A vörös hajú lányhoz hasonló, fegyvert ragadó nők az elsők, akik eszünkbe jutnak a forradalomról. Kedvelt céltáblái voltak a fotósoknak is, bár a nyakukba akasztott „davajgitárt” általában nem használták. Fiatal, általában szegény családból származó lányok vagy fiatalasszonyok voltak, gyerek nélkül vagy otthonba adott gyerekkel. Véletlenül sodródtak a forradalomba, s ami igazán érdekes számunkra, hogy e sorsszerű véletlent elbeszéléseikben sem tagadták.
Az egyik leghíresebb harcoló nő a Corvin közi Wittner Mária, aki legjobb barátnőjével, Havrila Béláné Sticker Katival együtt került siralomházba, de míg barátnőjét kivégezték, az ő halálos ítéletét másodfokon életfogytiglanra változtatták (tizenhárom évet töltött börtönben). A rendszerváltás után Wittner Mária azon kevés nő közé tartozott, akik az ’56-os szervezetekben aktív szerepet vállaltak. Sok fórumon megjelent, és hűségesen életben tartotta kivégzett barátnője emlékét, a női barátság erejének szép példáját nyújtva ezzel. Alig húszévesen, nem sokat ígérő élethelyzetből került a forradalom harcaiba. Volt állami gondozottként került fel Budapestre, akinek már kisfiát is intézetbe vitték. Rokonai nem fogadták be, így letelepedési engedély hiányában kénytelen volt háztartási alkalmazottnak beállni. „És akkor itt ért 56. Úgyhogy innen már csak egyenes út volt a barikádra” – mondta életinterjújában.
Mari és Kati mint „akármelyik lány”, benzinesüvegeket vagy tárat töltöttek, járőröztek, rendet tartottak, mikor mit kellett. Márton Erzsébet (a tizenkilenc éves „Vadmacska”, a visszaemlékezésekből előbukkanó jellemrajz semmivel sem támasztja alá a szexuális utalásoktól sem mentes becenevet) a Széna téri csoport tagja volt, az ötvenes évek híres szocreál képének, a Füttyös kalauznak lehetett volna modellje, ugyanis kalauzként dolgozott egészen október 23-áig. Arra a kérdésre, miért vállalkozott a harci szerepre, így válaszolt: „Azért vállalkoztam, mert megkértek rá, és azt mondták, hogy így könnyebb a helyzet, mert én lány vagyok, fiatal vagyok, és nem fog történni az égvilágon semmi velem.” Őt is halálra ítélték (miután kihallgatásakor pedagógiai célzatú, altatás nélküli küretet kellett végigszenvednie), és csak másodfokon változtatták az ítéletet életfogytiglanra. Egy cellában várta sorsát Wittner Máriával és Sticker Katalinnal.
Vizsgálódásaink arra engedtek következtetni, hogy a férfi- és a női elbeszélések (divatos szóval élve narratívák) többek között abban különböznek egymástól, hogy a nők kevésbé domborítják ki tudatos döntéseik szerepét sorsuk alakulásában, és nem félnek a múltról összetetten beszélni. Az emlékekben a múlt nem feketén-fehéren jelenik meg, tudatos politizálásnak nemigen találjuk nyomát. Természetesen több tényező is szerepet játszhat ebben a „tipikusan női” meseszövésben. A nők szocializációjuknak megfelelően önkéntelenül is elfogadják a férfiközpontú társadalom elvárásait, miszerint egy nő apolitikus, pozitív és negatív értelemben is inkább az érzelmeire hallgat, mint az eszére.
A harcoló lányokon kívül a fegyveres felkelők bázisai mellett lakó nők is gyakran bekapcsolódtak a forradalomba, mint segítőtársak. A táplálás, buzdítás és ápolás ősi női feladatait látták el, zsíros kenyeret kentek, teát főztek, az ápolónői vagy orvosi képesítéssel rendelkező nők pedig a sebesültek mentésében és ellátásában segítettek. Lasnyik Éva, Horváth Lászlóné gyönyörű, szőke hajú nő volt, a Gödöllői Agrártudományi Egyetem fiatal tanára, aki a Rádiónál csatlakozott a forradalomhoz, s az a Corvin közbe sodorta. Ott egy ismerős újságíró lakásában rendezték be a hadtápot, ahol kedvességével és önfeláldozó munkájával mindenkit meghódított. A megtorláskor azonban hiába keresték, mert arra, hogy milyen volt szőkesége, mindenki emlékezett, de a nevére senki. Csak a becenevét tudták a harcosok: Kisaranyos. Ő így menekült meg.
Értelmiségi nők, gyakran a forradalom agyának számító férfiak feleségei, rokonai is gyakran szerepelnek visszaemlékezésekben, interjúkban, hiszen artikulált véleményük, árnyaltan fogalmazott emlékeik fontosak a történészeknek. Mivel azonban sok fiatal családban akkor éppen kisgyerek volt, a nők gyakran maradtak otthon, hallgatták a rádiót, aggódtak férjükért, vagy barátokkal együtt tárgyalták az eseményeket, s lesték, mikor csörren meg valami megnyugtató hírrel a telefon.
A gyárakban megalakult munkástanácsok elméletileg reprezentatív szervek voltak, a Csepel Vas- és Fémművek Kerékpárgyárában az alakuló jegyzőkönyvet aláíró 34 munkás között csak 3 nő akadt, holott a dolgozók 80%-a nő volt. Békefi Gabriella vegyészmérnök volt az egyetlen női munkástanácselnök (Szolnoki Vegyiművek).
Akiket kivégeztek
’56-os tevékenységéért hat nőt végeztek ki: Angyal Józsefné Friedl Valériát (Budapest, a bírósági jegyzőkönyvek adatai szerint foglalkozása fordító, ’56-ban 44 éves, 1959-ben végzik ki), Bakos Gyuláné Salabert Erzsébetet (Budapest, megadott foglalkozása „csavargó és prostituált”, Wittner, Márton és Sticker cellatársa, a Köztársaság téri csoport tagja, ’56-ban 26 éves, meghal 1958-ban), Havrila Béláné Sticker Katalint (Budapest, textilmunkás, ’56-ban 24 éves, kivégzik 1959-ben), Magori Máriát (Budapest, „prostituált”, 33 éves, 1959), Mági Erzsébetet (Gyula, adminisztrátor, 19 éves, 1957) és végül Tóth Ilonát (szigorló orvos, 24 éves, 1959). A hat kivégzett közül hárman büntetett előéletűek voltak (apróbb kihágások miatt ítélték el őket), közülük csak Tóth Ilona emelkedik ki mint értelmiségi nő, humánus hivatásra készülő medika. Többek között épp ezért volt alkalmas a monstre per döntő szerepére, és ezért alkalmas ma arra, hogy példaképpé, „szentté” váljon.
Tóth Ilonát, aki a Péterfy Sándor Utcai Kórházban működő felkelőcsoport tagja volt, azzal vádolták, hogy mint a Domokos utcai, szükségkórházzá átalakított részleg vezetője orvosi eszközökkel (vénába fecskendezett benzinnel, más változat szerint altatóval és szívszúrással) megölte Kollár István ÁVH-s tisztet. A lány emlékét leginkább az ugyanebben a monstre Péterfy-perben elítélt Obersovszky Gyula őrizte meg, illetve mitizálta. Jelleme, történetének tragédiája miatt, illetve mivel Ilona a kötelező börtönorvosi vizsgálat szerint szűzen halt meg, Obersovszky Jeanne d’Archoz hasonlította. Az állítólagos gyilkosság körülményei roppant zavarosak, a lebukott karhatalmistát a felkelőcsoport két tagja már gyakorlatilag agyonverte, mire a fiatal, túlfeszített munkában égő, koffeintablettákon élő 24 éves filigrán parancsnoknő elé cipelték, aki később sosem tagadta a neki tulajdonított gyilkosságot (eutanáziát?), s mély megbánást tanúsított, bár a halálos ítélettel szembenéző és kegyelmi kérvényt író elítélt szavait természetesen komoly forráskritikával kell kezelnünk.
A néma tüntetés
1956. december 4-én zajlott a forradalom egyetlen kollektív női akciója, mikor a nők a békés, gyászoló nő attribútumainak teljes díszében vonultak némán, kezükben egy szál virággal a Hősök terére, majd onnan a tömeg egy része az amerikai követség elé. A tüntetés atmoszféráját legjobban a festőszemű írónő, Szántó Piroska fogta meg: „December négyre asszonytüntetés készül, ellenőrizhetetlen csatornákon át terjed, de megtudja mindenki. Minden nő csak egyetlen virágot hozzon, és egyetlen szót se szóljon. Az eső elállt, hűvös és borongós tél eleji nap. Kalauz-egyenruhás lány, karcsú, mélyen lefátyolozott kalapos asszony, döcögni alig tudó néni, szépen kifestett, kisbundás hölgy, esőköpenyes fiatal lány, svájcisapkás egyetemista lányok, munkaruhás asszonyok, feltűrt gallérú, megviselt, gumiharisnyás öregasszony, bájos, matrózgalléros, zárdanövendékszerű kislány – sok, sok budapesti nő, de pirospozsgás, bő szoknyás is akad a peremvárosokból. Legtöbbjük kezében őszirózsa vagy krizantém, soknál csak egy fenyőág vagy dércsípte levelű fekete bogyós ágak. Hosszú a libasor, a végét elnyeli a körút, az eleje, Isten tudja, milyen messze van mögöttem. Kétoldalt a járdán rendőrök állnak, nem nagyon sűrűn, csak néznek hátratett kézzel, de egyik sem szól az asszonyokra, miért is szólna. Aztán a hidak táján szétolvad a tüntetés. Budára már nemigen jut. Budapest valahogy mégiscsak Pest, és nem annyira Buda.”
A pietás, néma női gyásszal szemben az erőszak nem mer fellépni, mert éppen azt a konzervatív nőképet sértené meg, amely minden férfiközpontú hatalom alapja, ahol a nők elsősorban a férfiakhoz fűződő viszonyukban definiálódnak (mint anya, leány, húg vagy feleség), és nincs hangjuk (a politikai vélemény így nem is artikulálódik). Demonstrációjuk figyelemfelkeltő véleménynyilvánítás ugyan, mégsem veszélyezteti a fennálló hatalmat. Hasonló nőtüntetést folytattak éveken keresztül eltűnt hozzátartozóikért az argentin Május téri anyák (Madres de Plaza Mayo, jelképes színük a fehér) és a jugoszláv, illetve izraeli zsidó és palesztin Nők feketében (jelenleg épp Béke Nobel-díjra jelölve, színük természetesen a fekete).
Esetünkben a nőtüntetés nem aggódó anyák spontán mozgalmából született, férfiak kezdeményezték és szervezték meg. December 1-jén határozta el Abod László, Gáli József és Obersovszky Gyula (a Péterfy kórház alagsorában november 4-e után is illegális nyomdát üzemeltető értelmiségi csoport), hogy a szovjet megszállás egyhónapos évfordulójára az elesettek emlékére nőtüntetést szerveznek. A tüntetést Élünk című illegális újságjukban hirdették, illetve stencilen sokszorosították a felhívó röpcédulákat. A nőket délelőttre hívták a Hősök terére, s megkérték őket, hogy hozzanak egy-egy szál virágot, s meneteljenek némán. A felvonulókhoz véletlenül csatlakozott Székely Dezsőné Sebestyén Mária („Hosszú Mari”) vált a legismertebbé a nőtüntetők közül. Ő ment el a Margitszigeti Nagyszállóba az indiai különmegbízottért, K. P. Menonért, aki így szemtanúja lehetett a megrázó hatású néma tüntetésnek.
Az Élünk felhívása az anyaság motívumaival mozgósít, mely mindig is erősen összefonódott a nemzetállam, nemzeti érzelem kérdésével. Az anyanyelvet megőrző nők adták tovább az elnyomott népek gyermekeinek a nemzeti identitást, ők őrizték a hazaszeretet lángját. A fennkölt, romantikus hangú felhívás az anya képén kívül a gyászoló asszony toposzát használja. A szövegből a következő világkép tűnik elő: míg a nők természetes helye az otthon békéje, a helyzet ezúttal olyan rendkívüli és tragikus, hogy most már a nőket is cselekvésre buzdítják és előhívják otthonaikból. Az utca nem magától értetődő helyszín a nők számára, ezért csodaszámba megy, hogy felvonulni látják majd őket. A csoda szó szerint értendő: őket még a golyó sem fogja majd. A szöveg retorikája szerint a szent asszonyok a (férfiakból álló) nép akaratát tolmácsolják, a tüntetésben megnyilvánuló politikai kiállásuk nem autonóm döntés eredménye, hanem a leány, a feleség, a húg, az anya kötelessége férfi hozzátartozói iránt.
rubicon/magyarno.com
Powered by Facebook Comments
Anyam es en tudjuk, hogy mit tettunk ertuk.Isten nyugosztalja a hosoket.