Egyszer már alaposan meg kellene vizsgálnunk – írja László Gyula egy 1976-ban, az Új Írásban megjelent tanulmányában (Különvélemény ősvallásunkról) -, hogy mit is értünk »pogány« voltunkon? Mit jelent ez a szó? Úgy látom, csak negatívumot, azaz: »nem keresztényt«!… Ebből következőleg »pogány« voltunk egyelőre tartalom nélküli álomkép, amelyet mindenki úgy képzel el, ahogy s amilyen párhuzamok alapján jólesik neki. (László 1990. 160-161. o.)
Járjunk hát utána alaposabban a kérdésnek: mi mindent is jelenthet az a szó, hogy pogány`? A kifejezés latin eredetijének, a paganus-nak az alapszava, a pagus, Páriz Pápai Ferenc 1782-ben Nagyszebenben kinyomtatott szótára szerint egyetlen jelentésű, ez pedig: Falu. Az ókori latin nyelv szókincsét egybegyűjtő újabb kori szakkönyv (Györkösy Alajos, 1984.) kínálata bőségesebb: 1. járás, kerület, vidék; 2. község, falu. Ebből fakadóan a paganus jelentései ez utóbbi szakmunkában: mint melléknév 1. falusi; 2. pogány; mint főnév falusi ember. Páriz Pápainál: melléknévként Falusi, Falun-való, főnévként Kûl- földi, Paraszt. Item. Pogány, Nem Keresztyén. Ugyanitt további származékszók is találhatók: paganicus = Falúbéli, Kûl- földi, illetve paganalia = Falusi Egyház napok, Ünnepek, Butsú járások.
pogány népszokás
Első nekifutásra bizony eléggé meglepő felismerésig juthatunk el. Eszerint a pogány megjelölés a falusi, a paraszti) szinonimája a klasszikus szóhasználatban. Úgy is mondhatnánk, némi aktualizálással: egyfajta antik népies-urbánus kettősségben a pogányság a népiességnek feleltethető meg. Mindazonáltal egy ilyen feltételezés nem sokat érne, ha nem tudnánk megtámogatni más forrásokból származó érvekkel.
Lássuk, a szó mai, szigorúan vallástörténeti értelmében vett pogányság vajon mit jelenthetett eredetileg, azoknak a száján, akik a rá vonatkozó keresztény szóhasználatot kialakították. Forrásunk ezúttal az Újszövetség lesz, annak is az utolsó könyve, az Apokalipszis. Kiemelt példamondatunk a 2. rész 26. versében olvasható, Károli Gáspár modernizált fordításában ekképpen: És a ki győz, és a ki mindvégig megőrzi az én cselekedeteimet, annak hatalmat adok a pogányokon… ! Az eredeti görög szövegben a mi pogány szavunknak megfelelő helyen az ethnosz szó áll, ennek a jelentését pedig a Dr. Kiss Jenő szerkesztette Újszövetségi görög magyar szótár így adja meg: nem, nép; tá ethné= a pogányok (pogány keresztények) szemben a zsidókkal… Az 1875-ben Sárospatakon kiadott Soltész Szinyei-féle ógörög-magyar szótárban a megfelelő tételnél még ezt találjuk: sokaság, sereg, csoport, nyáj, falka; nép, néptörzs, nem, nemzet, nemzetség; tá ethné: népek, pogányok; ugyanitt az ethnikosz származékszónál: népi, népies; külföldi; pogány. (Az Újszövetségbe ez utóbbi választékból már csakis a pogány, mint nem-zsidó jelentésárnyalat örökítődött tovább! – vö.: Dr. Kiss Jenõ, i.h.)
Nyilvánvalóan az ethnosz megfelelőjeként ruházódott fel a latin gens=nemzetség szó már a maga többes számú alakjában is a gentes=a pogányok (Páriz Pápai) jelentéssel, hogy azután származékaiban ilyen jelentésváltozatokat produkáljon: gentilis=egy nemzetnek tulajdona, pogány (uo.) ; gentilis= egy nembõl-valók, egy nemzetűek, pogányok (uo.); gentilitas=nemzetség, pogányság (uo.) . Újból megtaláltuk tehát az imént rekonstruált népies urbánus kettõsség népi-népies, sõt népnemzeti elemét is a pogányság ókor óta folyamatosan vezetett káderlapján. Ha ezek után az újabb kori indoeurópai nyelvekben is utánanézünk címszavunknak, akkor rendre visszacsatolódunk a fenti szinonima-láncolatok egyikéhez vagy másikához. A francia nyelvben például gentil, mint melléknév, egyszerre jelent pogányt és csinosat, takarost; főnévként viszont nemes embert ( Újváry Béla, 1903.). Angolul a neki megfelelő gentile szó jelentése viszont a modern zsebszótárban már csupán ennyi: nem zsidó ( Országh László , 1977.). Mindkét kifejezés, illetve jelentésük láthatólag az újszövetségi nemzetek=nem zsidók, nem-zsidókból lett keresztények stb. formulázásra megy vissza. (Vö.: Pál apostolnak a Rómaiakhoz írott levele, 2:24; 3:29-30.) Ősforrása pedig még ennél is korábbi időszakban, az Ószövetség szóhasználatában lelhető fel. Az Ótestamentumban a göjîm gyűjtőfogalma azoknak a népeknek, akik Isten népétől (héberül ãm) különböznek (RGG., Heidentum címszó).
A pogányság ebben a megközelítésben tehát – az RGG. jó nevű szerzője, G. G. Diehl szerint – eredetileg a gójság szinonimája. A német fejlemény ezzel szemben mintha a latin pagus-hoz igazodnék: ugyanaz a Heide szó jelenti, hímnemű névelővel a pogányt (főnévi értelemben), mint nőneművel a pusztaságot ( Halász Elõd , 1960.). Az igazi meglepetést mégis az orosz szótár tartogatja számunkra ( Gáldi László , 1974.). A magyar-orosz részben keresgélve a pogány szó megfelelője után, ilyen alakzatra bukkanunk: jazicseszkij. Ennek az alapszava pedig nem valamiféle falu, puszta vagy nép, nemzetség, paraszt stb. jelentéssel kínál meg bennünket, hanem azzal, hogy – nyelv (jazik)! Származékai közül érdemes szemügyre venni néhány árulkodó tételt: jazicsesztvo= pogányság ; jazicsnyik= pogány (férfi) – viszont jazicsnij= nyelv (például jazicsnije misci= nyelvizmok); jazicsók= nyelvecske… nyelvcsap stb.
A rejtélyesnek látszó jelenség megfejtéséhez a kulcsot ezúttal is alighanem az ókori görög-latin szóhasználatban kereshetjük. Az idegen, vidéki, durva, paraszti jelentés láncolaton át ugyanis nemcsak az ethnikosz, illetve gentilis szavakhoz lehet eljutni, hanem a hasonló értelmű barbár – görögül barbarosz, latinul barbarus – szóalakhoz is, és akkor a származékszavak között már a nyelvi sajátosságokra utaló jelentésárnyalatok is felbukkannak. Például: görögül barbaridzó= barbárként viseli magát… idegen nyelven beszél (az idegen nyelv itt nem-görög nyelvet jelent! – P.G.); barbariszmosz= idegen nyelven beszélés, hibás beszéd ( Soltész-Szinyei ); latinul barbaricus= idegen nyelvû, paraszt, kietlen ; barbarizo=parasztúl szólok ; barbarus= szólásban parasztos, nem nyelvünkön szóló ( Páriz Pápai ).
Ha most már össze akarjuk foglalni a szótárazás során nyert tapasztalatainkat, akkor azt kapjuk, hogy aki pogány, az a következő sajátosságokkal rendelkezik: idegen (külföldi), vidéki, falusi, pusztai, népi, paraszt(i), nemes, nemzetes (nemzetséghez, illetve nemzethez tartozó}, csinos (megnyerő), nem zsidó (gój), illetve nem zsidóból (gójból) lett keresztény, és végül: valamilyen – közelebbről meg nem határozott, de nyilvánvalóan fontos – kapcsolatban áll a nyelvvel, mint olyannal, a szónak tovább nem szűkített, de utalásokból kikövetkeztethető értelmében (tudniillik hogy olyan nyelven beszél, amelyik nem az őt pogánnyá minősítő személy vagy embercsoport saját nyelve). Nyelvében és a pogány – mondhatnánk az utolsó tétel parafrázisaként, alig esvén túlzásba, hiszen, mint láttuk, a pogány szó egyebek közt nemzetit, nemzethez tartozót is jelent, s így a mondat torzulás mentesen fordítható át abba az ismerősebben csengőbe, hogy nyelvében él a nemzet.
Mármost akik egy ilyen definíció-sort megalkottak, akikhez képest tehát idegen, illetve más beszédű a pogány, azok értelemszerűen mindezen felsorolt sajátosságoknak híjával kell hogy legyenek, vagy polaritás lehetőségének fennállása esetén az adott sajátosság ellenkezőjével kell hogy rendelkezzenek. Konkrétan: a pogánnyá ilyen módon minősítő egyén vagy embercsoport – ismét csak definíciószerűen belföldi (egy valamilyen zárt, azonos érdek által
összetartott csoportosulás tagja), városi, népiséggel nem rendelkező (esetleg azt elveszített), nemzethez nem tartozó (nemzeti kereteket el nem ismerő), rút (visszataszító), zsidó (ám), illetve zsidóból lett keresztény, és végül: az adott érdekközösség nyelvét (kizárólagos érvénnyel) beszélő. Túlságosan erősnek tűnnek a meghatározás kontúrjai? Gondoljunk az előzményekre: következtetéseink kőkemény, szigorúan adatolt premisszáira! Példázatunk
mindenesetre kényszerítő erővel hívja elő a főpapoknak és írástudóknak adott szűkszavú krisztusi választ: Ti mondjátok (Lukács evangéliuma 22: 70).
Ha mindezeket figyelembe véve most már visszalapozunk I. Endre királyunk parancsolatjához, akkor megnyugvással tapasztalhatjuk, hogy a szkítai ősi pogány szokás az eredeti szövegben csupa ismerős formulát tartalmaz. Itt ugyanis szóról szóra ez áll: scythico, gentili et ethnico ritu. Ezt fordíthatjuk ugyan olyanformán is magyarra, ahogyan a Törvénytár (Corpus Juris Hungarici) tette a maga hivatalos szövegében, de úgy is, hogy szkíta nemzeti és
népi szertartásrend. Ezek után viszont valóban jó lenne megtudnunk, mit is jelenthet hát – ebben a vonatkozásban, illetve általánosságban – a szkíta, szkítiai jelző, s a vele kapcsolatba hozott szertartásrend (rítus). Felvilágosításért először célszerű lesz a kérdés nemzetközi hírű hazai régész szakértőjéhez,
Folytatjuk
taltosbarka/magyarno.com
Powered by Facebook Comments
