Negyedik tételünk a reinkarnáció tanára vonatkozik. Bármily meglepően hangozzék is, ez a tanrendszer a samanizmusnak – legalábbis az obi-ugorok körében máig eleven – gyakorlatában a maga teljes kifejlettségében dokumentálható. (Vö.: Schmidt Éva 1993/1-2.) Ami a manicheizmus idevágó elképzeléseit illeti, erre vonatkozólag most elégedjünk meg két rövid idézettel. Az elsõ a nevezetes Acta Archelai -ból való, s így szól: Ha valaki megöl majd egy kismadarat, kismadár lesz, ha valaki megöl majd egy egeret, õ is egér lesz. ( Adam 1969., 57.o.) A második a Suidas-Lexikon Mánész szócikkében található: És valamiféle átkos lemerüléseket és éjszakai, törvényellenes együtt hálásokat… végeztetett, egyik testből a másikba való átköltözést és más görög dolgokat tanítván. ( Adam 1969., 78. o.)
Ötödször és végezetül: mindkét vonalon, a samanizmusén és a manicheizmusén egyaránt, ha nem is azonos egyértelműséggel, az egyetlen, igaz Isten (s a vele súlyra-rangra össze nem vethető, hangsúlyozottan nem isteni természetű Anyag) fogalmához, illetve tiszteletéhez jutunk el. A samanizmusra vonatkozó adatokat már 1940-ben közzétette, korrekt forrásadatolással, Kallós Zsigmond, Regösdalaink rejtélye című tanulmánysorozatának V. kötetében. Eszerint a szibériai és Volga-vidéki térítések során a sámánok így vágtak vissza az őket többistenhitűséggel vádoló ortodox papoknak: Mi is csak egy Istent imádunk, aki a mindenséget létrehívta; a szellemek, akiket tisztelünk és akiknek áldozatokat mutatunk be, a ti szentjeiteknek felelnek meg, azokat pedig ti is áldozatokkal tisztelitek meg.
Miért kárhoztattok hát bennünket? (A pontosság kedvéért meg kell jegyeznünk: itt nem egyenes idézettel, hanem értelemszerű szövegtömörítéssel állunk szemben!) Ez a vallomás kísértetiesen emlékeztet kiváló múlt századi történészünk, Szabó Károly, 1878-ban megfogalmazott, a honfoglalás és a Szent István-i térítés közötti időszak magyar vallási helyzetét jellemzi mondatára: …őseink vallása az Egyisten imádásán alapult, kit az általa alkotott természet elemeiben, a tízben, vízben, levegőben és földben tiszteltek… ( Szabó 1878., 431-432. o.) Már Szabó Károly is, s az õ nyomán később Badiny Jós Ferenc, mint eme hitbéli sajátosságok előzményére, hivatkozik arra, amit Theophylactus Simocatta , VII. századi bizánci író fogalmazott meg a turkokról: A turkok tisztelik a tüzet, a levegőt és vizet, a földnek énekeket zengenek; de csak azt imádják és tartják Istennek, aki az eget és a földet
teremtette. ( Szabó 1878., i.h.: Badiny Jós 1986., 19., 21. o., 15. jegyzet.)
Ha viszont a turkoknak (fordításban olykor törökök formában) nevezett nép későbbi, IX. századi történetére vonatkozó adatokat is figyelembe vesszük – ez idő tájt, mint ismeretes, ez az elnevezés már elsősorban a honfoglalásra készülő, illetve azt végrehajtó, annak gyümölcseit élvező magyarság megjelölésére szolgál a bizánci szóhasználatban! -, akkor ismét kerekre zárul a samanizmus, illetve a manicheizmus dokumentációjából kirajzolódó kép. A szót most Fehér Mátyás Jen , a középkori magyarországi inkvizíció történetének kutatója veszi át. A kijevi várban már manicheusoknak nevezi a magyar vezet réteget, tehát Álmos családját, Photius bizánci pátriárka. Eretnekséggel foglalkozó »apologetikus« iratában seregszemlét tartva a bizánciakkal kapcsolatos népek fölött, 895-ben írja, hogy a »kijevi törökök manicheista eretnekség hívei«. ( Fehér 1968., 138. o. – kiemelések a szerzőtől.)
Rasdi asszony szkíta nemzeti-népi rítus-hoz igazodó hitvilága ily módon fokról fokra kezd megvilágosodni előttünk, s vele annak az engesztelhetetlen gyűlöletnek a mélyebb oka is, amellyel a mindig, mindenütt kizárólagosságra törekvõ judeokrisztianizmus fanatikus hívei, megingott hatalmukat csalárd módon visszaszerezvén (a fehérvári béma-ünnepség brutális szétverésére gondoljunk most!), ellene fordultak. Ez a mint láttuk, kifejezetten hazai
gyökerekbőltáplálkozó hitvilág ugyanis jellegzetesen másként ítélte meg a kereszténység központi tételeit, illetve alakjait, mint a maguk hagyományaira építő zsidó-keresztények. Hogy ez az eltérés például Jézusra vonatkozóan milyen mértékű lehetett, azt éppen a zsidó (a keresztény hittel nem fertőzött, ortodox zsidó ) hagyományból tudhatjuk meg. Ezúttal ismét Badiny Jós Ferencet kell idéznünk, aki az általa és munkatársai által életre támasztott Magyar Hit alapvető tételeit taglalva, a következő, figyelemre méltó megállapítást teszi:
A Magyar Hit tehát elfogadja a talmudi álláspontot, mely szerint Mária – azaz a Talmudban Mirjam, a hajfonó – fiát, a mi Urunk Jézust – Nimrud fiának nevezik… (Talmud, Pesachim 94. a. lap. Rasi.) Így a Talmud állítása teljesen megegyezik a Mah-Gar nép hagyományaival, mert az Úr Jézust mi is Nimrud nemzetségbelinek hisszük és valljuk. ( Magyar Hit 1974., 6. o., kiemelések a szerzőtől. – Megjegyzendő: a könyvecske névtelenségbe burkolózó szerzője, Badiny Jós Ferenc, a Mah-Gar nép-nevet a sumer helyett, mint annak eredeti névváltozatát használja, s a magyarságot egyenes ágon ebből a népből vezeti le.)
Ha figyelembe vesszük, hogy ezen a leszármazási vonalon a magyar hagyomány Atillát , s az õ közvetlen utódaiként tisztelt Árpád-házi királyokat (köztük a
t és a Rasdi-ölő I. Bélát!) is számon tartja, akkor megérthetjük, miként örökítődhetett ez az apokrif Jézus-tisztelet a hun-avar-magyar (turk) etnokulturális folyamatosság útján egyenes vonalon a szkíta ősforrástól a pogánylázadásokig s tovább, jószerével napjainkig. De azt is megérthetjük, hogy a judeo-krisztianizmus egy ilyen Jézus-családfát soha, semmilyen körülmények között sem fogadhatott el, s ezt a merev elutasítást a maga (ószövetségi eredetű) törvényeire hivatkozva abszolút jogosnak is hirdethette – végeredményben ugyancsak a mai napig. És végső soron ennek az egyoldalú döntésnek lett az áldozata sok-sok szerencsétlen sorstársát megelőzve – Rasdi, a varázslónő.
taltosbarka/magyarno.com
Powered by Facebook Comments
