Hagyomány ápolása : Riport Sántha Barnabás-Pállal fafaragóval és Sántha Évivel

Családi házukban kérdeztem őket akik nagyon szívesen válaszoltak kérdéseimre

 Mutatkozatok be:

Sántha Barnabás-Pál vagyok, 39 éves, Székelyföldön, Sepsiszentgyörgyön élek. Tősgyökeres háromszéki lakos vagyok, a feleségem csíki származású székely menyecske, 38 éves és két gyereket nevelünk: a kislányunk Kriszta 11 éves, a fiacskánk Ákoska 7 éves, mindketten a Váradi József Általános Iskola diákjai. 2011 decemberéig egy kicsi családi vállalkozásból próbáltunk megélni, aztán (mint sokan mások) nem győztük fizetni az adókat, a forgalom megcsappant és csődbe ment a vállalkozásunk. Azóta nem sikerült munkahelyet találni, így a két kezünk munkájából próbálunk fennmaradni: én faragok, a feleségem hímez, ebből él (tengődik) a családunk…

Mióta foglalkoztok kézművességgel?

Barni: A feleségem nagyon szeretett volna egy Nagymagyarország formájú faliórát a konyhába, de felénk ilyesmit nem árulnak, sehol nem kaptunk. Arra gondoltam: meglepem vele, kifaragom neki én, hadd örüljön. Vettem egy lombfűrészt, kirajzoltam a mintát a deszkára, s a többi jött magától. Amikor kész lett és lelakkoztam, magam is meglepődtem az eredménytől. A célt elértem: örömet szereztem a nejemnek.

Aztán a barátok, ismerősök biztatásának hatására más mintákat, címereket kezdtem faragni és egy idő után megkerestek az ismerősök, ha ajándékot kellett vásárolniuk valakinek. Amikor a családi vállalkozásunk csődbe ment, sem én, sem a feleségem „nem voltunk jogosultak” semmilyen segélyre a román állam részéről, hiába fizettük rendszeresen a hozzájárulásokat hosszú éveken keresztül. Gyakorlatilag egyetlen fitying jövedelem nélkül maradt a négytagú családunk, télvíz idején. Mivel sem pénzünk, sem ötletünk, sem értelme nem volt újabb vállalkozásba kezdeni, ezért készítettünk az interneten egy blogot az eddigi munkáim képeivel és igyekeztünk népszerűsíteni azt, hogy a rendelések ellenértékéből valahogyan túléljük ezt a helyzetet.

Évi: Én először még kislány koromban találkoztam a kalocsai hímzéssel: volt egy szomszéd néni, aki nagyon sokat hímezett. Amikor ő viszonylag fiatalon meghalt, a Magyarországról rendelt előrenyomott mintáit és a hímzőfonalait a lánya édesanyámnak adta, mert sajnálta kidobni. Évekig tettük-vettük a szekrény aljában, amikor egyszer nekifogtam: hátha be tudnám fejezni az elkezdett terítőket… Közben megszerettem, jó érzés volt szépet alkotni!

Amikor elfogytak az előre nyomott terítők, hát elkezdtem magam rajzolni mintákat és csinos kis csíkokat készítettem a konyhaszekrényembe… Aztán jó ideig nem volt időm hímezni, mivel munkába jártam, a gyerekek kicsik voltak, folyton rohanni kellett valahová. Amikor tavaly decemberben megszűnt a munkahelyem és jövedelem nélkül maradt a család, pánikba estem. A férjem találta ki, hogy mi lenne, ha ruházatra próbálnék hímezni? Tudta, hogy a hímzés megnyugtat engem, ezért biztatott hogy egy próbát megér. Igaza lett: a ruhákon sokkal jobban mutat a hímzés és praktikusabb, mint a terítő.

Miért fontos számotokra a hagyományápolás?

B.: Mi mindig hagyománytisztelő emberek voltunk és mindketten nagyon szeretjük a népművészetet. Sajnos kénytelenek vagyunk pénzért dolgozni, pedig az alkotás akkor szerezne maximális örömet, ha az örömszerzés céljából készülne az a darab. De mivel nincs más megélhetési forrásunk, egyelőre muszáj pénzt kérni a munkánkért…

É.: Sokan kérdezik tőlem: miért éppen kalocsai? Őszintén szólva magam sem tudom, de imádok kalocsai mintákat hímezni! Szeretem a vidám, hangulatos színkavalkádot és próbálok új mintákat „kitalálni”. Vannak darabok, amelyek kimondottan hagyományos kalocsai minták, de én úgy gondolom: a népművészet attól NÉPművészet, hogy a nép hozzáértőbb rétege az évszázadok során hozzátette a tudása, tehetsége legjavát, s abból alakult ki a mostani hagyomány. A kisfiam például autót rendelt tőlem egy ingre, azt mondta: „Anya, ha Krisztának tudtál virágot hímezni, akkor nekem hímezz egy verdát!” Először elképzelni se tudtam hogy kell, aztán kirajzoltam és ment magától…

Barni, a faragásaid milyen jellegű témákkal bírnak? Egyedi kéréseket is teljesítesz?

B.: Nagyrészt magyarsággal, székelységgel kapcsolatos témákat szoktam választani, de vannak vallásos jellegű munkáim es. Családi címereket es szoktak rendelni tőlem, ha van róla kép, akkor el tudom készíteni. Az eddigi legnagyobb munkáim egy két és fél méteres kopjafa, Magyargoroszlóra és egy asztallap méretű logó egy óvodára, Győrbe.

Évi, te kézzel vagy géppel hímezel?

É.: Csak kimondottan kézzel!!! Soha életemben nem ültem még varró- vagy hímzőgép előtt, de őszintén szólva nem es tartom értékes dolognak a gépi hímzést. Nem tucatárut szeretnék alkotni, hanem odafigyeléssel, türelemmel, szeretettel, a népművészetünk iránti alázattal elkészített mutatós és egyedi darabokat! Az üzletek tele vannak silány minőségű, olcsó bóvlival, nem lenne értelme beállni a kínaiak mögé a sorba géppel dolgozni… A kézimunkának értéke, lelke, kisugárzása van és aki ezt érzi, az nem fog olcsó tucatárut vásárolni!

Milyenek a visszajelzések a munkáitokkal kapcsolatban?

B.: Nagyrészt pozitívak! A megrendelőim elégedettek a munkámmal és ez nagy öröm számomra.

É.: Ó, ez a munkám legszebb része: imádom, amikor egy megrendelőm arcán látom hogy tetszik neki a darab, sugárzik az arcáról az öröm. Vagy interneten jeleznek, hogy megérkezett a küldeményem és tetszik, köszöni. Igaz, hogy kapok néha rosszindulatú beszólásokat, de soha nem szakembertől! Még eddig mindig olyan emberek ócsárolták a munkáimat, akiknek fogalmuk sincs a hímzésről, a hagyományokról… Nem szoktam foglalkozni a nyilvánvaló rosszindulattal, egész egyszerűen figyelmen kívül hagyom. Nincs időm és energiám vitatkozni, én ilyet tudok alkotni és ha valaki szebbet-jobbat tud, akkor hajrá, én annak csak örülni tudok! Számomra az a lényeg, hogy aki bizalmat előlegezett nekem és elküldte hímzésre a saját ruháját, vagy rendelt tőlem hímzett öltözéket, az elégedett legyen a munkámmal. És eddig még mindenki elégedett volt!

Hol lehet titeket elérni, vagy a munkáitokat megtekinteni?

É.: A facebookon Sántha Évi és Sántha Barni néven vagyunk megtalálhatók és a munkáinkkal kapcsolatos albumaim nyilvánosak, bárki megnézheti.

A nemzeti rendezvényeken, megemlékezéseken, ünnepeken mindig ott vagytok a gyerekekkel együtt. Ők szavalni is szoktak – átérzik ezek jelentőségét? Önszántukból vállalják a fellépéseket?

B.: Természetesen nem kényszerítjük őket semmire, csak támogatjuk a törekvéseiket. Kriszta nagyon szeret szavalni és Ákoska sem akar lemaradni a nővére nyomdokaiból… Hiszem és vallom: a gyerekeket nem szavakkal kell nevelni. Mi hiába mondogatnánk, hogy illik kimenni egy Aradi Vértanúk megemlékezésre, ha nem azt látnák, hogy mi ott vagyunk és az eseményhez méltó módon viselkedünk. A gyerekek a szüleik példáján okulnak és fontos, hogy megfogjuk a kezüket és elvigyük őket ezekre az eseményekre. A nyáron a Székely Mikó Kollégiumért zajló 57 napos tüntetéssorozaton végig ott voltak velünk és hiszem, hogy ez a későbbiek során az életük egyik meghatározó tanulsága, élménye lesz: nem biztatni kell másokat, hogy álljanak ki a jogaikért, hanem jó példával kell elől járni. Mindig azt tanítjuk a gyerekeknek: ami a másé, ahhoz nem nyúlunk, de ami a miénk, azt az utolsó lehelletünkig megvédjük!

É.: Kriszta óvodás volt, amikor először szembesült Trianon gyalázatával és mint minden tisztalelkű gyermek, ő és mérhetetlen felháborodással vette tudomásul ami a Nemzetünkkel történt. Azóta folyamatosan bújja a magyarsággal kapcsolatos könyveket, kénytelen voltam könyvtári belépőt kiváltani neki a Gábor Áron Megyei Könyvtárba, mert nem győztem hozni-vinni neki a könyveket… A kedvenc írója Wass Albert és Nyirő József. Amikor negyedik osztályos korában az ősnépek történelmét tanulták az iskolában, a tanító néni Krisztára bízta a magyarság és a székelység történelmének bemutatását az órán. Külön öröm volt számunkra, hogy mi is ott lehettünk az órán és még én is elcsodálkoztam azon, hogy milyen komolyan felkészült a 11 éves lányom… Nagyon foglalkoztatja őt minden, ami a magyarsággal kapcsolatos! Ezt természetesen nem mi erőltetjük rá (szerintem hiába erőltetnénk, ha ő nem akarná).

Úgy tudom Kriszta ír-olvas rovással…

B.: Igen! Első osztályos volt, amikor kinyilvánította az igényét, miszerint szeretne róni! Nem támogattuk az ötletet, mert úgy gondoltuk: kicsi még ehhez. Akkor kezdte az iskolát: magyar, román, angol nyelv egyszerre, úgy gondoltuk majd ha harmadikos lesz, ráér megtanulni róni. Csak nem vettük figyelembe azt, hogy nálunk a konyha falán a Nagymagyarország térkép szélén ott voltak a rovásjelek… Hát megtanult egyedül, titokban róni! Hihetetlen ez a leány!

É.: Természetesen nagyon meglepődtünk, amikor egy este elénk rakott egy rovott szöveget és azt mondta: ezt ő rótta. Mivel a férjemmel mindketten írunk-olvasunk rovással, ellenőriztük és teljesen jól megfogalmazott, helyesen rovott mondatok voltak! Aztán a tanító néni a szülői értekezleten közölte: Kriszta megtanította az osztálytársakat leírni rovással a nevüket, s most ő nem tudja épp kinek a felmérőjét javítja…
A Székely Szigeteken a rovás-sátorban szokott szolgálatot vállalni – természetesen önkéntesen. Előtte feladatlapokat készít, amiket lefénymásolunk neki, s hatalmas lelkesedéssel okítja az érdeklődőket róni!…

Mit üzennétek a Kárpát-Hazában és szerte a nagyvilágban élő nemzettársainknak?

B.: Kitartást és minél több magyar gyermeket! Mert a Nemzetünknek igaz magyar utánpótlásra van szüksége!

É.: Én azt szeretném, ha minden székely és magyar ember, aki valamilyen okból kifolyólag elhagyni kényszerült a szülőföldjét – hazajönne! Hozzátok haza az eddigi tapasztalataitokat, a tudásotokat, a szülőföldért való tenniakarásotokat, az eddig összegyűjtött pénzeteket és itthon próbájunk együtt, közösen tenni a Nemzetünkért! Mert házad lehet bárhol, de HAZÁD csak ITT!

(Isten áldja a Sántha családot! Elérhetőségük: http://haromszekifafaragas.blogspot.ro/ – szerk.)
vitéz Molnár Zsolt, Sepsiszentgyörgy

magyarno.com

Hozzászólás

Powered by Facebook Comments

Kapcsolódó:

Hagyományőrző programok a kunok világtalálkozójának karcagi rendezvényén A szerelemben nincs korhatár 3 lenyűgöző arborétum Magyarországon Százéves a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum épülete