Az életfa szintjeinek átlépése, áldozat a Napnak
Az életfa szintjei között tud közlekedni a táltos, aki a családfők és a nagycsaládok vezetőinek áldozatait és áldomásait egészíti ki képességeivel. Maga az áldozás a pogány aranykorban, amikor még az ősi REND uralta népünk mindennapjait, az agancsa közt a Napot tartó Csodaszarvast pedig nem veszítettük szem elől, több szinten történt. A fejedelem az egész népének jólétét képviselte az égi hatalmak felé, az életfa tetején honoló Napnak ajánlva áldozatait. Saját vérségi közösségükért a családfők, a nagycsaládok fejei áldoztak; ahova pedig a családfő hatalma nem ért el, ott a világszintek között közlekedni képes táltos és a bűbájos segített, akik az életfa alsó rétegeinek szellemeihez érnek el. Ezek mellett természetesen az egyének (pl. az első falat tűzbe dobása, első korty ital kiöntése a földre) és a közösségek (pl. az asszonyok áldozatai Boldogasszonynak) is áldoztak az égieknek. Nincs már többé fejedelmünk, nincs, aki a vérségi közösség védelmezéséből fakadó feladatokat végezze, táltosainkat pedig kíméletlenül irtották és üldözték, így a Nap alábukásának sötét korszakában a nép széles köreiben maradt csak meg és élt tovább a szertartás. A sötét erőket űző vas sarló, az egyes termékenységvarázslások (babszemmel, almamaggal), a ráolvasás (a baj kimondásával az ember hatalmába keríti azt, majd szintén a szavak erejével gúzsba köti), a visszafelé olvasás (szita-szita péntek, szerelem csütörtök, dob(bab)szerda), a jövő földre borulással való kifürkészése (Ipolyi gyűjtése: „kimentem én a kis kertbe / még sem láttam, akit kéne / arccal borultam a földre”), mind-mind a nép széles köreiben megmaradt és makacsul továbbélő elemei az ősi szakralitással való kapcsolatfelvételnek és kapcsolattartásnak. A nép fiai és lányai mind ugyanúgy, őseik láncolatának felhívásával fordulhatnak a Nap felé – így is tettek a mieink a természetes REND, Árpád rendjének erőszakos szétdúlása után. Mivel mi, a magyar valláshoz visszatérők is eme ősi REND nélküli korban lobbantjuk fel ismét tüzeinket az ősök, a Nap tiszteletére, mi is az egyéni
és a népi, kollektív rítus eszközével szólítjuk az égieket… Ahogy a hagyomány szerint Csaba királyfi visszatér, vagy ahogy Tanuzaba, a pogány nagyúr egyszer kilép a földből, ha népünk újra a Nap felé emeli tekintetét, úgy lesznek újra táltosaink, áldoznak újra a családfők, és lesz, aki, mint egykor a fejedelem, ismét a Naphoz forduljon. Visszaáll a REND.
Az örökké lobogó tűz üzenete az egyénnek – a hajnal akarása
A Nap, az élet felemelkedésének akarása, az élet és életerő akarása, az életfa tudatos megmászása, a kiteljesedés ősi, hatalmas ösztöne a magyar vallás üzenete mindazoknak, akiknek szemük van a látására. Az élet kiteljesítése az örök REND, a megváltoztathatatlan felemelkedés-alábukás ritmusának tudatában, a kirobbanó erő, az alkotás, gyarapodás tevőleges akarása az élet felszálló ágában – ez a magyar vallás tanítása.
Ami népünket eddig életben tartotta a rá nehezülő sorscsapások súlya alatt, az nem az idegen vallás vigasztalása volt, hanem a Nap erejét megtestesítő tüzes akarat, amelyet népünk a vérében hordoz. Ezt a lángot kell őriznünk, kialudni nem hagyhatjuk, mert a gyönge lángot könnyen elfújja a szél, de az erősen lobogó tüzet felszítja. Ilyennek kell lennünk, nem szabad, hogy kedvünket szegjék és kitartásunkat megtörjék a minket érő csapások. Mindig tettre késznek kell maradnunk, hiszen „feszes az íj, sebes a nyíl, harckalandon zsákmány a díj” (Arany). Ezt a magatartást hordozzuk magunkban, és kötelességünk őseink emléke előtt azzal tisztelegnünk, hogy méltó utódai maradunk Emese ősanyánknak.
Számos példával szolgál fényes történelmünk, olyan példákkal, amelyek kiváltképp a mi lelkünkhöz szólnak: Árpád Vezérünk, kürtös Lél, Botond vitéz, Bulcsú harka, Búvár Kund és sokan mások. Ők azok, akik üstökösszerű, hősi életükkel igazolták az ősi RENDet. A mi feladatunk őrizni lánglelkük emlékét! „Fű kizöldül ó sírhanton, bajnok ébred hősi lanton” (Arany)…
A Nap sorszerű, ismétlődő, ki nem kerülhető és meg nem másítható égi útjának dinamizmusa, valamint az életfa szintjein változatlanul megtestesülő ősi REND statikussága, amely a fent bemutatott módon egymás részei, együttesen fejtik fel a magyar vallás hatalmas, emberemlékezet előtti pogány bölcsességét, amelynek vezérmotívumai az alábbiak:
I. Ez a vallás nem dogmatikus. Nekünk nem kell lázbetegként ősi tekercseket keresni a föld mélyén, bennünk és körülöttünk van ugyanis minden, ami a tiszta, örök, egészséges gondolkodást, létszemléletet és lelki hozzáállást biztosítja. Ezek az elemek, amelyek bennünk szunnyadnak, bármikor előhívhatók. Ezért ennek a vallásnak nincsenek „szinoptikusok” által lekörmölt, beteges, „csalhatatlan” tanai, nem is üldözi eretnekként mindazokat, akik nem követik a Nap útját (a pogány türelmesség, szemben az ábrahámita vallások engesztelhetetlen dühével, nem is engedné ezt). Mivel azonban „tanításunk” nem kitalált, életellenes szabályok katyvasza, hanem maga az ÉLET és a természetes REND örök bölcsessége, nincs is szükségünk türelmetlenségre és önkényes, dohos tanokra. A dogma, a könyv azoknak fontos, akik a cellájukba besütő fényt akarják eltakarni velük – akik a Nap csalhatatlan sugarát követik, azok félredobják a csalfa, molyrágta sötét lapokat!
II. A földi élet és a „túlvilág” markáns szembeállításában nem hiszünk, ahogy eleink sem hittek benne. Az élet és a halál, az árnyékvilág egy egészet képez, mint a fény és a sötétség. Ősi pogány módon nem hisszük, hogy az „égi” törvények szemben állnak az evilágiakkal, a természet törvényeivel. Elutasítjuk a teremtő és teremtett lét önkényes szétválasztását. Mi az organikus, univerzális szemléletet választjuk. Mit jelent ez?
· az egyéni lelki út, a befelé fordulás helyett a közösségi átélést, a kinyílást, az elzárkózó egyén helyett az integráló (de nem az egyénre telepedő!) közösség választását;
· az élet megrágalmazása, megvetése helyett az élet megbecsülését, növekedését, az életfa tudatos megmászását;
· a „földi” jövő iránti közömbösség, a belenyugvás, az eleve elrendelés helyett a jövő iránti felelősségérzet, a tökéletesedés, a gyarapodás, erősebbé válás tudatos útját;
· a lemondás helyett az egészséges birtoklás, a szemérmesség és az apácaruha helyett az egészséges szexualitás, az önemésztés helyett a gyarapodás útját;
· a sötétség helyett a fény, a betegség helyett az egészség, az éhezés helyett a jóllakottság, a gyengeség helyett az erő, a butaság helyett az értelem útját;
· a múlt megtagadása helyett a folytonosság, a folytatólagosság;
· az ÁRNYÉKVILÁG, a sötétség, a katakombák földalatti világa helyett az ÉLET, a fény, a máglyán fellobbanó tűz, a Napba nézés választását.
III. Az életellenes vallásokkal szemben (ahogy Nietzsche találóan nevezi őket) a magyar vallás a pogány vallások nagy családja részeként életigenlő. Nem az életről való lemondásra szólít fel valamilyen homályos üdvözülés csalfa ígéretével, hanem az élet teljességének megélésére! Az életfa többi szintje, a felső és alsó világ a jelen világgal azonos rendezőelvek alapján épül fel, azt egészíti ki, a felső és alsó világot a mi őseink – véreink – népesítik be, akik, mint őseink, tökéletes másaink, lényegében mi magunk vagyunk. Az élet egészséges, boldog, teljes megélése a magyar vallás üzenete, a (sz)ép testben (sz)ép lélek, szemben a látomásos ábrahámita vallásoknak az isten előtt minden lélek, a nem sikerült, satnya, gonosz, balga is adott és egyenlő hamis tanával. A lélek növekedik, teljesedik, javulhat és romolhat – és nekünk fel kell ismernünk a régi RENDet, fel kell vennünk a régi tradíciót ahhoz, hogy a legkiválóbb lelket neveljük acélozott testünkben; hogy az életfa méltó hajtásává legyünk mi magunk is; tekintetünket a Nap felé kell fordítani ahhoz, hogy a mag szárba szökkenjen, és termést hozzon. Meg kell értenünk a Nap égi futását – ez pedig az ÉLET.
Az ÉLET, az erő, a felemelkedés, a Nap vallásaként az egyénnek az alábbi öt sarkalatos érték-törvényt nyújtjuk át:
1. Létünk része a végtelennek, mi magunk is a Nap emberi léptékkel végtelen vándorlásának, az életfa végtelenbe 
nyúló, egymásba fonódó indáinak (az ősök és leszármazók láncának) részei vagyunk. Életünk teljességéért, egészéért, lényegéért felelősséggel tartozunk önmagunknak, családunknak, nemzetünknek, az emberiségnek, a Napnak, a mindenségnek. Feladatunk, felelősségünk ebből fakadóan hármas: vérünket örökíteni kell („a kaszással, ki holnap elragad / csak úgy dacolhatsz, ha gyermeked marad”), mi magunknak a lehető legtöbbet meg kell ismernünk saját sorsunkból és a világ titkaiból, mert így tökéletesítjük elménket, lelkünket, így jutunk feljebb az élet fáján, ugyanakkor környezetünket, a természetet nem pazarolhatjuk el, nem tehetjük tönkre, nem perzselhetjük fel önös érdekből.
2. Minden célkitűzésünket, álmunkat meg kell és meg lehet valósítanunk – ez a mi Nap-utunk. A kihívások sohasem torpanthatnak meg; minden problémát meg kell oldanunk, és erre képesek is vagyunk. Értelmünk, karunk ereje, érzéseink, ösztöneink mind azt a célt szolgálják, hogy a nehézségeket, amelyekkel szemben találjuk magunkat életünk fájának megmászása során, le tudjuk küzdeni. A küzdelmet akarni kell, aki gyenge ennek akarására, az nem érdemli meg az életet! Minden hiányosság, amely bennünk és környezetünkben fennáll, életünknek, a Nap útjának kiteljesedését akadályozza. E belső és külső hiányosságokat akarnunk kell felszámolni! Akarnunk kell az előbbre jutást; mind a tudásunk gyarapodását, mind testünk acélozását, a saját és az utánunk jövők egészségének megóvását.
3. Az élet fájának gyümölcseit, amelyeket annak megmászása közben, a Nap felé haladva lelünk, jogosultak vagyunk leszakítani. Ez nem bűn, nem tévelygés, része az életnek. Jogunk van a boldog, napfényes élet kivívására, kialakítására. Aki maga fordítja el ajkát az édes gyümölcstől, amely útját könnyítené, és amely az ÉLET teljességéhez ugyanúgy hozzátartozik, mint a tövisek az égig érő fán, az meg is érdemli – lelke rajta. Az élet fájának gyümölcseivel azonban nem bánhatunk pazarlóan, ez felelősségünkből adódik. Ezért védenünk kell környezetünket, a velünk közös természetet, létünk alapjait!
4. Életünk, szellemiségünk természeti és közösségi gyökerű – kerete őseinktől, feltétele a Naptól ered. Ezért érdekünk és kötelességünk az életünk kiteljesítése, jobbá, nemesebbé tétele. Részt kell vennünk természetes alapokon álló, a kíváncsiság, az eszmények hajtotta, a régi RENDet, a régi értékeket védő és új értékeket alkotó közösségek létrehozásában és továbbvitelében – kötelességünk az összetartás és a közösségért való tett. A legnagyobbaknak, legkiválóbbaknak nyitva álló egyéni út, a hősök útja mellett a társadalomba illeszkedő, közösségi lét útja is Napút, csakúgy, ahogyan eleink is az egyéni virtus, a bátor, hősi tett üstökösszerű útjának választása mellett otthon a nagycsalád közösségében, idegenben a harcoló tömény kötelékében teljesíthették ki életüket.
5. A Nap útját a természetes, kézenfekvő, ősi REND megismerésével és megértésével, de minden dogmától mentesen tudjuk megélni. El kell utasítani mindent, ami életellenes, ami a tökéletesedést, a „felfelét” gátolja; és azt kell akarni, ami az élet természetes RENDjét, a tradíció továbbadását, az életfa növekedését, a „felfelé” haladást segíti elő.
Mint az ÉLET vallása, ahol az életfa egymásba fonódó indái az egymást követő nemzedékek, és ahol a Napot szimbolizáló tűzben az 
őseink élnek tovább a magyar vallás az örökölt adottságainknak megfelelő és azt kiteljesítő életútra szólít fel. Ez a felfele törő vidám küzdés (felemelkedés), önmagunk tökéletesítése és a Nap sorsának megfelelő bölcs beletörődés, (alászállás), önmagunk örökítése kettőssége – ahogyan a Nap felfele tart, de nem is ragyoghat ránk egész nap. A felfelé szállást is akarni kell azonban, a teljesedésről, tökéletesedésről, a déli zenit felé haladásról soha nem mondhatunk le – ez a lehető legnagyobb és valóságos bűn, melyet az ÉLET, a Nap és a régi REND ellen az egyén egyáltalán elkövethet!
IV. Az egyéni kiteljesedés, az ősöktől örökölt képességek legmegfelelőbb felhasználása és kiteljesítése, ezért a társadalomban elfoglalt méltó helynek része a szexualitás teljessége, az igazi férfiasság, az igazi nőiség vállalása is.
Az erős, igazi férfi eszes, talpraesett, az övéit, családját, véreit védelmezni, értük áldozatot hozni mindig kész. Esze, a mellét feszítő tettereje mindig alkotásra, harcra sarkallja; érti, hogy az élet harc, amelyet megvívni kötelesség, elfutni előle szégyen. Tekintetét a Napra szegezi, éles arcvonalait nem töri fájdalom. Az ősi magyar vallás emlékeiként tucatszám lehetnek még az ősi emlékezet szerint régi sziklákba vágott kardok, amelyek az égtől kapott, ősöktől örökölt és az égnek, az ősöknek szentelt férfierő oltárai voltak. A férfi erejének és ezen erő Napnak, az ÉLETnek szentelésének szimbóluma a kard, amely súlyával, élével méltóságot parancsol, teremt és védelmez. A férfiasság jelképe a kard; a véres kard körülhordozásának szertartásában még a keresztény középkorban is továbbélt a régi pogány hagyomány – mutatva, hogy nagy vészben (ha az országot vész fenyegette) nem a sápadt, látomásos idegen istenekhez, hanem a pogány hagyományokhoz és jelképvilághoz nyúltak eleink. Atillának, Isten ostorának, kora legnagyobbjának kiválasztottságát szintén a kard, de ezek legnagyobbika: régi regölések ígéretének isteni kardja és annak csodálatos megtalálása mutatta.
Folytatjuk…
magyarno.com
Powered by Facebook Comments
