Az egykori királyi hódvadászoknak, a “hódászoknak” nyoma sincs, a település Hetény neve is régen feledésbe merült. A község nagy részét ma cigányok lakják, akik jól megférnek a magyarok mellett, ám mintha megállt volna itt az idő.
Hodász nagyközség Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, a Mátészalkai kistérségben. Távol a fővárostól, Kárpátalja és a Partium közvetlen szomszédságában. Az itt élők leginkább mezőgazdasági munkával szerzik jövedelmüket.
– Az a baj, hogy már szinte csak mi, öregek maradtunk itt a faluban, aranyoskám – meséli Marika néni, a község egykor módos szabó mester felesége. De nem panaszkodom, van itt énnekem két tyúkom, meg egy kokasom.
Igaz, a kokast nem vágom le, azt ajándékba kaptam, egy kedves ismerősömtől. Aztán van itt nekem mit tenni a ház körül. A Jóisten ha még ad annyi erőt, az idén is megtelik a kamra. Jöjjön, aranyoskám, nézzen szét a kamrában. Van itt nekem minden, ami kell. Van itt még tavalyi befőtt, meg lekvár is, vigyen belőle, aranyom. Vegyen csak, ami kell. Meg ruhám is van, annyi! Elég már ez nekem, amíg élek.
– Egyedül él itt a házban, Marika néni? Hol van a családja?
– A férjem meghalt rég. Már harmincnégy éve, Isten nyugtassa. Jó ember volt ám az. Úri szabó volt, de egy reggel összeesett. Azóta magam vagyok. Marika, az egyik lányom Bokodon él, Ildikó nem olyan messze, de neki is megvan a saját élete. Idén nem voltak, csak háromszor. Itt van felírva a naptárba. Most meg beteg is, pedig nagyon szép lány, de kórházba kell mennie. Műtéte lesz.
Unokám, Anita jön hozzám mindig a párjával. Szorgalmasak, kedvesek és meglátják mit is kell segíteni.
Én meg a kevés ötvenezer forint nyugdíjamból így élek. Akartam még fürdőszobát építeni a házhoz, de már nem fogok. Jól van már nekem így minden. A temetésemre eltettem hatszázezer forintot. Nem tudom, meddig hagy élni a Jóisten.
Hanem, jöjjenek beljebb kedveském, sütöttem egy kis rácsosat maguknak.
– Testvére nincs, Marika néni?
– Van az, itt él egy utcára tőlem, de nem jó asszony az. A másik húgom Oroszlányban él, utoljára tizenhárom éve voltam nála, a sógorom temetésén. Taxival mentem, innen Hodászról, Oroszlányba, meg vissza. Nem tudok én egyedül olyan messzire menni, aranyoskám. Itt a faluban is, legfeljebb a buszmegállóig tudok elgyalogolni, hogy onnan Pócsra (Máriapócs) az atyához eljussak. Meg aztán a templomot se nyitják ki nélkülem, nálam van a kulcs.
– Nem segít Marika néninek senki?
– Dehogynem! Van nekem egy gondozóm, de a házban és kint csak nekem kell ellátni mindent.
Nem jók ma az emberek. Nézem a tévét – persze csak este, mert nap közben nem érek én arra rá -, hát, ott már a hiradót se szeretem nézni. Meg aztán, inkább, ha ráérek, inkább gyúrok egy kis tésztát. csinálok csigát, meg cérnametéltet, meg mindent, ami a főzéshez kell. Nem annyira tojássárgából. Nem az a tojás java hanem a fehérje. Szóval, felszedek egy kis zöldséget a kertből, megfőzöm egy kis tyúkhájjal, főzök egy kevés tésztát bele, és kész a finom leves. Nincs annál jobb, mint a friss tésztával készült zöldségleves.
– Nem gondolt Marika néni arra, hogy eladja a házát és Oroszlányba költözzön, ahol a húga lakik?
– Jaj, aranyom, nem adnám én semmi pénzért ezt a házat. Mi vettük ezt az én drága, jó férjemmel, még annak idején, a tanácstól. Nincsen bent víz, de nem baj. Jól van már minden így nekem. Megvan a síromra való, tisztességgel eltemethetnek majd. Addig meg a Jóisten vigyáz rám.
Az úton hazafelé egyfolytában azon gondolkodtam, hány ilyen Marika néni élhet vidéken, magára hagyatva. Vajon a ma élő fiatalok végiggondolják, hogy ők sem maradnak örökké fiatalok?
magyarno.com
Powered by Facebook Comments
