Maga a lecsó szó 1940-ben jelent meg először az Új Idők Lexikonában. A lecsó más szavainkhoz hasonlóan (csákó, gulyás, hajdú, huszár, kocsi, puli, sujtás) nemzetközi karriert futottak be.
Míg a csákó szót 200 éve Európa-szerte parádézó magyar huszárok terjesztették el, addig a lecsó szót az 1960-as években konzerveinkkel együtt exportáltuk. A Wikipédia ezt írja: „A lecsó (szlovákul lečo, németül letscho, lengyelül leczo, oroszul лечо) a hagyományos, híres magyar ételklasszikusok közé tartozik.” Habár a lecsó balkáni eredetű étel, ma már a magyar gasztronómia egyik alappillérének tartják.
A lecsó valójában egy zöldség ragu, tulajdonképpen egyfajta paradicsom-paprika „pörkölt”. Krúdy Gyula szerint nyáron paprikát és paradicsomot, télen azonban lecsót kell enni.
Magyarországon a legtöbb publikált recept szerint a legáltalánosabb módon elkészített lecsó az egy rész makói vöröshagymát (hungarikum), két rész érett paradicsomot és négy rész roppanós, fehér húsú cecei zöldpaprikát (hungarikum) tartalmazó változat. Az úgynevezett konzerv „natúr lecsó” azonban csak paprikát és paradicsomot tartalmaz.
Sok-sok módon lehet elkészíteni, a paradicsom héjától forrázással szabadulnak meg azok, akik nem szeretik, ha a paradicsom kemény héja az ételben marad. Megszámlálhatatlan formában készítik, a tojásos lecsótól, a rizses és kolbászos lecsón át mindegyik változatában megtalálhatóak az elengedhetetlen összetevők, a vöröshagyma, zöldpaprika és a paradicsom. Szezonális étel.
Egyes főfogások ízesítőjeként is alkalmazzák: készítenek lecsós hússzeleteket, lecsós májat, vagy lecsós debrecenit. Ezek tálalásakor a köret (általában főtt rizs vagy burgonya) tetejére kerül a húsféleség és ezt öntik le lecsóval.
Visy Katalin
magyarno.com
Powered by Facebook Comments
