Nemzeti, forradalmár költőnk szilveszter napján született, rejtélyes módon halt meg – II. rész

 

 

 

 

 

                                                                                                                                                                                                                                                                                                       1991. január 4-én az Akadémia létrehozta a moszkvai vizsgálatokat végző harmadik bizottságot, Szabó Árpád igazságügyi szakértő vezetésével, tagjai: Harsányi László, Kovács László, Odze György, Dezső Gyula és Farkas Gyula. 1991. január 9-én az MTA bizottsága deklarálta, hogy öt pontban elvégzi a szükséges vizsgálatokat – ebből tizenkét év alatt mindössze másfelet teljesített.

1990. október 19-én az Akadémia megalakította a negyedik bizottságot, Bökönyi Sándor állatorvos vezetésével, tagjai: Hermann Róbert hadtörténész, Bona Gábor hadtörténész, Fekete Sándor irodalomtörténész, Gergely András történész, Kiss József irodalomtörténész, Kovács László régész, Spira György történész és Váradi-Sternberg János tanár. A bizottság tagjait Kosáry Domokos 1991. március 4-én kéri fel a munkára. A bizottság tevékenységéről az MTI 1991. március 6-án ad hírt, amely szerint a bizottság feladata: levéltári kutatások. Az utóbbiakat a kérdéses helyen el sem kezdték, viszont újabb állásfoglalást adtak ki, amely szerint az Akadémia ellenez mindenféle sírbontást.

1991. október 22-én ez a bizottság kijelentette, hogy Petőfi Sándornak Szibériába való kijutásánál „a néprajzi jellegű beszámolókat nem tekinti történeti forrásnak… a bizottság munkáját befejezte.”

Odze György 1991. november 15-én közölte, hogy „A Magyar Tudományos Akadémia Petőfi Bizottsága (nem tudni, hogy melyik) abban az esetben támogatná a Kerepesi temetőben nyugvó hozzátartozók sírjának felnyitását, amennyiben a megkívánt bizonyítékok már rendelkezésre állnának arra vonatkozóan, hogy a Barguzinban talált csontvázmaradványok mégis Petőfi Sándor maradványaival volnának azonosak.”

Glatz Ferenc az Akadémia májusi közgyűlésén kijelentette, majd a Magyar Tudomány tavaszi számában leírta: „Se a honfoglalásról, se csontvázról (Petőfi csontjairól) se gátról ne legyen hivatalos akadémiai álláspont… az Akadémia nem pecsétnyomó intézmény.”

2001. május 31-én „a Magyar Tudományos Akadémia biológiai tudományok osztályának antropológiai bizottsága állásfoglalást fogalmazott meg, amely szerint az MTA szakértői bizottsága (?)” – majd a későbbiekben az MTA antropológiai bizottsága – Gyenis Gyula elnök aláírásával kinyílvánítja: a Petőfi sírbolt felnyitását, az ott lévő csontok kihantolását és a barguzini sír csontjaival való összehasonlító vizsgálatok elvégzését értelmetlennek tartja.” Hogy miért? Csak. A csontvázat ők sem látták.

A Glatz Ferenc elnök által kinevezett bizottság talán ötödiknek vagy hatodiknak tekinthető. 2001. június 29-én elnöke – Bálint Csanád régész – leleplező kijelentést tett az ATV esti 7 órás híradójában: beismerte, hogy anélkül hoztak határozatot, hogy a csontvázat megvizsgálták volna és befejezettnek nyilvánítja azt, amit el sem kezdtek.

Egyértelműen férfitól származnak azok a Petőfi Sándornak tulajdonított csontok, amelyeket a Megamorv Petőfi-bizottság 1989-ben tárt fel a szibériai Barguzinban – állapította meg a bizottság közlése szerint nemrégiben a világ egyik leghíresebb DNS-laboratóriuma.

A Megamorv Petőfi-bizottság tagjai mintát vittek a barguzini leletből a világ egyik leghíresebb és legnagyobb laboratóriumába, ahol egy DNS-kromoszóma vizsgálattal határozták meg teljes bizonyossággal, hogy a csontváz egy férfié. Mint ismeretes, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) az ügyben összeült szakbizottsága arra hivatkozva utasította el a további tudományos vizsgálatokat, hogy a Petőfinek vélt földi maradványok női csontok.

A vita lezárásához a Petőfi-család sírboltjának felbontására, az egyik legnagyobb magyar költő édesanyjának, Hrúz Máriának csontvázából való mintavételre és egy összehasonlító DNS-elemzésre van szükség. Ezt akadályozta meg 2001 májusában a Belügyminisztérium, amikor megsemmisítette a Fővárosi Közigazgatási Hivatal a sír felnyitását engedélyező határozatát.

A vita nyomán az illetékes ÁNTSZ is visszavonta a sírfelnyitáshoz szükséges közegészségügyi hozzájárulást, holott az ügyben eljáró valamennyi más hatóság már megadta az engedélyt. Morvai Ferenc vállalkozó, a Megamorv Petőfi-bizottság elnöke bírósághoz fordult a BM-döntés miatt. Jogászok szerint viszont a tárca nem léphetett volna fel „harmadfokú” hatóságként, mert ilyen a magyar jogrendben nincs. A másodfokon meghozott közigazgatási hivatali döntést a Legfelsőbb Bíróság semmisítheti meg.
Kiszely István professzor véleménye az üggyel kapcsolatban:

….A feltárásról nem akarok írni, hiszen azt jól és szépen megírta Borzák Tibor, Csank Csaba, Kardos Lajos, Kéri Edit, Pécsi István és Vaszilij Pahirja. Most csak a leglényegesebbről, minden „baj okozójáról” szeretnék néhány szót ejteni. A barguzini ótemetőben 1989. július 17-én, előbb az ún. 6-os számú sírt találtuk meg, amelyben a dekabrista vezér, Mihail Karlovics Küchelbecker földi maradványai voltak. Ezt később az orosz és burját történészek és antropológusok hitelesítették, majd, – még ottlétünk idején – csodálatos ünnepélyes temetésben részesítették.

Morvai Ferenc a Megamorv- Petőfi Bizottság egyesület elnöke és Kiszely István antropológus beszél
MTI

Ezután…a 7-es számú sírban, nagyjából azon a helyen, ahol Jurij Davidovics Vinokur barguzini származású moszkvai mérnök megmutatta, előkerült a „senki földjén” az a csontváz, amelyet Ferihegyen július 13-án az újságíróknak leírtam. Vékony, nőies testalkat, kiálló nagy bal felső szemfoggal, homlokvarrattal, balkezességgel, bal térdének sérülésével stb…Nyilvánvaló, hogy egy teljes, végleges azonosításhoz még sok egyéb vizsgálatra is szükség van, de vannak esetek, amikor az egybeesések – hely, körülmények, egyedi sajátosságok stb. – olyan nagyfokúak, hogy négyen, szakemberek megalkothattuk a „nagy valószínűséggel” jelzőt a helyszínen.

Még egyetlen adatot, fényképet, dokumentumot nem látott a „tudományos” világ, amikor az MTA már állást foglalt amellett, hogy akinek a földi maradványait megtaláltuk, az nem Petőfié. …A képlet egyszerűvé vált: Morvait anyagilag kell lehetetlenné tenni, Kiszelynek el kell venni emberi és szakmai becsületét, így az expedíció többi lelkes, jó szándékú, a lehetetlennel is szembeszálló tagjaira pedig azt kell mondani, hogy „dilettánsok”, „autodidakták”.

…A magyar ember mindig tisztelettudó volt. Neki sokat jelentett e kifejezés: Magyar Tudományos Akadémia, Petőfi Irodalmi Múzeum, „professzor”, „tudós” stb. Sok ilyen embert kell tehát felsorakoztatni és a közvélemény máris „el van intézve”. Morvainál be lehetett vetni az APEH-t…

Megérkezésünk után 1989. augusztus 1-jén a sajtótájékoztatón kértem társadalmunkat, hogy Petőfi Sándor és a magyar szabadságharc eszméjét csak méltósággal és tisztelettel vegyék szájukra… Életem legnagyobb csalódása az volt, hogy nem kell Petőfi Sándor ma senkinek sem.

A „tudósoknak” azért nem, mert ők a régi rendszerből mentették át magukat és eszme-lelki világukat, csak nem tagadhatják meg magukat. Ezt megértem. De a kormánynak, a magyar parlamentnek sem kell Petőfi…

A szakemberek persze tudják, hogy a barguzini csontváz Petőfié.


…Nem kellett a „tudósoknak” a kontrollanyag, a talajminta, hiszen akkor nem lehetne kimutatni a „magas”, nőkre jellemző citrátszintet, mert a barguzi sóder bizony magas humuszsav-tartalmú és igen kovasavas. A csontok méreteinél is csak azt kell tekintetbe venni, amelyik „nőies” – olyan, mint amilyen Petőfi Sándor életében volt. A nőknél a férfiakénál valamivel gyakrabban előforduló sulcus praeauricularist bizonyító erejűnek kell venni, nem törődve azzal, hogy a medence – ez szakmai körökből jól ismert – soha nem jó, nem határozó a szakemberek szemében.

Az, hogy a külföldi laboratóriumokban kimutatták a csak férfiaknál előforduló Y-kromoszómát, azt e kötetnél nem szabad figyelembe venni. Erre azt kell mondani, hogy a csontanyag, amelyből ezt meghatározták, az „nem hiteles”.

Az „Akadémia” mégiscsak „nagyhatalom”. Aztán a teljes bizonyossághoz szükséges kontrollanyag kivevést az édesanyától, amely egy rövid rutinmunka, azt mindenáron meg kell akadályozni, hiszen ez megcáfolhatatlan bizonyosságot adna.

Nyilvánvaló, ha az akadémia tudná, hogy a barguzini 7-es számú sírból előkerült csontváz nem Petőfié, akkor örömmel megengedné a „mintavevést”, hiszen akkor nem minősítené e rutinmunkát „sírgyalázásnak”, mert akkor megoldódna számára ez a „kínos” ügy…Az egész Petőfi-ügyben az egyetlen vesztes én vagyok.

Én mindenképpen vesztettem; ha nincsen igazam és valóban nem tudok megkülönböztetni egy férfi csontvázat egy nőitől – akkor szakmailag buktam. Ha viszont igazam van, akkor meg elvettem a magyar emberektől egy dédelgetett illúziót. Márpedig nálunk jobban szeretik az illúziókat, mint a valóságot.

(Megjegyzés: Nemrégiben (2009-2010) sajtóban megjelent cikkek szerint Kiszely Istvánt az állambiztonság 1960. augusztus 4-én beszervezte „Feledy Zsolt” fedőnéven mint hálózati személyt. Az erről szóló 6-os karton adatai szerint a rendszerváltásig aktívan tevékenykedett. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában M-37076/1-4 illetve M-37789 számon iktatott munkadossziékban található 481 jelentés, 5 kötetben összesen kb. 1500 oldalon. Ez a tény, – amennyiben igaz – Kiszeli Istvánt nem mint antropológust minősíti, éppen ezért hiba lenne több évtizedes antropológiai-szakmai megállapításait feltételezhető 3/3-as múltja miatt kétségbe vonni.)

Kardos Lajos visszaemlékezése és véleménye

…Fel sem becsülhető segíséget jelentett az expedícó sikere szempontjából, hogy a témával kapcsolatos újsághírek hatására jelentkezett a Moszkvában élő, 74 éves Jurij Vinokur, aki Barguzinban született és még látta Alexaner Sztyepanovics Petrovics magyar költő, őrnagy sírját épen. Szerencsére vállalta a hosszú utazást és megmutatta a fűvel borított, sík temetőrészen, hol kell keresnünk. Később, a nagy valószínűséggel Petőfivel azonosított földi maradványokat a megjelölt hely másfél méteres sugarú körzetén belül meg is találtuk. Távoltról sem addig keresgéltünk a csontok között, amíg megfelelő méretűt találtunk – ahogy az MTA által kijelölt csoport tudományos igényű sajtóközleményében szerepeltették.

Kardos Lajos

Természetesen a Petrovics-sír feltárása után is folytattuk a temető ásatását, hogy a temető szerkezetére nézve ismereteket szerezzünk, továbbá tisztázzuk: más, magyar vonatkozású leletek találhatók-e még. Még a Petrovics-sír feltárása előtt megtaláltuk M.K. Küchelbecker igazi sírját, kb. 40-50 méterre az 1975-ben felállított emlékművétől. Ezzel egy 1889-es Küchelbecker fotóval (kézzel ráírt szövg szerint a háttérben Petrovics sírja látható) is igazolást nyert a helybeliek tájékoztatása.

1.Az Alexander Sztyepanovics Petrovics-lelet Petőfivel való azonosságra utaló jegyei közül az alábbiakat emelném ki:
2.Ahol megtaláltuk, a sír egybeesett azzal, amit a helybeliek Petrovics-sírként ismertek.
3.A megtalált csontváz kora megegyezett a sírfelirat fotójáról és az elbeszélésekből következőkkel.
4.A megtalál lelet neme: férfi (Az MTA moszkvai, kontrollanyag-nélküli vizsgálatai alapján nőnek határozta meg a leletet. Figyelembe sem vettek számos, szakértőink által hangoztatott ellenérvet.)

Az expedíció magyar és külföldi szakértőkből álló csoportja úgy fogalmazott, hogy a vizsgált ismérvek külön-külön való előfordulása sok embernél megeshet, de e kombinációk sorozata, és ezeknek a Petőfi Sándorról ismert jegyeknek egybeesése omár olyan nagy valószínűséggel bír, hogy csak az eddigi vizsgálatok alapján is megállapítható: a csontvázon esetleg olyan jelleg sincs, amely ellentmondana a Petőfi Sándorról kialakított ismert jegyeknek; ezért a megtalált csontváz szinte bizonyossággal azonos Petőfi Sándoréval.

Az amerikai antropológusok tömörségével: egyetlen ismérv sincs, amely ellentmondana annak, hogy az általunk megtalált csontváz Petőfi Sándoré.

Mint a bevezetőben már utaltam rá, az MTA is végzett azonosítási vizsgálatokat 1990. január 5-10. között Moszkvában. Előzetesen sajtóban közölt vizsgálati programjukból 10%-ot végre is hajtottak, majd 1990. áprilisában jelentést tettek az MTA elnöksége részére.

Állásfoglalásukat a Magyar Tudomány 1990/9. számában tették közzé. A moszkvai azonosításon már elmondott ellenvéleményünket mi is szerettük volna nyilvánosságra hozni, de a Magyar Tudomány szerkesztősége csak 5 hónappal később akarta közölni. Ezért a Pesti Hírlap 1990. december 14-i számában válaszoltunk az MTA megállapításaira.

Az expedíció régésze Szabó Géza és Borzák Tibor újságíró hiába vetettek fel számtalan kérdést a jelentéssel kapcsoaltban, választ nem kaptak. Három jellemző megálapítást szeretnék kiemelni a jelentésből:

1. A leletet 40 évnél régebben, de 100 évnél nem régebben temették el.
2. A lelet neme: nő.
3. A berguzini emlékhelyet meg kell szüntetni.

Mivel az USA-ban és Svájcban időközben elvégzett vizsgálatok eredményei megerősítették bizottságunk állításait, nyilvános vitát javasultunk a két bizottság véleményeltérésének tisztázására, de ettől az MTA csoportja sajtóközleményében elzárkózott. Pedig bizonyosan érdekes vitának lett volna részese a magyar közlemény. Magam is kíváncsian vártam volna pl. Az MTA részéről, aki soha nem volt Barguzinban, hogy miként bizonyítja be – a helyszínen ásítást végző régésszel szemben – állításait.Szeretném bemutatni a moszkvai tudományos konferencián alkalmazott tárgyalási módszereket, ezért ismertetem az alábbiakban egy kérdés eldöntését: Barguzinban, 1989. Jjúlius 17-én a Petrovics sít feltárása közben egyik meglepetés a másik után ért bennünket. Először is a Petrovics-csontvázat koporsó nélkül találtuk meg, kb. 130 cm mélyen.Később, a kiemelést követően a régész elkezdte a sírgödröt fenékig tisztítani. A második meglepetés ekkor következett, mert 25 cm-rel lejjebb egy koporsót találtunk, benne egy mongol csontvázzal.A mongol szemmel láthatóan alig fért a koporsóba. Talán nem is neki készült, csak őt tették bele… Ezt is dokumentálva, kiemelve, most már kitisztíthatóvá vált a sírgödör.A sírfenék 195 cm mélyen volt, szemben a többi sír 135-150 cm-es maximális mélységével. A régész, aki végezte a feltárást, a sírfalból és egyéb jelekből megállapította, hogy a sírgödröt egyszerre ásták ilyen mélyre. Nyilván kettős temetésre készültek.
Megállapítását rögzítették, videó, filmfelvétel és több szakértő tanú igazolja hitelességét. A koporsó fájából mintát vett, amit Svájcba küldött dendrokronológiai vizsgálatra.A vizsgálatok alapján megállapították, hogy a fejfáról és elbeszélésekből ismert 1856-osévet megelőzően maximum 19 évvel korábban vághatták ki a fát.A temető szerkezetéből következtethetően pedig csak Küchelbecker 1859-es temetése előtt áshatták a sírt.Ezek után Moszkvában ellenvéleményt nem tűrően közölték az MTA ls SzUTA részéről: A női tetemet utólag temették rá a mongolra. A Megamorv Petőfi-bizottság dokumentumainak közlésétől azóta is elzárkóznak. A rátemetés kérdése így továbbra is nyitott, mert ugye, az egyik „tévedés“ szüli a másikat. Tudniillik:
ha a rátemetés csak kb. 80 éve történt, hogyan tudták kivenni az akkor már 70 éve korhadó alsó koporsót mongolostul olyan épen, hogy a mélyebbre ásást követően ugyanúgy vissza is tegyék? (A mongol tetem érintetlenségét dokumentáltuk.) Ugyebár, kicsit merész lenne állítani, hogy 28 sírból ezt az egyet 150 cm helyett 195-re ásták ki azért, hogy 70 év múlva rá tudják temetni szegény Petrovicsot, aki mellesleg, az elbeszélők szerint, 1856-ban már ide lett temetve. Ezek után nem lenne szerencsés a mongol koporsóját is megfiatalítani, mert egyrészt a svájci tudósok is megsértődnének, másrészt a Küchelbecker temetésének hiteles dátumát is változtatni kellene.
Hát, így voltak ezek a tudományos vizsgálatok. Mint a koncepciós perekben. Ilyeneket szül az egyoldalú tájékoztatás.Hogy mi van ma, és mi lesz a jövőben? Nehéz jósolni. Az üggyel kapcsolatban magyar és külfőldi sajtóban megjelent közleményekből levelezésünkből készítettünk egy 100 oldalas összeállítást, ami jól tükrözte a visszaéléseket, és minden országgíűlési képviselőjhöz eljuttattuk.Az eltelt több, mint egy hónap alatt egyetlen kérdés sem hangzott el ezzel kapcsolatban a parlamentben. Talán csak annak köszönhetően, hogy nem értek rá elolvasni. Időközben új bizottságot hozott létre a Magyar tudományos Akadémia. Bizottságuk azzal kezdte munkáját, hogy nyilatkozatban gyanúsításokkal és sértésekkel illetett minket. Ezt természetesen minden főbb napilap teljes terjedelemben közölte.Válaszunkat – megint csak természetesen -, egyetlen napilap kivonatban adta közre. Ennek alapján úgy néz ki, nem változik semmi. A lelet azonban Amerikában van, biztonságban, ahol további újabb, részletesebb vizsgálatokat végeznek majd, ami alapján minden eldőlhet. Sajnos a magyar parlament, a magyar kormány és az MTA nélkül.Kardos Lajos (1998 körül)

Hadifoglyok Szibériában (visszaemlékezések)

Az 1848-49-es hadifoglyok egy részének szibériai száműzetését támasztja alá a következő dokumentum: Az irkutszki Egyházi Levéltárban találtak egy iratot; 1851 januárjában panaszt tettek az ottani szerbek, hogy a most érkezett magyarok felháborító módon megzavarták szertartásukat. (Ez levéltári adat, és nem néprajzi. Fontos megjegyezni, mert az MTA a néprajzi adatokat ebben az esetben nem fogadta el forrásként.)

Még egy igen fontos könyvben bukkantak magyar nyomokra: Sz. Maximov: Szibéria és a kényszermunka. (1871) (II. k. 2. rész, 376. o.): „a deportáltakat száműzetési helyükön… a Bajkálon túl, az 1848-as év körül, a magyarokat és más külföldieket… azzal vádolták, hogy… hamis papírpénzeket hoztak forgalomba”. Az adatokat Tyivenyenko és társa, Djomin a Bajkál c. lapban, Pagirja pedig a munkácsi Kárpátontúli Ifjúságban közölték.

1970. Herskovics (Gerskovics), Alekszandr Abramovics: Poéticseszkij teatr Petefí (Petőfi költői színháza) Izdat. Nauka. Moszkva. Akademija Nauk SzSzSzR. P. 297. (Pp. 267-268. oldalakon Lüders orosz gyalogsági tábornok jelentése, amely bizonyosság arról, hogy vittek magyar foglyokat az oroszok. „..Az utóbbi időben ejtett foglyok nagy terhet jelentettek seregeinknek, ezért utasításba adtam a hadifoglyoknak 2 ezres oszlopokban, a Zsitomiri ezred egyik zászlóaljának fedezete mellett Tömösre irányítását, ahonnan Danenberg tábornok feladata tovább küldeni őket Bukovinába, Csernoviciba. A tiszteket elkülönítettük, hogy ne befolyásolhassák az egyszerű katonákat útközben, és visszatartottuk őket a rementúri erdőben. Bem hadsegéde és hadbiztosa, Kiss és Bicskei kivételével, akiket mint fontosabbakat, Bukarestbe küldtünk…”

1. Dr. Feri Sándor a Legfelsőbb Bíróság Elvi Tanácsának elnökeként vonult nyugdíjba. Kilencvenegy éves korában jegyezték le visszaemlékezéseit. Adatai ellenőrizhetően egytől-egyig pontosak voltak…

A gyöngyösi diák 1914 júliusában került Budapestre jogásznak. Egy évig volt egyetemi polgár. 1915 tavaszán behívták a K.U.K. 38. gyalogezredébe… tizedesként került az orosz frontra. Tíz hónapos tűzvonalbeli szolgálat után, éppen szabadságra készülődött, amikor beütött a Bruszilov-offenzíva. Ezerszám kerültek orosz hadifogságba. Azután a szokásos hadifogolysors következett. Szibéria, bányamunka, fakitermelés, vasútépítés.

Az 1917-es forradalmi változások után – már szabadon – Jekaterinburgba került, majd mint lábadozót, Petrográdba helyezték, könnyű beosztásba. Hetekbe telt az út. Megérkezése után a volt osztrák-magyar nagykövetség hajdani épületében jelentkezett… Hol őrszolgálatban volt, hol Husztinak segédkezett a legénységi állományú magyar honvédek visszatelepítésében. Életének egyik érdekes találkozásáról így beszélt:

– A Szmolnij kapujában állandóan nagy volt a mozgás és a forgalom. Különféle hivatalokba igazítottuk el a messze földről érkezett embereket. Vitás ügyekben, ha én voltam az őrségparancsnok, döntenem kellett a bebocsátásukról. Egyik augusztusi délelőtt értem jött az egyik katona, hogy menjek, mert egy fura figura áll a kapu előtt. Rongyokba csavart lábú, koldus kinézetű, hosszú, fehér szakállas, vénségesen vén muzsik állt odakint. Kérdeztem, hogy mit akar. Azt válaszolta, hogy szeretne hazamenni. Mondtam neki: – Eredj csak bátyuska, ki tart vissza? Úgy nézett rám, mint aki már réges-régen megszokta, hogy sehol sem értik meg. Lassan felelte: – De én hadifogoly vagyok! Nem érted?! – Csodálkoztam: – Mi vagy te, bátyuska, hadifogoly? – Az… – bólintott – én magyar honvéd voltam és 1849-ben estem orosz fogságba. – No, erre még jobban kikerekedett a szemem. Gondoltam, próbára teszem. Magyarul folytattam a kérdezősködést: – Azóta itt élsz, mint hadifogoly? – Nem itt – mondta, már kerékbe törve a magyar nyelvet -, Szibériában. Azután visszaváltott oroszra. – Hát te magyar vagy? – érdeklődött. Bólintottam. – Ha magyar vagy, akkor biztosan hallottál az én unokabátyámról, Petőfi Sándorról. – Hallottam hát, de hát ő elesett… – El bizony, szegény feje – helyeselt az aggastyán -, én is hallottam idekint… az anyáink voltak testvérek. Mariska néne volt a nagynéném. Amennyire kivettem az előadásából, hat vagy hét évvel volt fiatalabb a költőnél. Kételkedtem, tovább faggattam. Mindent tudott a Petrovics családról, legalábbis annyit feltétlenül, amennyit én tudtam. Az öreg az erdélyi harcok idején került hadifogságba. Abban az időben persze nem járt még vonat. Gyalogosan terelték át a foglyokat a Kárpátokon. Később az egyik trénkocsira került hajtónak. Szerencsés volt, mert így, bár egy esztendő is eltelt, de élve érkezett meg Szibériába. Talán tíz esztendőn keresztül próbálkozott a hazatéréssel. Azután beletörődött a változtathatatlanba és ott maradt. Megházasodott, két lánya irdatlan távolságra ment férjhez, felesége is meghalt. Húsz éven keresztül teljesen egyedül morzsolgatta napjait. Azután 1915-ben a kis település közelébe magyar hadifogolytábort építettek. A honvédek megérkezése után hívták az öreget tolmácsnak. A magyar bakáktól értesült később arról is, hogy vége van a háborúnak, mehetnek haza. Ekkor határozta el, hogy a kedvező alkalmat nem szalasztja el, és végre valahára ő is hazatér, elvégre, hadifogoly. Megkapta a hivatalos papírt, mely igazolta hadifogoly mivoltát és azt is, hogy 71 évvel ezelőtt esett orosz fogságba. A többi magyarral együtt ült fel a vonatra, és így jutott el a Szmolnij kapujáig. Nekem azt mondta, hogy haza akar jutni, hogy hazai földbe temessék el. Futólag még azt is említette, hogy Félegyházán még házrésze is van. Számon tartotta jussát. Azután a mocskos condra helyett kerítettünk neki egy félig orosz, félig magyar katonaruhát, és rendbeszedtük. Huszti Ferenc ellátta a hazatéréshez szükséges papírokkal. Pár nap múlva az öreg magyar muzsik a többiekkel együtt felszállt a hajóra és elindult utolsó útjára… hazafelé. Rövidesen én is útra keltem, és a csóti, majd a hajmáskéri szűrőtáborokon keresztül megérkeztem szülővárosomba, Gyöngyösre, a m. kir. rendőri felügyeletbe. Talán egy esztendő múlva – újra az egyetemen – egy félegyházi kollégától érdeklődtem a Petőfi-unokatestvérről. Az évfolyamtársam pár nap múlva meghozta a választ. Az aggastyán szerencsésen hazaérkezett. A hosszú utat még kibírta, de azt követően rövidesen meghalt.

3. Az „Újság” elnevezésű napilapban jelent meg 1939. július 30-án Strém István volt szibériai hadifogoly cikke: Petőfi Szibériában? Bajtársai Csitában két 48-as hadifogoly leszármazottaival találkoztak, amelyet a következőképpen írt le:

„Az orosz mit sem törődött vele, kiket hurcol el. Hiszen valamilyen különös, fanatikus tradíciója volt: mindenkit, akit csak lehet, Szibériába deportálni, hogy megtöltsék az irdatlan világrészt. Hogy vitték akkor a foglyokat Szibériába? Gyalog, egy évig, két évig. A bűnösöket kettesével, járomba fogva, a hadifoglyokat nyilván anélkül, de ezeket is kozákpikák s kancsukák közt… Akit ezek elvittek a Bajkál-tó felé, Irkuckig és Verchneudinszkig, az ugyan el volt temetve egész életére. Különben a hadifogoly meg is nősülhetett, s egyik ősapja lehetett a máig is kissé desperáló lelkű szibériai nemzedéknek, de hírt adni magáról messzi magyar honba, az 1850-es, 1860-as években igazán lehetetlen volt.

Beszélgetés negyvennyolcas honvédek szibériai leszármazottjával: Megjártuk mi is a száműzöttek nagy szibériai útját és ott sínylődtünk a Bajkál-tó mögött, ahol – ha nem tévedek – a múlt század derekán az orosz település vége volt. Az elfogott negyvennyolcas hősöket is valószínűleg ott telepítették le. Kerestük a nyomaikat. S amikor találkoztunk egy faluval, melynek az volt a neve: Magyarov, megdobbant szívünkben a semmi mással sem igazolt bizonyosság, hogy az 1848-as honvédek egyik településén haladtunk keresztül.

De nemsoká|a kézzelfoghatóbb bizonyítékot kaptunk. Szavahihető barátaim Csitán beszéltek egy Balogh nevű orosz tiszttel, aki ugyan magyarul már nem tudott, azt azonban határozottan tudta, hogy nagyapja magyar honvéd volt, akit 1849-ben fogtak el a kozákok Magyarországon. Balogh praporscsik volt, azaz zászlós, és valószínűleg csak a mozgósítás alatt vonult be mint tartalékos, mert nős volt és ebben a legalsó tiszti rangban a ténylegesek fiatalságuk miatt, többnyire nőtlenek szoktak lenni.

Balogh maga kereste fel az átutazó magyar hadifogoly tiszteket és míg a vonat állt – órákig, néha napokig – boldogan és lelkesen vitte lakására „honfitársait”. Felesége rögtön beállította a szamovárt s minden jó falatot az asztalra rakott, amennyire tellett az ottani egyre inkább sivárabb viszonyok között, mialatt férje igyekezett minél többet megtudni arról, hogy micsoda ország is az a Vengrija (Magyarország), miféle emberek azok a vengrik. Mindenesetre megható találkozás volt, de sajnos, a legfontosabbat – azt, hogy beszélt-e neki az apja vagy a nagyapja valamit Petőfiről – elfelejtették tőle megkérdezni. Azt azonban említették, hogy nagyapját Erdélyben fogták el és onnan sokadmagával hozták Szibériába, ott megtelepedett, orosz nőt vett feleségül, de mindig magyarnak tartotta magát és ennek emléke élénken él benne, az unoka szívében is.

Hasonlóképpen megindító volt az a jelenet, amely ugyancsak Csitán történt 1915 októberében. Az állomáson állt a hosszú hadifogolyvonat, miután már hetek óta zörgött rabjaival a vége-hossza nincsen nagy szibériai síkságon. Amint utasai kinéztek a vagonokból, egy tíz-tizenkét éves orosz fiúcskát pillantottak meg, aki fel-alá szaladgált a vonat mellett és tele torokkal kiáltotta: „Kgye magyari?” (Hol vannak a magyarok?) „Itt vagyunk!” szóltak ki a hadifogoly-tisztek, mire a fiúcska boldogan sietett oda és nagyon rossz magyarsággal, de mégis magyarul elbeszélgetett velük. Akik beszélgettek vele, azt hiszik, negyvennyolcas magyar honvéd leszármazottjával volt dolguk, de hogy azt annak idején megkérdezték-e a fiúcskától, erről a dolog szem- és fültanúja nem tud…

4. A következő hadifogoly, aki tollat ragadott – és hányan voltak, akik nem írták le, csak családi körben mesélték el élményeiket! – Stelczer Lajos. Pozsonyban, 1942-ben adott ki egy kis füzetet élményeiről: „Magyarok Szibériában”. Utolsó, 20. oldalán írja: „Érdekes dolgokat tapasztaltak azok, akik messzebb vidékre jutottak el… találkoztak a 48-as szabadságharc után Oroszországba hurcolt magyarok ivadékaival, heteket töltöttek burját kolostorokban.”

5. Tarczali dell’ Adami Géza ny. m. kir. vezérkari őrnagy a Magyar Vöröskereszt kelet-szibériai hadifoglyokat 1920-ban hazaszállító küldöttségének vezetője volt. Csak a Bajkálon túlról, Kelet-Szibériából 120 ezer magyar hadifoglyot váltott ki az állam a Vöröskereszt segítségével. Sok hadifogollyal beszélt s az 1916-os térképen (a svéd Vöröskereszt térképe) még szereplő Vengerka faluról így ír „Megváltás Szibériából’ című könyve 181. oldalán:

„A Bajkál vidékén van egy orosz falu, Vengerka a neve… Egyik-másik utcájának az elnevezésén csodálkozva akad meg a szem: Kossuth ulica, Petőfi ulica… a vengerkai öregek egyike-másika pedig, ha kiveri pipájából este a mahorkai hamvát, jóízű tanyai magyarsággal köszön el szomszédjától: „jóccakát, koma”. – 1849-ben szakadt oda egy maroknyi magyar honvéd. Ott is ragadt.”

6. Markovits Rodion: Szibériai garnizon című könyve 1927-ben jelent meg először. 1986-ban megérte 14. magyar nyelvű kiadását Budapesten. A cím alá ezt írta: Kollektív riport-regény – amellyel nyilván azt fejezi ki, hogy nemcsak saját szibériai élményeit meséli el, hanem bajtársaiét is. A 189. oldaltól érdekes részleteket olvashatunk:

„A vagonban megtudta, hogy… Kuenga mezővárosában, abban a bizonyos fűszerüzletben tényleg árulnak paprikát. Mégpedig Szegedi Róza veje árulja. Maga Szegedi Róza Nyikolszk-Usszuriszk vidékén lakik, és egy 48-as honvéd unokája. – Különböző dolgokat meséltek a foglyok. Berezovka mellett az egyik fogoly találkozott az öccsével, aki azt mesélte, hogy van két kis magyar falu Szibériában. Már 48-ban ide került közülük néhány. A nagyapáiktól tudták, hogy 3 és 1/2 évig gyalogoltak, amíg a mostani telepre értek. Ma is tudnak magyarul. Szegedi Róza Nyikolszk-Usszuriszk vidékére ment férjhez, s leánya meg ide, Kuengára. Most, hogy eljönnek kutatni az őshazából elszakadt véreik nyomát a harcosok, nagyszerű konjunktúrája van a régi magyaroknak. A hadifoglyok felkeresik őket, különösen a tiszt urak, és elköltik náluk a pénzüket. Az okos Szegedi Róza paprikát szerzett és az igen jó portéka. Nagyon veszik a magyar hadifoglyok… Hegyi bácsi, egy szakállas mérnökhadnagy letette a szemüvegét és nehéz, lassú szívvel kezdte: – Ezt mondom én is… Nem hittétek el nekem. Most már láthatjátok… – Mit, Hegyi bácsi? – Hogy mit? Egy kicsit elvétitek a lényeget. Mert itt nem az a lényeg, hogy megkérdezitek, vajon nem került-e hadifogságba Petőfi Sándor, és hogy nem él-e valahol… Nagyon szép, hogy Andrásfalván, Berezovka mellett még mindig él a nagy idők két tanúja… És szép a lelkesedés. De nem tűnik fel nektek, hogy 48 óta még mindig nem vitték haza a hadifoglyokat? Hogy a nyugalmas békenapokban sem gondolt senki sem arra, mit csinálnak 48-as hőseink Szibériában?… Szeretném tudni, ha ezekről is megfeledkeztek, vajon mi lesz a mi sorsunk? – Hegyi bácsi hatalmas tőrt döfött a szívükbe. Kínosan fészkelődtek… itt felejtették a nagy idők tanúit… Mindenféle intézmény és megmozdulás volt, de vannak Szibériában katonák, akik hadifogságuk 66. évét ülik … Itt hagyták a 48-as hősöket. Itt hagyták Petőfi Sándort.”

7. Két magyar szibériai hadifogolytól (F. és Sz. hadnagytól, illetve zászlóstól) hallott az osztrák Hermann Bönisch érdekes történeteket – majd egy Skridelszkij nevű orosz alezredes egy másik – Petőfi ottani halálával kapcsolatos – hírrel megtoldotta, s így belekerült egy bécsi újságba a segesvári csata évfordulóján (illetve 1936. július 30-án), a Neues Wiener Tagblatt-ba.

A két magyar tiszt Jakut-Szibériában, a Sziligir folyó mentén egy falura bukkant, melynek lakosai magyarul beszéltek. 1849-ben odahurcolt foglyok utódai voltak, akik „legendás küzdelmek után” telepedtek le. – Ezt a folyót, még a létezését is tagadta a szibériai M. N. Melhejev egyetemi docens, irkutszki földrajztudós 1968 szeptemberében. – A. Gerskovics Petőfi-kutató írja le ezt Az én Petőfim című könyve 59-60. oldalán. Én megtaláltam – természetesen északon, Jakut-Szibériában kerestem – a 110° és 115° hosszúsági és a 65° és 70° szélességi (északi) fokok között. Pici folyócska. Azóta persze tudjuk, hogy a szovjet térképek hiányosak, elferdítettek, hamisak voltak sokszor – különösen Szibériával kapcsolatban… Skridelszkij orosz ezredes viszont azt mondta Bönischnek, hogy ez lehetséges. Ő valamikor a jakutszki, szibériai orosz kormányzóságon teljesített szolgálatot – és szerinte, volt a kezében egy akta, amely Alekszandr Sztyepanovics Petrovics nevű fogoly haláláról szólt, emlékei szerint 1857-ben, egy Ikatovo nevű faluban. Ő – aki igen nagy irodalmi érdeklődésű és művelt tiszt volt – a fogolyban Petőfi Sándort sejtette…
Ez a hír 1936-ban úgy felajzotta Illyés Gyulát, hogy írt a szovjet írószövetségbe, Moszkvába…

8. Az Élet és Irodalom 1989. február 10-i szerkesztői üzeneteiben érdekes levél szerepel- mely írójának három 48-as leszármazottal való találkozásáról számol be, szibériai Gulag rabsága idejéből Rózsás János, Nagykanizsa:

„Mint az Élet és Irodalom régi olvasója szólalok meg, először hosszú évek után. Az 1989. január 20-i számban nagy érdeklődéssel olvastam Veszprémi Miklós: A barguzini kísértet című cikkét. Petőfi Sándor szibériai legendájához nem tudok hozzászólni, de Gulag-beli hosszú rabságom évei alatt volt alkalmam olyan rabtársakkal találkozni, akik az 1849-es magyar hadifoglyok leszármazottai voltak. Három ilyen személyt ismertem meg, egyikükről Éltető reménység című visszaemlékezésem második kötetében (München, 1987) a következőket írtam: Egy napon, ahogy az udvaron mentem át, valaki odakiáltott a másiknak: – Kerekes! Az felkapta a fejét és odament a társához. Kétszeresen is megdobbant a szívem, egyrészt ugyanaz volt a neve, mint szegény Karcsinak, akinek a haláláról a napokban értesültem, másrészt újabb magyar honfitársat tételeztem fel abban a magas szőke fiúban. Alkalomadtán megszólítottam Kerekest, magyarul. Csodálkozva nézett rám és oroszul felelt. Kiderült, hogy színorosz. Hát akkor honnét vette a magyar nevet? Mondta, hogy a családjában az a felfogás járja, hogy valamelyik dédapja magyar volt, aki az 1848-as magyar felkelés után került ki Oroszországba, és ő annak a nevét viseli. Azt sem tudta, hogy a neve magyarul voltaképpen mit jelent… Ez a feljegyzés 1948. április utolsó napjaira vonatkozik. Mivel politikai elítéltként voltam kint, magyarral találkozni szomorú élményszámba ment a Gulagban. Érdekes volna tudni, hogy a meglévő honvédnévsorban szerepel-e Kerekes nevű 1849-ból. ”

9. Az Ország – Világ 1989. szeptember 6-i számának Postaládájában megjelent a következő családi visszaemlékezés:

„Öregapámtól hallottam… Az I. világháború alatt Przemyslben volt vártüzér, ott esett fogságba (1916-tól 1920-ig). Hadifogolytársaival többek között azon a helyen is járt, ahol a vidék lakói őrizték a nagy magyar forradalmár költő, Petőfi Sándor emlékét. Azt ugyan nem tudták a szibériaiak, hogyan, miképpen került arra a vidékre a költő, de a temetőt meg tudták mutatni, ahol örök nyugovóra tették. Természetesen öregapám és a többiek is kételkedtek ebben, nem hitték el, hogy Petőfi éppen Szibériába keveredett. „Hol vannak az itt írt versei?” „Hát versekről mi sem tudunk – volt az oroszok válasza -, de nem is igen írhatott itt”. Az ottani népek emlékezetében így maradt meg Petőfi alakja: egy teljesen ősz, összeaszott, koravén, megroskadt ember volt. Jóval öregebbnek látszott, mint amennyi valójában volt, meg is halt hamar. Nem nagyon érintkezett az emberekkel, szótlan, réveteg, búskomor volt mindig. Nagyon is valószínű: ha élve maradt a segesvári csata után, és hírül vette, hogy a szabadságharc elbukott – meghasonlott, tönkrement ember lett, olyan, amilyenre a szibériaiak emlékeztek. Czotter Gábor, Hegyeshalom.”


10. A Szabad Szó 1989. augusztus 14-i számában megjelent Sebestyén László cikke:

„Az első világháborúban például Cibakházán telepedett le olyan orosz hadifogoly, aki egy 1849-ben fogságba vitt magyar utódjaként született Oroszországban”. Megkérdeztem az adatokat a cikk írójától, s közölte velem, hogy azokat Tamáska János nevű barátjától tudja, s a hazatelepedett neve Tóth János volt – ha jól emlékszik…

11. A Magyarok című folyóirat 5. számában fog megjelenni a Csenger községben élő parasztember elbeszélése, melyet édesapjától hallott – a község helytörténeti múzeumának vezetője, Fábián László gyűjtésében. Fábián a vajai múzeumigazgató Varga Béla barátja, elmondta, miről tud ez az idős ember, kinek apja Szibériában volt fogoly az I. világháborúban…

Édesapjától hallotta – kis „pulya” kora óta sokszor, a mezőn, munka közben, hogy Szibérián átutazva, Csitában sokáig állt a vonat. Az ablakban nézelődtek, s egy 90 év körüli, hosszú, fehér szakállú muzsik megáll előttük. „Ennek is hány unokája harcolhat ellenünk!” szólt egyikük. Az öreg szeméből lassan kezdtek peregni a könnyek, majd megszólalt magyarul, s elmesélte, hogy 1848-as honvéd, a debreceni csatában esett foglyul 1849 augusztusában, Nagy-Sándor József tábornok vezényelte a csatát, ők 3600-an voltak (a történelem kb. 5000 emberről tud), óriási volt a túlerő, s ő orosz fogságba került, s kihozták Szibériába, később megnősült, orosz feleságe lett, és sok gyermeke. Jöttek is az unokái és ő közben sírva hálálkodott az Istennek, hogy meghagyta érnie, hogy még életében találkozhatott magyarokkal. „Jól itthagytak bennünket!” – mondta, miközben hullottak a könnyei.

12. Farmos községben élt egy öreg néni Kocsisné Hegedűs Márta – kb. 1960-ban halt meg, 100 éves körül volt, tehát 1860 körül született. Gyermekeinek leszármazottai mind Farmoson élnek. Ez a Mali néni mesélte – Mártának is -, hogy édesapját 1849-ben cipelték el az oroszok Szibériába, ahol rettenetes hidegben élt, de kb. 8-10 év múlva sikerült megszöknie valahogy. Hazajött, megnősült, és sokat mesélt a borzalmas fogságáról.

 

nemzetihirhalo/Tatár József/magyarno.com

Hozzászólás

Powered by Facebook Comments

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Previous post Könnyű fűtés Kínában
Next post Nemsokára itt az aszteroida – nagy a veszély, ha tévedtek a tudósok

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

Az anonim látogatóazonosító (cookie, süti) egy olyan egyedi - azonosításra, illetve profilinformációk tárolására alkalmas - informatikai jelsorozat, melyet a szolgáltatók a látogatók számítógépére helyeznek el. Fontos tudni, hogy az ilyen jelsorozat önmagában semmilyen módon nem képes a látogatót azonosítani, csak a látogató gépének felismerésére alkalmas. Név, e-mail cím vagy bármilyen más személyes információ megadása nem szükséges, hiszen az ilyen megoldások alkalmazásakor a látogatótól a szolgáltató nem is kér adatot, az adatcsere voltaképpen gépek között történik meg. Az internet világában a személyhez kötődő információkat, a testreszabott kiszolgálást csak akkor lehet biztosítani, ha a szolgáltatók egyedileg azonosítani tudják ügyfeleik szokásait, igényeit. Az anonim azonosítók személyes adatbázissal nem kerülnek összekapcsolásra. A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás