néz, látszik rajta, hogy tiszta, őszinte magyar ember, akit megedzett a puszta. Fontosnak tartja, hogy a magyar hagyományokat az utókor is megismerje. Nem visszahozni akarja a múltat, hanem segíteni azt újra átélni, és az értékeket, a hasznos, örök dolgokat továbbadni.
Elekes Lajos gyermekkorát az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark és Mindszent között, a Tisza mentén elhelyezkedő Levelényi Állami Gazdaság – egykor uradalmi major – istállói között töltötte. Itt szerette meg az állatokat, a lovakat, marhákat és hamar megtanulta gondozásukat is. Nagyapja mellett tapasztalta meg először a pásztorélet és a puszta szépségét. Az iparos mesterségek is érdekelték, sok időt töltött a helyi bodnárműhely látogatásával.
– A téeszesítéskor nagyapámat is ellehetetlenítették: elvették a földeket, a lovait, bivalyait. Csak egy kis bejárót hagytak a ház mellett. Beállt hát a téeszhez ő is, előbb juhászként majd gulyásként legeltetett a Szegvár környéki pusztákon. Sokszor vitt magával engem is. Ekkor alakult ki bennem a pásztorság iránti érdeklődés.
– Pásztor, de juhász, gulyás vagy csikós? A pásztortársadalomban van egyfajta hierarchia, rangsor…
– Én megmondom őszintén, olyan ember vagyok, aki ha kell, birkát őriz, ha kell lovat vagy éppen marhát. Nekem az a fontos, hogy a nyugodalmam megmaradjon és az a tisztánlátás, szeretet, amit az állatok és a természet iránt érzek. Nálam nincs az a megkülönböztetés, hogy „nyalka csikós, topa juhász, tetves kanász”. Az a lényeg, hogy amit csinálok, jól csináljam.
– Mesterség vagy életmód a pásztorkodás?
– Ez egy életmód, egy hivatás. A pusztát érezni, érteni kell. Sokan megkérdezték, hogy nem unalmas dolog ez, hogy elvonulok az emberektől, mint egy remete… Hát nem. Az embernek az idegrendszere rá van mérve arra a területre, ahol legeltet, arra az állatállományra, amire vigyáz. A jószág nem olyan, mint bizonyos emberek, azok önmagukat adják. És ha én ismerem annak a tituláját, annak a módját, hogy hogyan tudom én őt legeltetni, őrizni, szemmel kísérni, akkor olyan nagy meglepetés nem érhet. Évről évre rakódik az emberre a több látás, tudás.
– Milyen állatokat őriztél, hol dolgoztál korábban?
– 7 évig a Kiskunsági Nemzeti Park szürkemarha gulyáját őriztem, előtte lovak között dolgoztam 10 esztendeig, a Gidrán Ménesnél. De megmondom őszintén, kicsit azért kanyargós az út, mire gyermekkori pásztorélményeimtől eljutottam a kenyérkereső pásztorkodásig. A szüleim azt elvárták, hogy tanuljak valamilyen szakmát is. Hát, jeles tanuló nem voltam… Egyébként asztalos szakmát választottam Csongrádon. Őszintén szólva, a fának ezt a fajta megdolgozását annyira nem szerettem, más célú faforgatás volt az én kezeim között. Igazán a fafaragást kedvelem, amit ma már idő hiányában nem űzök. Dolgoztam asztalosként pár évig Szegeden, és éppen itt, a Rotunda (a Feszty-körkép épülete) belső famunkáin dolgoztunk, amikor megláttam itt a lovakat, és érdeklődtem utánuk…
– Van valami szép gyermekkori élményed az Emlékparkkal kapcsolatban?
– Vártam már ezt a kérdést. Kisgyermekként csak szobori búcsúként emlegettük a szeptember első vasárnapján tartott búcsúkat. Feltüzelt pillanatok voltak a környékbeli, még a Tiszán túli gyermekek számára is, ha közeledett a szobori búcsú. Itt több ezer ember megfordult az akkori világban. Az Árpád-emlékmű úgy vonzotta ide az embereket az országból, mint Mekka a zarándokokat. Lovas kocsikkal, fogatokkal jöttek ide az emberek Szegvárról, Hódmezővásárhelyről. De jöttek ide az ország más részeiről is, 2-3 napos lóversenyek voltak. A régi emberbe, ha már lovat látott, mozgott a vér. Mi gyerekként biciklivel jöttünk, eldugtuk a kukoricásba a biciklit, 2-3 km-t is inkább gyalogoltunk, csak hogy el ne lopják abba a nagy tömegbe. De voltak itt forgók, 50-60 vendéglátóhely is megfordult itt. Munkás-parasztgyűléseket tartottak itt, volt itt Losonczy Pál, Fock Jenő… De ez minket nem érdekelt. Csak néhány beszélgetőtárs hiányában lévő idős asszony ült le oda, vagy munkásőrök alakulatai… A köznépet nem ez érdekelte.
– Ki a jó pásztor? Mikor mondják a pásztorok egymásra, hogy „na, ez egy jó pásztor”?
– Nem a pásztorkodással eltöltött évek számítanak. Nyilvánvaló, hogy maga a jószág is beszél róla, több éven keresztül látják azon a jószágon, hogy jól van-e tartva, nevelve, nem elhanyagolt, nem rühös, nem szenved büdös sántaságban, nem sovány… Az igazi pásztor a szilaj pásztor, nem az, aki reggel kihajtja az állatokat, este meg betereli. Itt éjjel nappal az állatok között, a pusztán kell lenni, a hajnali hűvösben, a forró napsütésben, jégesőben, viharban… De volt olyan is, hogy december 17-én hajtottunk be, bizony ökölbe volt a pásztor lába ujja sokszor… Áztunk-fáztunk épp eleget, de a jószágnál akkor is kinn voltunk és helytálltunk.
– Mennyi volt a legtöbb jószág, amire egyedül vigyáztál?
– 388 szürkemarha.
– Mi mindenhez illik még értenie egy pásztornak? Én azt tapasztaltam, hogy azok a pásztorok, akiket ismerek, sok dologhoz értenek: hangszeren játszanak, értenek a bőrözéshez, fafaragáshoz, különböző kézműves mesterségekhez…
– Ha mindezekhez nem is ért a pásztor, attól még lehet nagyon jó pásztor. Azon múlik, hogyan tud a jószágba belelátni, értenie kell az időjáráshoz, előre kell tudnia gondolkodni, értenie kell a kutyák kiválasztásához…
– Te a pásztorkodáson kívül mihez értesz még?
– Édesapámtól tanultam meg a karikás ostorfonást, a négyes, hatos, nyolcas fonást, a lapos fonást. Készítettem ostort, kürtöket is, amit hagyományos módon karcolással díszítettem, bőrből készült használati eszközöket… A pásztorok nem dísztárgyakat készítettek, hanem használati eszközöket díszítettek.
– Azt mondják, aki sok időt tölt állatok között, megtanulja a nyelvüket…
– Bizonyos értelemben ez így van, az állatok jelbeszédéből, viselkedéséből sok mindent meg lehet érteni.
– Mondanál erre példát?
– Mondják például, hogy „röhög” a ló. De mikor röhög? Ha például vizes vödörrel, vagy zabbal megyek oda, kifejezi, hogy most már minden rendben van, az következik, amit ő szeretne, kifejezi szeretetét. De más-más hangon nyihog egy csikó, ha elmarad a ménestől és más hangon, ha megijed pl. egy felugró nyúltól, vagy egy őz ríkató hangjától…
– Ahogyan a lovakról beszélsz, úgy tűnik, velük foglalkoztál a legszívesebben.
– Ez így van, a lovak nagyon közel állnak hozzám.
– Van kedvenc pásztorételed?
– A slambucot is nagyon szeretem, de kedvencem a birka- és a marhapörkölt. Ma már nem hagyományosan készítik a birkapörköltet, ahogyan csak lehet, megtisztítják a faggyútól. Régen megfőzték a pörköltet, majd a bográcsot bevitték egy hűvös helyre, és miután kihűlt, lekapartál róla a faggyút.
– Mesélj el egy veszélyes, kalandos helyzetet, amit pásztorként átéltél!
– 1990-ben történt, hogy az Aranyhomok Tsz gulyáját őriztem, és akkor egy húsprogram során másfajta bikák is fedeztek az állományban. A váltós társam szólt, hogy hoztak Csengeléről két bikát, egy limuzint és egy magyar tarkát, de figyeljek nagyon, mert a limuzin eléggé hamis…11 óra körül már azzal foglakozik, hogy az embert kerülgeti. A tábori vécét majdnem ráborította… Kimegyek másnap – egy sárga herélt lóval és egy kutyával őriztem akkor a gulyát – , hát nem csinál az semmit, szépen legel. 11 óra magasságában aztán felveszi a fejit, a legyeket olyan bőszen kezdte el csapkodni, kipécéz engem meg a lovat. Addig-addig, míg én is felültem a lóra, aztán tényleg megindult a ló felé. A ló ezt észrevette, úgy kellett rátartanom szárral meg csizmasarokkal, de csak megugrasztotta alattam. Elvágtáztam a pásztorépületig, nagyon gyorsan leugrottam, rá az eperfára a kantárt. Egy nyírfa bunkó meg ott volt valamilyen oknál fogva az épület sarkánál, avval aztán orrba találtam törölni… De aztán nem hagyta annyiban, körbekergetett az épületen, aztán a kikötött lónak próbált nekimenni, na akkor már a kutya is segített, kapott még egyet a bunkóval, egyet a karikás ostorral, akkor állt le.
– Beszéljünk egy kicsit a pásztorok nélkülözhetetlen segítőtársairól, a kutyákról!
– Kutya nélkül nem is gulyás igazán a gulyás. Kutya nélkül a gulyát megőrizni szinte lehetetlen. Nekem is megvannak még a kutyáim, de jó helyre akarom tudni őket, mert ezek a kutyák nem érdemlik meg, hogy csak úgy szétszórjam őket. Én velük kerestem a kenyerem éveken keresztül. Van köztük fiatalabb és idősebb is. Ők nagyon tudnak, azonnal be tudnék állni velük ebbe a mesterségbe, mert ezek nem hagynak cserben. Egy kutyában az számít, még ha korcs is, hogy meglássam benne a tüzet, a kitartást.
– Milyen fajta kutyákkal dolgoztál legszívesebben?
– Nem igazán szerettük a tiszta fajtákat. A pulit nem sűrűn használtuk gulyáskutyának. Bár nagyon érdekli a pulit az állat, de a szürkékhez, akik bírják a nagy távolságokat, meg erős a szarvuk, gyenge. A szőre végett se szerettük igazán, beleragadt a bogáncs. A hegyes fülű, sima szőrű, közepes vagy nagyobb termetű kutyákkal dolgoztunk, mint pl. sinka, a lényeg, hogy jó harci kedve legyen. Ha meg is rúgja a marha, azért visszamerjen menni és fogjon. Amelyik kutya inkább megdöglik, de akkor sem hagyja ott az állatot, na, az kutya.
– Vannak fiatalok jelenleg a pásztorszakmában? Van ennek jövője Magyarországon?
– Vannak fiatalok, de egyre kevesebben. A mai világ nem kedvez a pásztorkodásnak. Úgy tudnék fogalmazni, hogy eloltották a tüzet, de vannak még pislákoló kis parazsak. A közeljövőben nem látom, hogy jönne egy kis szellőcske, ami lángra lobbantaná. Jelenleg a világ nem ide kanyarodik, hanem a kötött, a kalitkás, az önitatós-önetetős állathoz.
– Van egy fiad is. Őt érdekli a pásztorszakma?
– Egyáltalán nem. Ő teljesen más beállítottságú, meg szerintem rossz élményei lehetnek kisgyermekkoráról, amikor sokat kellett várnia, amíg a teheneket megfejtük, aztán mehettünk a tanyára. A másik az, hogy volt nekem egy szürke arab félvér kancám, aki nagyon rigolyás volt, harapott. Féltettem a gyereket, benne meg valószínűleg ez maradt meg. De nem teszek neki ezért szemrehányást. Találja meg az életben azt az értelmes elfoglaltságot, biztonságot, becsületet, ami boldoggá teszi. Azt bánom, hogy nincs még egy-két fiam, aki esetleg tovább vitte volna a mesterséget.
– Jelenleg mi a feladatot az Emlékparkban?
– 2012. februárjától dolgozom hagyományőrként a skanzenben. Két saját lóval jöttem, fő feladatom a fogatolás, vannak itt az Emlékparkban gyönyörű kocsik, fogatok – kedvencem a vásárhelyi kasos kocsi. Lovaskocsival utaztatom a vendégeket, segédkezem az állatok – lovak, juhok, szürkék – ellátásában, gondozásában.
– Úgy tudom, egyéb terveid is vannak…
– Igen, nagyon szeretném, ha a látogatóknak be tudnám mutatni a hagyományos szántást, sőt a kézi aratást.
– Köszönöm a beszélgetést. Egy dalrészletet idéznék, amit tőled hallottam, és amivel jellemezted magad: „Mer’ én már csak a pusztán érzem jól magam, ott ahol a madárnak is szebb éneke van…”.
opusztaszer.hu/magyarno.com
Powered by Facebook Comments
