A Nap megtestesülése: a szent tűz [az aranyos tükör]
A sebes futású csodaszarvast, a megfoghatatlan, utolérhetetlen, fényes Napot, amely tehát az élet melegének és az örök körforgásnak is a jelképe, foglalata, eleink nem bálványokként, faragott szobrokként, hanem tűzoltárok formájában testesítették meg. Számtalan népi hiedelem őrizte meg a tűzbe, illetve tűz felé köpés, a tűz körül bizonyos cselekvések tilalmát. A tűzoltárokon soha nem hunyt ki a tűz; mutatva a Nap örök fényének, az életnek lobogását (Kosztolányi pogány vallomása: „Szép életem, lobogj, lobogj tovább, cél nélkül, éjen és homályon át”).A szent tűz tisztelete a pogány vallások legtisztább, legszakrálisabb, legigazabb vallása mind a mai napig (Grandpierre K. Endre).
A családi tűzhely maga központi elem volt, és — mint László Gyula kimutatja — a jurtában is a családi tűzhelyhez képest az ősi REND szerint kaptak helyet a család egyes tagjai, a rokonok és vendégek. A tűzhely körül foglaltak helyet a családi és nemzetségi jelképek, melyeket a később csúfos véget ért Gellért püspök szkíta bálványoknak nevezett. A magyar vallás hagyományaiban a legkisebb fiú a családi tűz őrzője. A gyermek pogány nevét is a gyermeknek a házi tűzhely fölé tartásakor mondták ki, a fejedelmi családtól az utolsó nagycsaládig. Az ősök maguk is mind a családi tűz vörös lángjában élnek tovább. Sankt Gallenben a toronyból alázuhant magyar vitéz holttestét is máglyán égetik el. Említést érdemel még, hogy a házasságtörést eleink háztűzrontásnak mondták – a szimbolika nem kíván magyarázatot, meg sem említve a szép háztűznéző kifejezésünket. A mindennapokban a Nap égi fényét féméből, az aranyból készült (aranyos tükör) képviselte a családok, egyének életében.
Rítusaink is a Nap megidézésének ejtik ősi módon szerét. Ibn Ruszta történetíró mondja: „a magyarok a tüzet imádták”. Ősi hitünk szerint a sötétség hatalmainak ideje az éjszaka — elűzésük legjobb fegyvere a Nap tükre és a tűz, amelyben az ősök tanyáznak — ezért nem szabad a tűznek kialudnia! A napfordulók alkalmával a Nap lángját szimbolizáló hatalmas tüzek fellobbantásával ismét hódolunk az ősi szokásnak, a hagyománynak, a RENDnek, a Nap és a saját élet ragyogását, lobogását kapcsolva össze, őseinket szólítva. A Nap és őseink lángját ismét fellobbantjuk szertartásainkon, megteremtve az igazi kapcsolatot az égiekkel, őseinkkel; a tűz az áldozati máglyán az ősök megidézésére lángol fel. Az eleinknél kultikus szerepű fehér törzsű nyírfaágak áldozataink alkalmával szent füstöt visznek az égnek, az életfa ágain kúszva-csavarodva fölfelé, áldomásaink alkalmával a bor folyik el a földnek, kúszva-tekeredve a mélybe. Erdélyország nagy hegyei ormán az aranykorban, amelyről a székely népi emlékezet oly sok tündérmesét őriz, minden bizonnyal lobogtak még az ősi tüzek; a tűzáldozatok helyei a szent hegyek, ormok voltak.
A Nap felemelkedése
Az Atilla-regék tagadhatatlanul minden ízükben magukon viselik a Napmítosz jegyeit, ugyanígy Emese álma is, akire a Turul – őt teherbe ejtvén – álmot bocsátott. „Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el.” A Turul a felemelkedés, a felszálló élet, a nemzés, a felkelő Nap szimbóluma.
Emese a felemelkedő, nemző Napot, a turult az életfa ágával és az élet vizével kínálja. Emese álmához (méhéből folyó ered) Kürosz perzsa király születésének mondája hasonló – valamint Atilla említendő még, akinek neve (Etil) folyót jelent. A Turul mint a magyarság jelképes madara a felemelkedés megjövendölése. Ugyanígy az ősi magyar hagyomány, a pajzsra emelés is: a pajzson való felemelkedés a Napmítosz jelképe. A Napkorong-pajzson való felemelkedés a Napot megtestesítő hőssel (Árpáddal) jelképezi azt, ahogy a Nap felszáll égi trónusára. A honfoglalást megelőző forrásaink szerint maga a társadalmi rend is a Nap szimbolikus tiszteletén alapult: a szakrális fejedelemség rendszere maga a Nap földi királysága volt. A kende, kündü szakrális fejedelem nevét egyesek szintén a török Kün=Nap szóból eredeztetik, míg a gyula nevet a jyla, jula=fáklya szóból. Ibn Ruszta arab utazó írja, hogy a kende előtt egy naphoz hasonló tárgyat, arany napkorongot visznek, a gyula (második király) előtt pedig fáklyát. Amikor a gyula a kende elé járul mezítláb, fáklyát tart kezében, s midőn üdvözli, a fáklyát meggyújtja, és a kendétől jobb kézre foglal helyet. A kende tehát a Nap fia, a gyula jelvénye pedig a meggyújtott fáklya.
Folytatjuk…
magyarno.com
Powered by Facebook Comments
