Megszépíteni a közös pillanatokat

Juliska nénit az elfekvőben ápolták. Karácsonyra meg akart gyógyulni, hogy az ünnepet a szerettei körében tölthesse. Egyik délután műfenyőt, gyertyákat és egy családi képet talált az ágya melletti asztalkáján. Ekkor tudatosult benne, hogy nem fogják hazavinni karácsonyra. Vészesen kezdett romlani az állapota… Riportunk a krónikus belgyógyászati osztályok hétköznapjaiba enged betekintést.

Szikár, csontos kéz kapaszkodik az ágy védőrácsába. A beteg nem tud felkelni, az ebédet is fekvő helyzetben fogyasztja el, a fejét párnákkal stószolták alá. Az ápolónő lassú mozdulatokkal emeli az idős ember szájához a kanalat, időnként biztató szavakat hallani – tessék még egy falatot enni –, s olykor kis pihenőt is be kell iktatni.

Lassan peregnek a percek, de itt nem számít az idő, az elfekvőben mérhetetlen a türelem. „Csillagom, elég volt?” – ezzel a kérdéssel zárul az ebéd. Ez a villanásnyi életkép csak egy pillanata a tizenkét órás ápolói szolgálatnak. Reggel hattól este hatig nincs megállás.

A kiskunfélegyházi kórház krónikus belgyógyászati osztályán tizenhét nővér lát el ötven-hatvan beteget. Két műszakban dolgoznak, éjszaka ketten, nappal három-négyen. A gondozottak többsége magatehetetlen, nemcsak az étkezésben kell nekik segíteni, hanem a tisztálkodásban is.

Az ápolók mosdatnak, pelenkáznak, borotválnak, hajat és körmöt vágnak, ágyneműt cserélnek, rendet tesznek a betegszobákban – ha kell, naponta többször is. Kiosztják és beadják a gyógyszereket, a szaknővér beköti az infúziókat. Amikor szusszanásnyi idejük adódik, vezetik az ápolási dokumentációt. Hihetetlen mérvű fizikai és lelki nyomás nehezedik rájuk.

Reggel hattól este hatig nincs megállás az ápoló nővérek számára. Fotó: Ujvári Sándor

– Sajnos a fiatalokat nem vonzza ez az ellátás, ezért képesítés nélkü­lieket is alkalmazunk. Legalább tíz embert azonnal fel tudnánk venni! – újságolja Csősziné Juhász Ildikó telephelyvezető ápoló.

Valóban fokozódik a krónikus belgyógyászatok terhelése, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy egyre több helyen, így a félegyházi kórházban is két elfekvőt tartanak fenn, erre a célra száz ágy áll rendelkezésre – ezt már dr. Körtvélyessy András intézményvezetőtől hallom.

Hozzáteszi: náluk zömében a Bács-Kiskun Megyei Kórház aktív osztályairól átirányított betegek kezelését folytatják, illetve a járásban dolgozó háziorvosok küldenek ide pácienseket, akik állandó orvosi ellátást és felügyeletet igényelnek, s amikor telt házról beszélünk, abban a hajléktalanok száma is jelentős.

Az idősebb betegek mellett fiatalabbak is akadnak, akik pél­dául stroke-ot szenvedtek el és nem képesek magukról gondoskodni. Mások szociális otthoni elhelyezésre várnak, s mivel folyamatos felügyeletre szorulnak, az átmeneti időszakot a krónikus osztályon töltik.

Fél évig ingyenes az ápolás, utána pedig a jogszabályi előírások alapján körülbelül húszezer forintot kérhetnek havonta. Szemlesütve mondjuk, hogy „elfekvő”, pedig nem feltétlenül jelenti, hogy aki oda kerül, az élete menthetetlen. Az ellátás minősége mellett a körülmények is fontosak.

Riportunk helyszínén azonnal feltűnik, hogy a folyosó falait nemrég festették és díszítették, mindegyik kórteremben van fürdő és WC. Néhány ott eltöltött óra után azt is megtapasztalhatjuk, hogy az alkalmazottak emberfeletti munkát végeznek, amit egyébként az elismerések sokasága is bizonyít.

„Mi vagyunk a sírba térők, / Földből immár égig érők. / Kicsi anyó, kicsi apó, / Kisült nekünk már a cipó” – olvasom a nővérpult melletti falon Széll Feri bácsi versét. A közelben lóg a festménye is – egy törött szekér a havas tájban –, azt is ajándékba adta, mikor távozott az osztályról.

A hirdetőtáblán valaki a nővérkék munkáját és türelmét köszönte meg, akinek a férjét gondozták. Sokak szemében ezek apróságok, de az ápolónők számára nagyon is fontosak.

– Sokszor elkísértem édesanyámat a terepre, aki házi szociális gondozó volt – meséli Lídia. – Orvoshoz vitte a betegeket, bevásárolt nekik, intézte a pénzügyeiket. Az is előfordult, hogy kifestette a konyhájukat, akinek pedig nem volt mosógépe, nálunk mosta ki a szennyesét.

Mély nyomot hagytak bennem az emberek életkörülményei: milyen kiszolgáltatott az erdő közepén lakó vak néni, vagy mennyire megdöbbentő látvány a temérdek nyúllal egy szobában alvó bácsika.

Egyedül, mégis közösségben… Fotó: Ujvári Sándor

Ha a világ végén egyedül élő idősek megbetegednek és kórházba kerülnek, felborul az életritmusok, hiszen kiszakadnak a megszokott környezetükből. Amikor megszűnik a napi rutinjuk, nem találják a helyüket. Az ápolónők gyakran találkoznak ilyen esetekkel.

Zavartságot látnak a betegen, ha fel is fogja, hol van, nehezen birkózik meg a változással. Akit látogat a családja, valamivel könnyebben dolgozza fel a történteket, akihez viszont nem jön senki, csak a nővérek vigasztalására számíthat. Hányszor, de hányszor hangzik el ehhez hasonló párbeszéd:

– Miért nem tetszik aludni?
– Azért, lelkem, mert nem csuktam be a tyúkokat…
– Legyen nyugodt, mi már becsuktuk!

Régen nem jelentett gondot az idősekről, a betegekről való gondoskodás, hiszen több generáció élt egy fedél alatt. Mára ez teljesen átalakult. Akik túlhajszolva dolgoznak, nem jut idejük másokra. Ha a szüleik vagy a nagyszüleik betegek lesznek, anyagilag sem engedhetik meg maguknak, hogy ápolót fogadjanak melléjük.

A mindentől távoli kistelepüléseken megoldatlan a szociális ellátás, nincs támogatószolgálat. Kiút lehetne az idősek otthona, ha lennének megfizethető szabad helyek. Mi marad hát? Az elfekvő.

– Lehetek őszinte? – kérdez vissza Mónika, aki korábban közmunkásként foglalkozott az idősek problémáival. – Sokan vannak olyanok, akik nem tudják vagy nem akarják megoldani a betegük ellátását, tőlünk viszont elvárják a maximumot. Szerencsére inkább az a jellemző, hogy a hozzátartozók rendszeresen bejárnak gondozni a szeretteiket.

Van, aki pár órára hazaviszi a mamát, hadd simogassa meg a kiskutyáját. Ezzel nekünk is segítenek, hiszen könnyebb úgy ápolni valakit, ha nem szakad el teljesen az otthonától.

Szívhez szóló üzenetek olvashatók a faliújságon a betegek hozzátartozóitól. Fotó: Ujvári Sándor

Ebédidőben megélénkül az osztály. Mónika és Lídia porciózza az adagokat, pontosan tudják, kinek mi és mennyi jár. Közben szállingóznak a hozzátartozók, akik otthoni elemózsiát hoznak és segítenek az étkezésben. A 64 éves Bredányi Márta négy hónapja Kecskemétről buszozik át naponta az agyvérzést kapott élettársához.

– Mindent megteszek érte, csak épüljön fel – suttogja a kórterem ajtajában. – Sajnos a látásfogyatékosságom miatt képtelen lennék otthon a gondját viselni, az inzulinadagolót sem tudnám kezelni. Ebédet hozok neki, most tejbegrízt és reszelt almát, azt meg tudja enni.

Nem jöhetek el úgy, hogy ne kérdezzem a nővéreket: mi az, ami újból és újból erőt ad nekik? Mónika egyből rávágja: az emberszeretet. Amikor a piacon a nevén szólítja egy régi betege hozzátartozója, az megmelengeti a szívét-lelkét. Lídia is imádja a munkáját, a benti élményeit azonban sosem viszi haza.

Kertészkedik, utazgat, színházba jár, ezek nélkül már régen kiégett volna. Az elfekvőben dolgozók tisztában vannak vele, hogy a halál köztük jár, írja Borzák Tibor/Szabad Föld.

Korábbi riportalanyom, egy fővárosi kórház önkéntese erről így gondolkodik: „Az elengedés ajándék, a feltétel nélküli szeretet záloga. Az itt maradottak szomorkodnak, az utazó meg könnyű felhőkön ücsörögve nézi a bánatukat.

Tudom, nehéz a hozzátartozónak, ha meghal valakije, de ez a természet rendje, és amíg itt van köztünk, én mindent megteszek, hogy könnyebb, vidámabb és élhetőbb legyen életének legutolsó szakasza.”

Magyar Nő Magazin

Hozzászólás

Powered by Facebook Comments

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


CAPTCHA Image
Reload Image

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

Az anonim látogatóazonosító (cookie, süti) egy olyan egyedi - azonosításra, illetve profilinformációk tárolására alkalmas - informatikai jelsorozat, melyet a szolgáltatók a látogatók számítógépére helyeznek el. Fontos tudni, hogy az ilyen jelsorozat önmagában semmilyen módon nem képes a látogatót azonosítani, csak a látogató gépének felismerésére alkalmas. Név, e-mail cím vagy bármilyen más személyes információ megadása nem szükséges, hiszen az ilyen megoldások alkalmazásakor a látogatótól a szolgáltató nem is kér adatot, az adatcsere voltaképpen gépek között történik meg. Az internet világában a személyhez kötődő információkat, a testreszabott kiszolgálást csak akkor lehet biztosítani, ha a szolgáltatók egyedileg azonosítani tudják ügyfeleik szokásait, igényeit. Az anonim azonosítók személyes adatbázissal nem kerülnek összekapcsolásra. A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás