Tatabányán, a baromállásdűlői házra fehér szigetelő lapok kerültek a napokban. Kodaj Zsolt édesapja illesztette őket egymáshoz. Beszélni csak gégemikrofonnal tud, de aranykeze van. Télen már nem szökik el otthonukból a kályha melege.
Göröngyös út vezet a Kodaj család baromállásdűlői otthonához. Bent a kevéske négyzetméteren rend és tisztaság. Kodaj Zsolt és felesége, Krisztina kedvesen invitálnak, a rácsos ágyat látva kilépnék a cipőmből. Babaszobában illik levenni – szabadkozom.
– Hagyja csak. Ez az egy szobánk van – mondják a háziak.
Abban az egyben ízléses bútorok, babaillat. A tízhónapos Mira édesanyja karjában bizalmatlanul méreget. Szépen fejlődő, egészséges kislány. Annyi nehézség és gond után igazi ajándék szüleinek.
– Egyszerűen, luxus nélkül élünk, de neki minden tőlünk telhetőt szeretnénk megadni – szólal meg Krisztina. Heves megyéből származik, az internet közvetítésével találtak egymásra férjével. A 40 éves Zsolt kerekesszékben ül, felesége „tolmácsol” neki, az ő szájáról már megtanulta leolvasni a szavakat. Nagy levegőt vesz, majd belekezd történetébe.
– Kisgyerekként lettem diabéteszes, de több mint húsz éven keresztül nem volt gond a cukrommal, mert aktívan sportoltam. Kereskedelmi végzettséget szereztem, emellett tanultam könyvelést és számítástechnikát is. Voltam boltvezető is, de később egy gyárban helyezkedtem el. Munkavédelmi bakancsot kellett viselnünk, ami feltörte a lábamat – meséli.
Abba kellett hagynia a sportot, de a seb nem gyógyult. Három ujját amputálták, csakhogy a fekélyes seb a sarkán is megjelent. Négy éven keresztül járt rehabilitációra, több műtéten esett át. Az anyagiak miatt nem kérte, hogy állományba vegyék. Közben a diabétesz következményeként leállt a veséje, azóta is dialízisre szorul. Egy telefonboltban dolgozott napi tíz-tizenkét órát, amikor kiderült, hogy MRSA-ja van. A betűszó a methicillin rezisztens staphillococcus aureus rövidítése, amelyet a köznyelv húsevő baktériumként emleget.
– A bal lábamat amputálták, de a fertőzés átterjedt, így néhány héttel később a jobb következett. Az erős antibiotikumok mellékhatásaként a kórházban rádöbbentem, hogy csak a kiabálást hallom. Ráadásul a gyógyszertől az agyam beszédértésért felelős területe visszafordíthatatlanul károsodott. A helyzet pedig azóta tovább romlott a dialízis miatt – mondja kislányára mosolyogva.
Megtudom: Zsolt napi négyszer két liter folyadékot ereszt be és ki a hasában lévő katéteren át. Szűrőként a hashártyája működik. Ha begyullad, arra antibiotikum kell, ami tovább rontja a hallását.
– Szívesen dolgoznék itthonról, ha lenne olyan munka, amit el tudok végezni. A telefonálás nem megy, de az írott szóval elboldogulok. Krisztina Mirával van itthon, de rám is figyelnie kell, mert az elmúlt években többször bekómáltam úgy, hogy mentőt kellett hozzám hívnia. A rokkant nyugdíjból, fogyatékossági nyugdíjból, ápolási díjból és a gyesből élünk, ahogy tudunk, de csak erre a házra telik – itt szünetet tart.
Baromállásdűlőn pedig a mentők is nehezen tájékozódnak: nincsenek utcanevek, házszámok. Ha sok eső, hó esik, megáll az élet. A családot kicsi autóján Zsolt apja fuvarozza le a városba, ha muszáj. Ha a gyereket orvoshoz kell vinni. Zsolt az egészségi állapota miatt nem kaphat jogosítványt, Krisztina tanfolyamára nincsen pénz. Maguk sem tudják, mi lesz ha Mirát óvodába kell hordani vagy ha a nagypapa lebetegszik.
Pedig Krisztina távol élő szüleihez is ő segít eljutni. Zsolt itthon marad: az autóba nem fér be a babakocsi mellett a kerekesszék, meg a napi négyszer két liter folyadék a dialízishez.
kemma/magyarno.com
Powered by Facebook Comments
borzaszto ahogy kuszkodnek de lesir a szeretet roluk egymas irant.Az isen aldja meg oket.