A turáni átok
A Nap felemelkedése nemcsak az ősi RENDet követő egyén, de egész népünk felemelkedésének is szimbóluma volt; amíg követtük égi futását, amíg a Csodaszarvast nem vétettük szemünk elől, addig a magyarság sikerek letéteményese volt. Amint elfordultunk a régi igazságoktól, és kénytelen-kelletlen behódoltunk az idegen istennek (ismeretes, hogy milyen nehezen, véresen tudták csak elnyomni az ősi pogány hitet, a magyar vallást, mennyi magyar vértanúja volt e kényszerítésnek – 1046, 1055!), az Emese méhéből fakadt folyó elapadt; a kor utolsó táltosai, akiknek aztán életét vették, még átkot mondtak népünkre az ősi hit elhagyása miatt. Ez az átok addig tart, amíg a magyarok idegen vallást követnek.
Megszakadt a kapcsolat a szakrálissal, a Nap alábukott. Az erős, ősi népet, amely minden cselekedetével a Csodaszarvas égi futását követte, idegen erők le nem volt győzhették, így hát inkább kelepcébe csalták az új hittel:
„Nem bírván az oroszlánnal,Annak vermet ása,Takarónak a veremre,Mint egyéb gazságra, jó lesz Krisztus szent vallása.”
(Arany János)
Bálványos várának erdélyi népmondája is a szakrálissal megszakadó kapcsolat emlékét őrzi. Bálványos bevehetetlen várát a monda szerint tündérek építették, és az erőszakosan térítő kereszténység elől menekülő pogányok, Apor vitéz és magyarjai menedékéül adták. A tündérek megvédték a pogány magyarokat a keresztények dühétől, mert Apor fiai is tartották a pogány hitet. A legkisebb fiú azonban egyszer félrecsatangolt, és beleszeretett egy keresztény leányba, akit elrabolt, gyermeket nemzett neki, és bár ő maga megtartotta magyar vallását, hagyta, hogy gyermekét keresztvíz alá tartsák. Erre megharagudtak a tündérek, megindult a föld, ledőlt a vár tornya. Jézushoz imádkoztak a keresztények, de a vár porba dőlt, egyetlen fala maradt csak fenn az emlékezetnek.
Ismeretes a turáni átok mellett egy másik, a Vérszerződés szabályainak megsértése miatti átok is. A keresztény István király – mint arról a gesták megemlékeznek – idegenekkel kormányzott saját vérei ellenében, és a hatalmat is az ősi öröklési REND félredobásával, a primogenitúra alapján ragadta magához. Ezzel, vagyis a Vérszerződés megsértésével a Vérszerződés ötödik pontja lépett életbe, miszerint „minden időkre átkozott és száműzött legyen Álmos vagy az esküt tevő utóda, aki ezt az esküt megszegné”. Magyarországnak bealkonyult…
Jellemző, hogy a középkori keresztény források tanúsága szerint a honszerző, népét felvirágoztató, az ősi RENDet hűen őrző, a regnáló uralkodóháznak is nevet adó pogány Árpád (!) neve bűnös, kiejthetetlen név volt, akiről e sötét kor krónikásai csak körülírással voltak hajlandók megemlékezni: „volt ekkor egy Géza nevő fejedelem, a negyedik attól számítva, ki a magyaroknak Pannóniába jövetele idején első vezérük volt” (ti. Árpádtól! – Árpád-kori legendák és intelmek 24.). A hagyomány, az ősi REND árulója, Géza fejedelem az ún. nagyobbik István-legenda szerint„…keményebben és kegyetlenül bánt övéivel, de felette könyörületes és bőkezű volt az idegenekkel és kiváltképpen a keresztényekkel”. István, aki az ősi öröklési rendet is félredobta, már idegenekkel (olyanokkal, akik saját hazájukban nyilván fölöslegesnek bizonyultak) kormányzott az övéi elnyomása érdekében, mint ahogy az ún. Intelmekben, e tragikusan destruktív (és ráadásul apokrif) irományban is az idegeneket magasztalja. Végül utódjául is egy alkalmatlan, ám annál keresztényibb velencei sihedert, Orseolo Pétert tette meg, aki Nemeskürty szerint „erélyesen és céltudatosan látott munkához”, valójában azonban soha nem látott elnyomás vette kezdetét, amely végül odáig vezetett, hogy Péter idegen hűbérnek ajánlotta fel az országot. Ettől kezdve az ország többé nem a miénk; az Aba Sámuel körül körvonalazódó népi ellenállást idegen zsoldosokkal törték le, csakúgy, mint előtte (Koppány, az erdélyi Gyula, Vazul) és utána (a két pogánylázadás becsapott, lekaszabolt tömegei, a Bocskai szabadságharc, a kurucok, az 1848-49-es kísérlet, 1956) minden kísérletet. Nemeskürty és a hasonszőrűek ezen ujjonganak, ennek örvendenek, holott ez valójában népünk nagy tragédiája és maga a turáni átok beteljesülése. A még a keresztény krónikák által is sántaként, púposként vagy éppen szélütésesként leírt, korcs keresztény királyok hosszú sora aztán logikusan torkollott a Habsburgok uralmába, az ország szétszakadásába, a teljes hanyatlásba, oda, ahol most tartunk…
(részletesen: A turáni átok és „Szent” István bűne c. cikkünkben olvashatnak.)
Az alábukott Nap
Ahogy a Nap bujkál az éjszakában a láthatár alatt, fényét csak a Hold tolmácsolja az éjben, úgy bújt meg a Kárpát-medence eldugott pontjain az ősi hagyomány egy-egy eleme. A tradicionális pogány jelképiség, díszítő elemek, a rovásírás, az egykori szent helyek (Csíksomlyó), a régi szertartások (a tavaszi termékenység-ünnep mint húsvéti népszokások, a nyári Nap-ünnep mint Szent Iván éj) és hiedelmek (a néphit szerint a hét boldogasszony közül csak Nagyboldogasszony egyik lánya lett az idegenből importált Szűz Mária!) mind lopva, titkon, megbújva vagy épp az ”új hit” köntösében éltek, adódtak tovább szájról-szájra, apáról fiúra, anyáról leányra. Az ősi hitet, a természetes RENDet vértanúink tömege védelmezte élete árán. Ismeretes, hogy a keresztény történetírás által méltatlanul csak pogánylázadásoknak nevezett népi forradalmakat erőszakkal, idegenből hívott zsoldosokkal verték le az idegenszívű, keresztény királyok. A magyarságot sújtó újabb és újabb sorscsapások alatt a régi folyóból patak lett, és ma már csak halvány érként csörgedezik tovább. A szarvast elvesztettük szem elől.
Nemcsak a közösség beteg, hanem az egyének is azok. Mivel boldogulásukat nem ezen a világon keresik és az igazi értékek felismerésére képtelenné váltak, maguk is a kor önazonosság-válságának lettek az áldozatai. Immár a nép, az állam, a család és az egyén sem tud megbirkózni a kor kihívásaival. A pogány REND elhagyásával népünket és annak minden fiát, leányát lefegyverezték, a kereszténység deszakralizált változatai (a modern „ideológiák”) pedig, ha lehet, még tovább fokozták a bajt. Az útjukat vesztett egyének és népek, mint az eloldódott kéve, játékszerei mindenféle szélnek. Az ősi RENDet őrző, a Csodaszarvas futását értő és vigyázó párducos Árpád dicső honszerzése és honmegtartása (pozsonyi csata!) után szűk egy évszázaddal elkezdődik a régi dicsőség elherdálása. Ma már alig érthető az a kevély, vidám magyar világ, amelyet elveszítettünk. Vörösmarty daktiluszaiban így kiált fel:
„Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?
Századok ültenek el, s te alattok mélyen enyésző
Fénnyel jársz egyedül. Rajtad sűrű fellegek, és a
Bús feledékenység koszorútlan alakja lebegnek.
Hol vagyon, aki merész ajakát hadi dalnak eresztvén,
A riadó vak mélységet fölverje szavával,
S késő századok után méltán láttassa vezérlő
Párducos Árpádot s hadrontó népe hatalmát?”
Minden egyes magyar ugyanúgy útját vesztette, mint az ország maga, és mint a többi európai nép, amelyektől ugyanúgy elvették természetes, ősi hitüket, isteneiket és a RENDet. Többé már nem a szép, az eszes, az erős az eszmény, többé nem érték a vér, többé nem cél a tökéletesedés. Érték- és kedélyvesztés ez, amely folyamatot a magukat világmegváltóként hirdető „nagy” eszmék, új szekták, „vallások” sem tudtak megfordítani. Hogyan is tudtak volna, hiszen maguk is ugyanannak a nagy anyavallásnak, anyaeszmének a köpönyegéből bújtak elő!
Hajnal
Ahogyan a Nap újra és újra felemelkedik az égig érő fa ágain, úgy jön el újra a sorsszerű felemelkedés a Nap és az ősök útjára visszataláló egyénnek éppúgy, mint az egész népnek. Az új felemelkedés ugyanúgy kétségtelen, örök törvény, mint a Nap szüntelen újjászületése az éjszakák után az ég bíbor vajúdásából; ahogy derűre ború, úgy borúra derű. 1046-ban Vata, a hitüket védő, lázadó pogányok vezére lóáldozatot mutatott be őseink szellemének engesztelésül népünk hűtlenségéért. Mindez üzenetértékű számunkra is. Az áldozat füstje abban a tudatban szállt az égnek, hogy a régi REND a hűtlenség ellenére bármikor visszaállítható, ha mi, az örökösök ezt így akarjuk. A régi REND és a felső világ karnyújtásnyira van tőlünk. A régi hit búvópatakként van velünk, csak rajtunk múlik, mikor tör elő újra a sziklák közül, csak rajtunk múlik, mikor emeljük tekintetünket ismét a Nap felé. Arany János kérdezi versében:
„Él-e a Magyarok Istene?
Él-e vajon? Él-e még?Él-e még az isten, magyarok isteneVagy haragra gerjedt népének ellene,És elhagyta végkép,
Hogy rabló, zsivány had, bérbeszedett csorda
Égesse, pusztítsa, öldökölje sorbaRégi kedves népét?”
Mi tudjuk: él, hiszen ő maga az ÉLET, a Nap, amely újra felemelkedik bíbor vajúdásban a látóhatáron.
A Nap rendje – az életfa
Az égig érő fa (életfa vagy világfa) az ősi hitet rejtve, kódoltan továbbörökítő népművészetünk leggyakoribb jelképe. Nemegyszer az életfa motívuma az évente kiújuló szarvasagancsból indul ki, ami a folyamatos elmúlás és megújulás egységét fejezi ki. Őseink látták, hogy a növények megszületése, növekedése és halála az ember életrendjével és a Nap égi útjával azonos módon történik. Míg az ember élete a halálával véget ér (azonban utódaiban tovább él), a növényzet, ahogyan a Nap is, tavasszal újraéled. A magyar hiedelemvilág csudálatos fája, égig érő vagy tetejetlen fája mint az élet fája összeköti az alsó (az árnyék-), a középső (a földi-) és a felső (túl-)világot. Az égig érő fa mítosza megmaradt egy csodálatos népmesénkbe zárva: a sárkány elrabolja a lányt és az égig érő fa tetejére viszi. Sokan indulnak el a kiszabadítására, de kísérletük kudarcba fullad. Végül egy kis kanásznak sikerül feljutnia a világfa csúcsára úgy, hogy baltájával lépcsőt vág a fa törzsébe és a rétegekből álló lombkoronán világról-világra halad. A hőst az ott lakó Szél, a Hold és a Nap anyja segíti útján. A régi titkot őrző mesében az ég rétegződése és az egyes rétegekben lakók pontos munkamegosztása érhető tetten (organikus szemlélet), az élet fája tele van tápláló gyümölccsel, viszont egyúttal akadályokkal is, ezért nem könnyű megmászni. A fennmaradt mese maga is csodálatosan mutatja az ősi hit tanítását: az életfa vagy világfa maga az élet, amelynek megmászása kötelesség és szükségszerűség. Az élet nem siralomvölgy, nem csak a túlvilági lét (üdvözülés) kényszerű előszobája, állomása, mint azt az életellenes vallások tanítják. Az élet tele van gyönyörrel, boldogsággal (gyümölcsök) és nehézségekkel, szenvedéssel is, mint azt a régi tanítást őrző mese is rögzíti. Összeköti azonban a szükségszerű, hősies munka, küzdelem, a felemelkedés, az életfa megjárásának akarása az életfa szintjeit ugyanúgy, ahogyan a Nap megjárja az éjszakát, a sötétet és a nappalt is. Ez a magyar vallás tanítása is: nem elfordulás, megfutamodás az élettől, hanem a tudatos, kiteljesítő megélése annak; az életfa megmászása, út az állattól az emberfölötti felé, nem a bűnbánó ádámi meghunyászkodás, hanem a gyümölcs leszüretelése és erejének felhasználása.
A D(tprus) rovásjel, a magyar vallás fontos szimbóluma, képi tartalmát tekintve az égig érő fa rajza, ami a fára emlékeztető jelforma alapján önmagában is szembeötlő. A honfoglalás kori és a néprajzi anyagban igen sok fajelkép található, amelyek gondolati összetettsége és grafikai kiérleltsége maga is mutatja annak kiemelt ősvallási jelentőségét. A rovásírás, régiesen „szkíta írás” jelei jellemzően ősvallási jelképekből alakultak ki; a P(pan-Nap) rovás-szimbólumának a D(tprus) jelből való származása maga is megvilágítja az ősi kapcsot az életfa (életfa megmászása) és a Nap (illetve a Nap útja) között annak ellenére, hogy a Nap rovásjelének mássalhangzós összetevői (vagyis ligatúra-jellege) is jól felismerhetők. Az égig érő fa ősi jelének 3 (földalatti, földi, égi) szintje van, és hét ága, ugyanúgy, ahogy a népmeséink beszélik: a jel ugyanazt mondja el nekünk hideg mozdulatlansággal, amit a régi mesék szóval.
Az alul keskeny, felfelé vastagodó életfa köti tehát össze az alsó- középső- és felsővilágot. Mindhárom világ ugyanazon REND, ugyanazon szervezőelv alapján épül fel. Nézzük meg ezeket a világszinteket a magyar vallás organikus felismerései tükrében!
Az életfa középső szintje – a vérségi, örök körforgás RENDje
A tradíciót őrző magyar vallás szerint az organikus földi REND a vérségi alapon szerveződő nagycsalád, a nagycsaládok törzsekben, a törzsek pedig a szakrális fejedelem alatt érnek össze, ahogyan az elágazó, indás életfa ágai is (alul) a törzsben, illetve (felül) a Napban, az égi ősben futnak össze. A való (középső) világ nagycsaládi, vérségi szervezete tökéletesen tükröződött a jurtán belüli ülésrendben: minden családtagnak megvolt a szigorú, de természetes helye úgy, ahogy a társadalomban is. Ez azonban, szemben a később jövő önkényes, keresztény-feudális (szinte fordított alkalmassági!) hierarchiával, természetes, a készségek és erő szerinti szerveződés volt. Tükröződött ez a közös nagycsaládi földtulajdonban is; nem egymással szemben, nem egymás kárára létezett ugyanis a hierarchia, szemben a keresztényekével. A nagycsaládi kötelék a vér erején alapult. A törzseket aztán vérszerződés kötötte össze, amely a leghatalmasabb varázslás; Árpád vezér a vérszerződés eredményeként vezette győzelemre népét. A vér összekötésének varázslatát az alábukó Nap korszakában is csodálatos módon őrizte meg a néphagyomány, így például sok helyen a szerelmi varázslásokban élt tovább (ha ugyanis a szerelmesek valamelyikének sikerül vérét valamilyen módon a másikkal megitatni vagy a másikra rákenni, akkor semmi sem választhatja el őket többé).
A vér köt tehát össze, ez az alapja a családfők vezette családoknak (szeniorátus), ugyanígy a családokat összefogó nagycsaládoknak, a nemzetségeknek, végül pedig a törzseknek – éppen ezért e tökéletes, organikus, természetes RENDet senkinek sem jutott volna eszébe kétségbe vonni! A képességek szerinti tradicionális tagozódás a legfelsőbb szintig megvolt: a fejedelem csak 40 évig uralkodhatott, utána feláldozták (a hagyomány szerint Álmost is), az emberi elme kopása, az izmok renyhülése, a Nap alábukásához hasonlóan természetes, elfogadott állapot. A pogány REND egy zárt, természetes lét, magától értetődő és soha nem önkényes – szemben a profetikus, látomásos vallások sokszor természetellenes tanaival. E tökéletesen zárt pogány rendszert egyébként, mint László Gyula is felismeri, a kereszténység sem tudta teljesen elrontani. Középkori forrásaink tanúsága szerint 1197-ben például még egészen bizonyosan az egy közös őstől való leszármazás alapján szerveződnek községekké a magyar települések! A végtelenbe fonódó indák, az örök körforgás aztán az újak születésében teljesedik be, akikben a holtak lelke újjászülethet. Ezt az ősi, pogány RENDet a hagyomány és a modern tudományok is teljes mértékben igazolták. A családi lélekújulás, mint az örök körforgás (az egymásba fonódó növényi indák, az égi útját újra és újra megjáró Nap), a modern genetika által bizonyított – az öregek, akik még ismerték a megholtakat, mennyire ráismernek az unoka, dédunoka termetében, arcában, eszejárásában, természetében a régen voltakra! Régi pogány hagyomány szerint a gyermekben felmenője születik újjá; az ősi pogány névadási szokás alapján az elhalt nagyszülő nevét kapja a gyermek – mindezt tökéletesen visszaigazolja a leszármazás modern genetikai tana! Az emberi öröklés az életfa végtelen indáinak szimbólumán keresztül érthető meg; a megszülető gyermek ugyanis nem lehet „akárki” (ez máig a szociológia nagy tévedése), hanem – mint a genetikusok tudják – a humángenetika alaptörvénye (a fenotípus a genotípus és a környezet kölcsönhatása eredményeként alakul ki) szerint az őseiktől örökölt tulajdonságaik keretei között teljesedhetnek ki. Az, hogy ezt őseink felismerték, hasonlóan minden más természetközeli pogányhoz, egyszerűen annak a következménye, hogy ők a természetes létszemléletet, RENDet természetes sejtésként és ősi örökségként követték, amelyet a modern tudományok most kezdenek csak feltárni előttünk!
Az ősi REND tehát a közösségben megélt rend: a nagycsaládok, a társadalom közösségében, háborúban a tömények zárt kötelékében – a hagyomány szerint még a csillagösvényen sem kóbor lovasok poroszkálnak, hanem Csaba serege közeleg…
Az ősi REND vérségi kötelékének tudatossága mellett végezetül álljon itt Tanuzaba vértanúságának meséje. A történet szerint a keresztény István hadakat küldött Tanuzaba ellen, hogy a pogány hitet őrző nagyúrral végezzenek. Tanuzaba azonban ősi erővel bírt, így a keresztény zsoldosok sorra kudarcot vallanak, végül István a földműves magyar népnek parancsolja meg, hogy ásóval, kapával vegyék körbe az ősi hitet őrző Tanuzabát és feleségét, és kezdjék rájuk a földet hányni. A keresztényektől eltérően, akiknek ez semmit nem jelent, Tanuzaba a saját véreire nem emel kezet, inkább hagyja, hogy a föld lassan betemesse. Így válik feleségestül a pogányság sok ezer vértanújának egyikévé az abádi révnél, ahol – mint a juhászok évszázadokig mesélték – az éj csöndjében, a halom tetején fekve, hallani lehet Tanuzaba és neje sóhajtását, fegyverei csörrenését, akik csak arra várnak, hogy véreik ismét eljöjjenek, és ahogy betemették, úgy kapával, ásóval kiszabadítsák őket. Eljön még annak az ideje!
Az alsó- és felsővilág RENDje
A túlvilág ugyanúgy szerveződik, mint az életfa középső szintje, a földi világ. Mutatja ezt honfoglalóink temetőinek rendszere: ezek gondosan megtartották a társadalmi RENDet, a társadalomban elfoglalt helyeket. Ez a REND ugyanakkor mindig a Napút igenlése is: sírjaink a Nap tiszteletére kelet-nyugati tájolásúak, szemben például az avarok észak-déli irányú sírjaival. A földi (középső) világ mellett az életfa felső szintjei, a túlvilág, a felvilág is ugyanúgy, vérségi, nemzetségi, nagycsaládi alapon szerveződik. Az ég hét rétegében az égi lények vannak, szintről szintre egyre kevesebben, végül az égig érő fa csúcsán az egész nép isteni őse foglal helyet.
Ahogy Árpád dédunokája, Lél a szász királyt annak halálra sújtásával a másvilágon szolgájává tette, azt mutatja, hogy az életfa alsó, földalatti szintje, az árnyékvilág ugyanúgy természetes hierarchikus tagozódású, mint ez a világ. Hitünknek megfelelően a család a másvilágon ugyanabban a szerkezetben él tovább, mint ezen a világon.
Az árnyékvilág viszont bizonyos értelemben a való világ fordítottja – ezért tették a honfoglalók a halottak mellé fordítva a tárgyaikat a sírba. A természetes, megváltoztathatatlan REND (a Napút, a Csodaszarvas égi futása) és az életfa tudatos megmászásának kapcsolata kézenfekvő. Hiába siettetjük a magot, hogy nőjön, az akkor nő meg, amikorra a Nap melege megérleli – a megváltoztathatatlan REND szerint. Viszont, ha nem vetünk, boronálunk, nem lesz semmi a magból! Ezért a tudatos akarásnak és a megváltoztathatatlan RENDnek együtt, egy irányba kell haladnia – a Nap útján. Becsukhatjuk a szemünket, elfordulhatunk az ősi RENDtől, a Naptól, bármilyen zagyva keleti vallást, kancsal idegen apostol „hitét” vagy akár semmit sem követve, az örök igazságok azonban nem változnak meg ettől. Csak azt érjük el, hogy a magunkból nem lesz semmi…
Folytatjuk…
magyarno.com
Powered by Facebook Comments
