Mert pogányok vagyunk – Nyelvészkedjünk, megtudjuk mit jelent a “megbélyegzés” 2/2. rész

 

 

 

 

 

 

 

Bakay Kornélhoz fordulnunk, akinek Szkíta sámánok című tanulmánya idevágóan a következő sorokat tartalmazza: Úgy tudjuk, hogy az eurázsiai nomád népek – így a szkíták, a hunok, az avarok, a magyarok – sámánhitűek voltak.

K. Meuli 1935-ben tüzetesen kielemezte Hérodotosz szkítaföldi leírását, s talált néhány különleges részletet: »a szkíták felállítanak három karót, egymás felé hajlítják őket, majd nemezlapokat erősítenek rájuk, s amilyen szorosan csak lehet, összekötik őket. Azután izzó köveket dobnak… a karók között álló edénybe. A szkíták… a kendermagvakat az izzított kőre vetik; ezektől a magvaktól olyan füst és gőz keletkezik, amilyet semmilyen hellén gőzfürdő nem múlhatna felül. A szkíták nagyon élvezik a gőzfürdőt és sikongva ugrándoznak«… »a szkíták tábortüzet gyújtanak, és körülülvén azt, gyümölcsöket tűzbe dobálnak; a tűzbe dobott és égő gyümölcs illatát belehelve ugyanúgy megittasulnak, mint a hellének a bortól, mind részegebbek lesznek… végül táncolni és énekelni kezdenek«.


Aligha tévedett a német Meuli – s nyomában többünk – abban, hogy a fenti leírások sámán szertartások emlékei. Mindez hihető, logikailag elfogadható. Egyvalami azonban hiányzott az érvek közül, mégpedig a samanizmusnak valamiféle tárgyi emléke! Nos, én a szkíta csörgők és csengők rejtélyét abban véltem meglelni, hogy ezek a tárgyak sámán eszközök voltak. A rúdra erősített csörgőkkel a narkotikum kiváltotta euforikus révületet fokozhatták, az
őrjöngésig erősödő tánc ritmusát szabályozva; míg a szépen szóló csengők, a dobbal együtt a zenei aláfestést szolgálhatták. Feltevésemhez erősítő alapot szolgáltatott a magyar hitvilág ősi eredetű regös-hagyománya is, hiszen a láncos, csörgős regös-bot nem egy helyütt máig ismert.
E. V. Perevódcsikova és D. Sz. Rajewski néhány éve megjelent tanulmánya… meggyőzőnek látszó érvek sorozatát vonultatja fel a szkíta sámánizmus megléte mellett, elismerve feltevésem létjogosultságát. Sőt, még tovább is lépnek, mondván, hogy a sámán botja a sámán fája, amelyen a varázsló az égbe jut. ( Bakay 1989. 41-43. o. ) Azt hihetnénk, ezzel már végére is jártunk kérdésünknek, s kimondhatjuk: Rasdi asszony sámánnő v olt, az úgynevezett pogánylázadások pedig a szkíta hun-avar-magyar művelődési folyamatosságban töretlenül tovább örökítődött sámánizmushoz, mint egyfajta ősvallási gyakorlathoz kívánták visszavezetni népünket a XI. század közepén.

 

Vannak kutatóink – hogy csak a legnevesebbet idézzem, ilyennek számított a maga idején a nemzetközi sámánkutatás egyik vezető szaktekintélye. Diószegi Vilmos -, akik valóban így rekonstruálják a helyzetet. Mint két egymásba illő fogaskerék, amelynek nincsenek hiányzó vagy fölösleges fogai, úgy vágnak egybe a pogány magyarság hitvilága és a rokon népek samanizmusa köré fűződő képzetcsoportok – olvassuk Diószegi A pogány magyarok hitvilága című, először 1967-ben megjelent könyvében ( 135. o.). A kérdés azonban, úgy tűnik, nem ilyen egyszerű, s hogy mennyire és miképpen nem az, arra vonatkozóan hallgassuk meg ismét László Gyula vélekedését.
Míg a magyar ősvallás kutatói a múlt században még – nagyon helyesen – a Teremtőtől kezdve figyelték a vallásos jelenségeket, a XX. század kutatói »kiszűrték« a kereszténységben meglévőt elképzelt ősvallásunkból, csak azt kutatták, ami rajta kívül rekedt… Róheim Géza már megmaradt a rontás-varázslat körében; a mitikus lényekben és a nagy ünnepekben is csak azt kereste, ami bennük nem keresztény. Mintha eleve feltette volna, hogy régi hitünkben semmi olyan nem lehetett, ami a kereszténységben is megvan. Ha a tételt így sarkítjuk, rögtön kitűnik elfogadhatatlan volta! ( László , i.m. 159. o.)
Sajnos, e sorok publikálása (1976.) óta a helyzet alig javult valamit. Pedig a pogányság-kereszténység viszony alapjait érintő megállapításaival László Gyula már ekkor (sőt voltaképpen már fél évtizeddel korábban) kijelölte azt az utat, amelyen a kérdés elfogulatlan búvárlóinak a jövőben érdemes elindulniuk. Sorra vettem a magyar nyelv egyházi jellegű szláv jövevényszavait, és kiderült, hogy azok nem annyira a hitre és vallásra, hanem inkább az egyház szervezetére vonatkoznak, és – ami most fontosabb – a magyar nyelv honfoglalás előtti vallási műszavaival akár az egész Bibliát le lehetett volna fordítani, annyira sokrétűek a hit képzetkörében (lásd a Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1971., .281-294. ) …Folytassuk a szavak puszta felsorolásával: harang, böjt, bűn, bocsánat, ige, kegyelem, szánni, üdvözül, üdvösség, szerzet, szerzetes, jószág (eredeti jelentése »jóság«, a középkorban »erény«), áldozás, egyház, mennyország stb. (László, i.m. 161. o.)

Hogy itt voltaképpen a nyelvében él a pogány tételhez csatolódtunk vissza, azt nem szükséges külön hangsúlyoznunk. A fentebb idézett Krónika-hely folytatásából azután arról is képet kaphatunk, mennyire fontosnak bizonyult a beszéd -elem a pogánylázadások második felvonásának kibontakozásában.
A legkegyesebb király (I. Béla – P. G. ) kikiáltókat is küldött az egész Magyarországra, hogy minden helységből hívjanak meg két ékesszóló öreget a királyi tanácsba. Ennek hallatára nemcsak azok, akiket hívtak, hanem jóformán az összes paraszt és szolga Magyarország köznépének összességével együtt eljött a királyhoz Fehérvárra. A király, valamint a püspökök és a főurak a mérhetetlen sokaság láttán megrémültek, hogy azok esetleg rájuk törnek. Ezért visszavonultak a városba, s onnan figyelték a tömeget.
A nép pedig vezetőket választott magának, akiknek fából emelvényeket készítettek, hogy az emberek láthassák és hallhassák őket. A vezetők azután követeket küldtek a királyhoz és a főurakhoz, mondván: »Hagyd meg nekünk atyáink szokását, hogy pogány módra éljünk…«. Ezek hallatára a király elkomorodott, és háromnapi fegyverszünetet kért, hogy elgondolkodhassék a dolgon. Közben a nép vezérei a magas emelvényre telepedve ocsmány rigmusokat kiabáltak a hit ellen, mire az egész nép nagy lelkesen így helyeselt nekik: »Úgy legyen! Úgy legyen!« A harmadik napon azután, amikor a választ várták, a király parancsára fegyveres katonák rontottak rájuk; sokat lemészároltak közülük, vezetőiket a magasból lehajítva összetörték, a többieket pedig megkötözve kemény ütlegekkel megkorbácsolták, de még így is: öldökléssel, megkötözéssel és megkorbácsolással is épp hogy csak le tudták törni a katonák a lázadásukat. ( V. Kovács, 235 236. o. – kiemelés tőlünk.)
Nos, akár a nyelv (ékesszóló öregek), akár a szertartásrend formai jellemzői (emelvény!), akár Rasdi asszony kivégzésmódja (börtönbe zárás, éhhalálra ítéltetés) irányából közelítünk a felidézett jelenetsorhoz, mindegyik út ugyanahhoz a megoldáshoz vezet el bennünket; s itt ráadásul fedésbe hozható egymással a pogány, illetve a szkítia jelző széles körű jelentéshozadéka is, valamint az a sommás megállapítás (László Gyula), hogy a nyugati – Szent István-i – térítést megelőző magyar szókinccsel akár az egész Bibliát is le lehetett volna fordítani. Olyan vallásalakulatról pontosabban fogalmazva: eszmerendszerről és vele szorosan összefüggő szertartásrendről – beszélünk, amelyre vonatkozóan a legtöbb érdemleges híradást a manicheizmus címszava alatt találjuk meg a vallástörténeti profilú szakmunkákban. Itt kap különös jelentőséget a rítusban, s éppen a fõ ünnepeken, a béma, vagyis a szertartások fõ kellékéül szolgáló emelvény (külön liturgiai műfajágazatot képeznek az úgynevezett bémahimnuszok!); ennek az eretnekség-vonulatnak az elindítója és egyben névadója, Mani végzi földi pályafutását – legalábbis a róla szóló megemlékezések leghitelesebbnek látszó válfajában – Rasdihoz hasonlóan, börtönben, éhhalálra kárhoztatva. (Nota bene: õ nem várta be a megalázó végkifejletet, hanem miután rendre meghagyta tanítványainak, hogyan foganatosítsák a szellemi végrendeletét, csendesen elszenderült.) És ugyanitt, a vallásalapító egyenes utasítására válik térítési alapszabállyá, hogy kinek-kinek a maga nyelvén kell hirdetni az örömüzenetet. Más szóval: a nyelvi kérdés valóban központi kérdése a manicheista igehirdetési gyakorlatnak. De hitelt érdemlő dokumentumaink vannak arra vonatkozóan is, hogy Mani önmagát Jézus apostolának hirdette, s írásban kifejtett üdvtörténeti rendszere, beleértve annak legfontosabb szereplőit, illetve cselekménymozzanatait, igen messzemenően egybevág az úgynevezett nagyegyházi keresztény tanításokkal. Olyannyira, hogy egy-egy frissen felbukkanó írás- vagy képtöredék esetében olykor a lehetetlenséggel határos annak a megállapítása, vajon a megbízható, vagy inkább az eretnek vonulatból származónak minősíttessék-e. Példaként hadd idézzünk egy rövid részletet Herakleidész kopt nyelvű zsoltáraiból ( Böhlig 1980., 250-251. o. ).
.. Az Isten emberré lett, bejárta mind e Földet.
Emberi formát öltött, szolgakülsőt.
Elhívá tanítványait, nyájának elseit.
Végigvándorolt Júdeán, (ék)kövek után kutatva.
A tengerpartra ment le, gyöngyöket keresett.
Először Pétert lelte, egyházának alapját.
Meglelte Andrást is, első szent oszlopot.
Meglelte Jánost is, szüzességnek virágát.
Rálelt Jakabra, új bölcsesség kútfejére.
Rálelt Fülöpre is, ki nagy a türelemben.
Meglelte Bertalant, a szeretet rózsáját.
Tamásra is rálelt, jóillatúra, őrá, ki Indiába ment el.
A másik Jakabot is megtalálta, az Úr igaz testvérét.
Simont, a Kánaánit is, élet után igyekvőt.
Rátalált Lévire, a hitnek trónusára.
Adá Júdásnak a, falást, s elvette tőle amije volt, kevéske fényét…
Ha viszont mindez így igaz, akkor miért nevezik az ilyen tanrendszert pogánynak, és vajon mi köze lehet Szkítiához? Az első kérdésre könnyebb válaszolni, hiszen láttuk már, miféle logika szerint minősül pogánynak az ember fia. Ha tovább akarjuk pontosítani a képet, esetünkben külön súllyal esik a latba az a vádpont, amelyet most két, egymáshoz képest több mint fél évezredes korkülönbséget mutató forrásból fogunk idézni. Az első a híres-hírhedt eretnek-ostorozó salamisi Epiphanius 375 körül kelt munkája ( Adam , 1969., 61. o. – A görög nyelvű szövegeket itt és alább Nagy Gábor fordította.).
Akkor megint azt mondja Mánész: nem lehetséges, hogy egy tanítónak egyszerre legyen egy régi és egy új végrendelete, mert amaz egyik napról a másikra elévül, míg emez napról napra megújul; ugyanis a régtől való és elöregedett dolog közel kerül a pusztuláshoz, ám míg ez az egyik istené és egyik tanítóé, addig az egy másik Istené és másik tanítóé. Következő kútfőnk az egyéb vonatkozásban is fontos híranyagokkal szolgáló Suidas-Lexikon ( 1000 körül Adam , i.m., 79.0.).

Manicheista ősmagyar jelkép

Tehát Mánész elutasítja az Ószövetséget és az egész teremtéstörténetet, az ember megalkotását, rágalmazva, hogy az nem a Jóistené, mivel pusztulás és változás alá van vetve, az Újszövetséget viszont, vagyis a Jóság Istenét, elfogadja… Nos, a teljes igazság az, hogy Mani – eltérően némely elődjétől (például Markiontól ), illetve az úgynevezett újmanicheista eretnekmozgalmak egyik-másik (leginkább a bogumilizmusra jellemző) radikális megnyilatkozásától – nem vetette el kategorikusan az Ószövetséget, mint üdvtörténeti szempontból elsőrendűen fontos kinyilatkoztatási formát. Csupán nem biztosított a részére kizárólagos érvényt, hanem mint vele lényegileg egyenértékűt, mert végső soron vele egy irányba mutató és mozgósító tényezőt értékelte a mindenkori megtérítendő emberközösség saját, helyi hagyományanyagát. Ezzel a gesztusával viszont emlékezzünk csak a fentebb megtanultakra! – maga állította ki magáról a pogányság bizonyítványát.
Hogy tisztábban lássunk ebben a kényes kérdésben, érdemes kissé sarkítva újraformuláznunk az üdvösségre vezérlés kétféle – a nagyegyházi, illetve a manicheista pogányság által javasolt – útvonaltervét. Eszerint az előbbire a biztonságos, az utóbbira a toleráns, azaz engedékeny jelző fog a legtalálóbbnak mutatkozni. Távolinak látszó, ezért előítélet-ballasztoktól mentes analógia segíthet jobban megvilágítanunk a helyzetet. Igen sokszor nem vág neki egyenesen a matematikus az adott feladatnak, hanem addig formálja, gyúrja, míg át nem alakul olyan feladattá, amit már régebben megoldott. Ezt gúnyolja ki a matematikus körökben ismert találós kérdés: »Előtted van egy gáztűzhely, egy vízvezeték, egy doboz gyufa és egy fazék. Vizet akarsz forralni. Mit csinálsz?«…»Meggyújtom a gázt, megtöltöm vízzel a fazekat és a gázlángra helyezem.« »Eddig helyes. De most módosítom a feladatot: minden úgy van, mint az imént, csak az a különbség, hogy már van elegendő víz a fazékban. Most mit csinálsz?« »Meggyújtom a gázlángot és ráhelyezem a fazekat.« Ekkor kell fölényesen lecsapni rá: »Így a fizikus jár el! A matematikus kiönti a fazekat és ezt mondja: ezzel visszavezettem az elõbbi feladatra. « ( Péter Rózsa , 1978. 74. o. – kiemelések tőlünk).

Az ószövetség istene egy szörnyeteg

A helyettesítéseket nem nehéz elvégeznünk. A feladat, amelyet már régebben megoldott a térítő egyén vagy intézmény: az Ószövetség sajátos történeti etnikai feltételrendszerre íródott és ahhoz hézagmentesen illeszkedő üdvtörténeti programja. A feladatmódosítás ebben a vonatkozásban így konkretizálódik: Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; a mint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. ( János evangéliuma 13:34.) A nagyegyház megoldási javaslata: kiönteni a fazekat, azaz radikálisan számításon kívül hagyni a mindenkori helyi feltételrendszer újszerűségét, az előzőtől elütő jellegét, s ezt mindenestől törölve (fölényesen lecsapva a megtérítendőre), visszavezetni a kérdést az előbbi egyszer már sikeresen megoldott – feladatra. Egészen konkrétan: előbb minden üdvösségre vágyót zsidóvá teszünk, hogy azután zsidóból – a már ismert és biztonságosnak látszó úton – kereszténnyé tehessünk. Minden egyéb útvonal bizonytalan, tehát gyanús, tehát tilalmazott. A receptúra félelmetesen bevált: ezt alkalmazta a nagyegyház nyugati hadoszlopa a két Indiák, a keleti, ortodox szárny pedig Szibéria térítésekor, olyan átütő sikerrel, hogy itt is, ott is mintegy fél kontinensnyi népesség lett az effektív áldozata. Az ilyenfajta üdvösség-szolgáltatásban részesültek következő generációinak azután a saját múltjukkal (ősatyáik tévelygéseivel) szembeni állásfoglalás tekintetében az adomabeli Madárfejű Jancsika szolgál útmutatóul, aki megölte apját-anyját, hogy részt vehessen az árvák szeretetlakomáján.
A másik útvonalterv, a manicheusoké, arra a felismerésre alapozza a stratégiáját, hogy mindenkinek akár egyénről, akár népről essék szó – a maga útját kell megtalálnia a ,,Fényhon felé, s egyik út nem helyettesíthető a másikkal, éppen ezért egyik a másikra semmilyen ürüggyel sem vezethető vissza. Ha valaki történetesen zsidónak született, az magától értetődő módon a zsidó hagyományon (az Ószövetség tanításrendszerén) át jut el a tökéletesség magasabb fokára, ha viszont nem zsidó, akkor ugyanilyen magától értetődő biztonsággal használhatja útravalónak a saját szakrális örökségét. A kétféle elképzelés, mint látható, csakis a túloldalról, a nagyegyház szemszögéből nézve tűnik összebékíthetetlennek.
A jelentéktelenebb részletkérdésektől eltekintve, mindenesetre legalább még egy olyan jellegzetességére fel kell figyelnünk a manicheista tanrendszernek, amely alapot szolgáltathatott a másik fél elítélő – konkrétan: pogánnyá minősítő – megnyilatkozásainak. A keresztelés problematikájáról van szó. Úgy tartják – írja az egyik, ellenük fogalmazott, görög nyelvű vitairat -, hogy a vízkeresztség senkinek sem hoz üdvösséget; és azt gondolják, akit õk félrevezettek, annak nem kell megkeresztelkedni. Jóllehet egyéb forrásokból pontosan tudjuk, hogy itt nem a keresztség szentségének teljes és merev elvetése forog fenn, hanem csupán a szó hétköznapi értelmében vett víz- (azaz H2O-) használat szükségessége kérdőjeleződik meg, s ez is kifejezetten a mindenütt jelen lévõ Jesus patibilis, a természetben szenvedő jézusi tulajdonságkör, létezésmód kímélése érdekében, a tény mégiscsak tény marad: a manicheisták nem keresztelnek (abban a formában, ahogy azt a nagyegyház teszi). Akkor hát – hangzik a verdikt nem is keresztények! Hanem? Mi mások lehetnének, mint pogányok?

Koppány lefejezése

Amikor tehát a mi Szent Istvánunkról azt olvassuk hangsúlyos fogalmazásban -, hogy keresztvíz alá terelte (hajtotta, kényszerítette – a választék bővíthető) a magyarságot, akkor vegyük figyelembe a kereszteletlen, meg nem keresztelt minősítésnek azt az értelmezési lehetőségét is, amellyel most megismerkedtünk. Ha arról olvasunk, hogy valamely nyakas magyar nem volt hajlandó keresztvíz alá hajtani a fejét, akkor ez a makacsság nem kizárólag azzal magyarázható, hogy gyűlölte, utálta vagy megvetette a Krisztusban hívőket, hanem esetleg azzal is, hogy a maga módján tisztelte, s tovább is így kívánta tisztelni a mindenütt és mindenkor jelen lévő, nem csupán egyszeri történeti jelenségként tudomásul vett Jézust. És éppen ennek a Jézus(ság)-nak a megsértését nehezményezte a keresztelés nagyegyházi aktusában.
Ezzel már egészen közel jutottunk Rasdi asszony esetéhez, még mindig rejtély azonban, hogyan függ össze mindez – konkrétan a manicheista színezetű pogányság – a szkítia eredettel. Nos, bármilyen furcsán hangozzék is, a manicheizmus forrásvidékétől egyenes út vezet a szkíta nemzeti-népi szertartásrendhez. Ez az út pedig egészen tisztán, félreérthetetlenül kirajzolódik a vallásalapító Manira (görögösen Mánészra) közvetlenül vonatkozó, az õ, illetve tanai származását taglaló hagyományból. Forrásaink – a már említett Suidas Lexikon mellett a vele nagyjából egykorú Photiosz, konstantinápolyi pátriárka, a korábbi Theodor bar Konai (790 körül) és a későbbi Szíriai Mihály ( 1195) – jóval előbb élt szerzők beszámolóira támaszkodva, lényegében véve egybehangzóan ismertetik ezt a leszármazási vonalat. Eszerint Mani (eredeti nevén Kurbikosz, illetve ennek valamely hangalaki változata) egy özvegyasszony könyvtárát örökölte, s abban készen találta mindazokat a könyveket, amelyeket később a saját neve alatt tett közzé. Az özvegyasszony
néhai férje (élettársa, sorstársa – a változatok itt is eltérőek) egy bizonyos Buddasz (változatokban Budasz, Budész stb.) nevű tudományos férfiú, aki viszont korábban közvetlen tanítványa volt a manicheista bölcsességek ősforrásaként tisztelt Alexandriában élő és munkálkodó – Scythianusnak (!), az említett könyvek valódi szerzőjének.

Aki kicsit is járatos a mitikus néptörténet szövevényes, ám nem logikátlan szabályrendszerében, az nyomban ráeszmél, hogy mindkét szellemi előd esetében beszélő névvel állunk szemben. És itt nyugodtan átadhatjuk a szót századunk egyik kiváló művelődéstörténészének, az antropológus iskola nagy hatású képviselőjének, Albert Steffennek , aki Mani címû, 1930-ban megjelent könyvében a következőket írta (11. o.): Ki volt az a Skythianus? Egy szkíta, aki népe nevét mint sajátját viselheti, mert annak egész bölcsességét magában egyesíti. – Ehhez nem kell kommentár, hiszen egészen nyilvánvaló, hogy maga a manicheus hagyomány jelöli meg a saját tudománya ősforrásának a szkíta bölcsességet. Ennek – Scythianusnak – pedig már nincs földi tanítómestere, mert nincs is rá szüksége. Az õ bölcsessége nem e világból való. Ez az őstudás – amint arra Steffen is rámutat közvetlen átadással kerül tovább a buddaszi (értsd: buddhai, buddhista) tanrendszerbe, s onnan, most már csupán áttételesen, könyvek közvetítésével, jut tovább Manihoz. Amit tehát a manicheista hagyomány közvetít felénk, az másodlagos , mellékúton érkező tudás. A szkíta ősbölcsességnek azonban van egy közvetlen, egyenes ági örökösödési vonala is, s ez Atilla népén át vezet a magyarsághoz.

A hun-magyar azonosítás általános elterjedtsége ellen szól az a körülmény is, hogy e nézettel egy időben élt az avar-magyar és a szkíta-magyar azonosság gondolata is – írja az egyébként e tekintetben szélsőségesen szkeptikus Györffy György Krónikáink és a magyar őstörténet című tanulmányában ( 131. o. kiemelés tőlünk). Ami mindebből bennünket most közvetlenül érdekel: a szkíta-magyar kontinuitás ( mondai, azaz újjászületések sorozatában megvalósuló létfolytonosság) tudatos vállalása, meg-megújuló hullámokban ugyan, de az elmúlt évezredben mindvégig érezteti jelenlétét a nemzet gerincét képező magyar nemesség dokumentált eszmevilágában. Ha a szkíta nemzeti-népi szertartásrend mélyebb értelmét, s vele Rasdi asszony és sorstársai végzetterhes helyzetét – féI évszázaddal a keresztvíz alá hajtás után – tisztán akarjuk látni, akkor a mondottakat mindenesetre nem árt alaposan fontolóra venni.
Továbbmenve: azt is érdemes kihüvelyeznünk a ránk maradt – bizony, hellyel-közzel igencsak hézagos dokumentumanyagból, mi az, ami közösnek tekinthető ama bizonyos szkíta bölcsesség sámáni, illetve manicheista leszármazás-vonalában.

 

taltosbarka/magyarno.com

Hozzászólás

Powered by Facebook Comments

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


CAPTCHA Image
Reload Image

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

Az anonim látogatóazonosító (cookie, süti) egy olyan egyedi - azonosításra, illetve profilinformációk tárolására alkalmas - informatikai jelsorozat, melyet a szolgáltatók a látogatók számítógépére helyeznek el. Fontos tudni, hogy az ilyen jelsorozat önmagában semmilyen módon nem képes a látogatót azonosítani, csak a látogató gépének felismerésére alkalmas. Név, e-mail cím vagy bármilyen más személyes információ megadása nem szükséges, hiszen az ilyen megoldások alkalmazásakor a látogatótól a szolgáltató nem is kér adatot, az adatcsere voltaképpen gépek között történik meg. Az internet világában a személyhez kötődő információkat, a testreszabott kiszolgálást csak akkor lehet biztosítani, ha a szolgáltatók egyedileg azonosítani tudják ügyfeleik szokásait, igényeit. Az anonim azonosítók személyes adatbázissal nem kerülnek összekapcsolásra. A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás