Magyarságunkat az európai közvélemény és annak tudományos irányítói már évszázadok óta a humanizmus barbár ellenségének tekintik. Az 1867-es kiegyezés utáni bonyolult helyzet Európa-ellenesség vádjának kikiáltásával megkezdődött a magyarság módszeres kiirtására. J. MARQUART 1901-ben megjelent híres könyvének, az Osteuropäische und Orientalische Streifzüge bevezetésében megdicséri NAGY KÁROLY avarirtó tevékenységét és vele szemben elmarasztalja OTTO császárt, aki a magyarság pusztítása terén „csak félmunkát” végzett.
PALACKY cseh történész Európa testébe befúródott „anorganikus ék”-ként említi a magyar népet. A régészek között, I.J. ARNE az európai, nemzetközi humanizmus nevében a palmettás művészetet nemes egyszerűséggel elválasztotta a magyarságtól és nemzetközi árucikket csinált belőle (La Suede et l’Orient – Upsala, 1914). A „szakember” mindezt megtehette annak ellenére, hogy a tíz évvel korábban megjelent HAMPEL JÓZSEF, nagy háromkötetes művében, az – Alterthümer d. frühen Mittelalters in Ungarn (Braunschweig, 1905) -, részletesen beszámol a palmettás művészet és a „honfoglalás” kori magyarság elválaszthatatlan őshazai éltétől. Az orosz régészet a magyar ügyről egyszerűen hallgatott.
Végre 1926-ban új lépések kezdődtek a magyar őstörténeti kutatások terén. U. ADENDT és A. ZAKHAROV közösen írt Studia Levedica c. tanulmánya (1934) lényegében a HAMPEL-féle szolid, tudományos és teljesen politikamentes irányzatnak volt a folytatása. A munka lényege az, hogy a kelet-európai kora-történet tényezői között a magyarság szerepét figyelmen kívül
hagyni nem lehet. Mindez előrevetette árnyékát annak a követelmények is, hogy a kijevi állam megalakulásánál, a korábban ismert és sűrűn tárgyalt normann és szláv tényezők mellett, ezentúl az ősmagyarságra, az akkori Kelet-Európa egyik legjelentősebb népére is tekintettel kell lenni.
Egymás után jelentek meg magyarellenes nyilatkozatok. A szovjet történelemszemlélet kizárólagos előnyben részesítette a szlávok államalkotó képességét, még a hamisításoktól sem riadtak vissza. Például Kijev X. századi térképein a szovjet krónikákban említett Ugorszkeje (amely magyar hely) területen álló Álmos palotája OLGIN dvor-ként, vagyis Oleg palotája-ként szerepel. Az ősi orosz krónikákban ezzel szemben OLMIN dvor áll, amely OLMA=ÁLMOS alapon ÁLMOS palotája-ként értelmezhető.
A szovjet régészeti irodalomban hivatalos irányzattá vált a magyarság szerepének teljes kikapcsolása a kijevi államalakulásnak problémaköréből. KARGER nagy Kijev-monográfiájában a magyarságnak még csak a neve sem szerepel, holott például a tizedes-templom helyén talált ősmagyar sírok publikációja ebben a kötetben az ősmagyarságnak az orosz krónikákban közölt kijevi helyzettel való tisztázását kívánta volna meg.
ARTAMANOV a magyarságnak a kazár birodalommal való kapcsolatának feltárására terjedelmes fejezetet szentelt (Istorija Chazar, 1962). Amikor azonban az orosz őskrónikák szövegében az ÁLMOSRA és a magyarokra vonatkozó részekhez ért, megszakította a szöveg ismertetését, és annak magyarázatát. ARTAMANOV a magyarság dél oroszországi szereplését kizárólag besenyő-kazár vonatkozásban tárgyalja és arra még csak kísérletet sem tesz, hogy régészeti anyagot történelmi forrásként szólaltasson meg, pedig az Ermitázs élén eltöltött évei alatt módja lett volna a magyar vonatkozású emlékanyag megismerésére.
A régészeti leletek történeti forrásként való kiértékelése mind a magyar, mind a szovjet régészeknél módszertani hibáktól hemzseg. Fémtechnikai körülményekhez nem értvén, a lelettárgyak funkciójával csak azon időponttól kezdődően foglalkoznak, amikor a lelettárgyak vagy sírokba, vagy rejtett kincsekbe kerültek. A tárgyaknak ezen időpontot megelőző két igen fontos életszakaszával már nem törődnek. (Ezen két időszak egyike a tárgy előkészüléséig tart, a másik pedig az idő, amely alatt a tárgy használatban van.) Hogy az arany- vagy ezüstveretes szablya előkészítésében milyen fél készítményekre, technikai eszközökre és eljárásokra volt szükség, a régészeti kutatásoknál szóba sem szokott kerülni. A lelőhely statisztikákat egymagukban elégnek tekintik, holott például a palmettás nemes-fémkészítmények a nemzetközi kereskedelem árucikkeiként, szerte szét szóródtak a világban. Egy régészeti absztrakciókban iskolázott régésznek eszébe sem juthat, hogy a tarsolylemez sima lapjának előállítása sokkal körülményesebb és nehezebb munka lett volna abban az időben, mint a leggazdagabb mintának kicizellálása ugyanazon a lemezen. Ha tehát a nemesfém- és fegyver eszközleletek forrásértékének megállapításáról van szó, a módszer azt követeli, hogy e tárgyak létrejöttének, használatának és földbekerülésének minden körülményére kellő figyelmet fordítsunk.
A „honfoglalás” korabeli magyarsághoz kapcsolható régészeti leletanyag meghatározásánál igen könnyű helyzetben vagyunk. Már HAMPEL korában is minden kétségen felül az állt, hogy a Vereckei-szoros alatt fekvő területek sűrűn, egymás közelében lévő kis temetők gazdag férfi és női sírja a korabeli magyarságtól származnak. Csakhamar az ország belsejében is elterjedt a jellegzetes, keleti színezetű nemesfém anyag, és arab dirhemek valamint nyugati érmek kíséretében lassanként a sírokba vándoroltak.
Már a földrajzi eltolódások is azt mutatták, hogy a leletek, a nemesfémből készült tárgyak az őshazából hozott darabok voltak. A körvonalazott módszertani igény szemszögéből nézve, egy több rétegű, de egységesen fejlődött fémművesség rendkívül erős koncentrálódása jellemzi ezt az időszakot. A nemesfém-készítmények koncentrálódását kiegészítik az igen jellegzetes alakú fegyverek, szablyák, tegezek stb., amelyek a pusztai népek fegyvertörténetének egy jellegzetes színvonalát képviselik és elválaszthatatlanok a „honfoglalás” korra jellemző magyarságtól.
Mind a magyar, mind a külföldi honfoglaláskor-kutatás nagy mulasztása volt az őshazákban maradt, vagyis a honfoglalásban részt nem vett zárt magyar népcsoportoknak régészeti szempontból figyelmen kívül hagyása. Ugyancsak mulasztás volt a honfoglalásban részt vett és az ott maradt magyar népcsoportoknak a korabeli világkereskedelemben való intenzív részvétele, régészeti és történelmi szempontból való kiértékelésének elmulasztása. Chorezmtől Grönlandig, Permiától az arab világkereskedelmi helyeihez, Kijevtől Krakkón át Európa felé közlekedő kereskedő karavánok közt a magyar fegyverkereskedők jelentős szerepet játszottak (ld. Dirhemleletek).
A fontosabb kereskedői gyűjtőhelyeken magyar kolóniák keletkeztek. Ezek nemesfém és fegyverzeti felszerelései a honfoglalásban részt vett törzsek magas fejlettségű kultúrájának színvonalán állottak. Ilyen zárt, ősmagyar népcsoport gazdag nemesfém és fegyverzeti emlékanyagát mentette meg A. TYEPLOUCHOV a századforduló körüli időben az Inva és Obva folyók völgyéből, amely folyók a Káma jobb parti mellékfolyói Perm városával szemben. A Kaukázus északnyugati előterében is nagyobb magyar néptömeg telepedett meg, melynek fejedelmei még századok múlva is leveleztek Rómával.
Egy másik, szintén nagyobb tömeg KONSTANTINOS PORPHYROGENITOS császár közlése szerint, a Kaukázus mögé vonult és hosszú időn át kapcsolatban maradt a honfoglalásban részt vett csoporttal. TÓTH TIBOR antropológus talált egy magyar származási hagyományt őrző csoportot Délnyugat-Szibériában, ERDÉLYI ISTVÁN régészünk pedig a Szuzdal-Nisnij Novgorod és Morzsanszk térségben talált egy tarsolylemez lelőhelyben gazdag területet, ahol ma is élő népcsoport őrzi kultúránkat. De Kijevben is jelentős magyar csoport maradt a honfoglalás után. Az Arany Kapu mellett eltemetett előkelő férfi a kijevi fejedelem szolgálatában álló magyar csoport vezetője lehetett. A sírjában talált X. századi arab dirhemek minden kétséget kizáróan bizonyítják, hogy ez az előkelőség is azon kijeviek közé tartozott, aki nem vett részt a honfoglalásban. Tekintettel arra, hogy a felsorolt magyar csoportok területén teljességre törekvő szakszerű ásatások nem folytak, és hogy mégis több helyen igen jelentős minőségű és mennyiségű jellegzetes régiség került napvilágra, számolnunk kell azzal a ténnyel, hogy a honfoglalásban részt nem vett magyar néptömeg legalább akkora volt, mint maga a honfoglalók lélekszáma.
Ez a jelentős lélekszámban visszamaradt csoport sem maradt tétlen a fémművesség és kereskedelem terén. Az akkori világkereskedelembe belekapcsolódva, ismerték a jelentősebb úthálózatokat és évszázadokon át megőrizték nyelvüket és hagyományaikat (Magna Hungaria). Ennek a magyar néptömegnek az anyagi és szellemi kultúrája ugyanazt a színvonalat képviseli, mint a „honfoglaló” csoporté. Ilyen visszamaradt csoportok a Kijev város és környékén, az Inva-Onva völgyben, a Szuzdal-Morzsanszk térségben és a Kaukázus északnyugati elő vidékén éltek. A kulturális színvonal azonosság őstörténelmünk értelmezése szempontjából rendkívül jelentős körülmény. Bárhogyan is ítéljük meg a maradó és honfoglaló csoportok körülményeit és részleteit, egy bizonyos, hogy e csoportok nemesfém- és fegyverfelszerelései és annak területi koncentrálódása őstörténetünk egyértelmű bizonyítékai.
Fettich Nándor: A kievi magyar fémművességről – Magyar Történelmi Szemle, III. évf. 1., Buenos Aires, 1972.
magyarno.com
Powered by Facebook Comments
