Kik a kolozsvári hóstátiak?
Kolozsváron a városfalakon kívüli elővárosokat nevezték hóstátoknak, az ezekben élő, mezőgazdasággal, állattenyésztéssel és fuvarozással foglalkozó, falusi jellegű gazdatársadalom tagjait pedig hóstátiaknak.
A 16. század után a városfalakon kívül élő gazdálkodó hóstátiak már kálvinista magyarok voltak, saját közösségi szervezéssel mind társadalmi, mind egyházi vonatkozásban, gazdálkodásukban teret nyert a kertgazdálkodás, tehát a kolozsvári piacokat ők látták el jó minőségű termékekkel.
A hóstátiakat Bocskai István hajdúinak is nevezték, ami arra utal, hogy egyes források szerint a 16. században a fejedelem hajdútelepítése megváltoztatta az eredetileg magyar és szász összetételű, többségében a városi polgárság hitét majd később az unitárius hitet követő közösség összetételét.
A Bocskai-féle telepítésről azonban nem került elő hiteles forrás így az ezt éltető hagyomány történelmileg nem igazolható.
Néhány szó a képről: Ifj.Zágoni Szabó István és Berecki István Kolozsvár 1935 Kölesföld út 24 (1935)
Mit jelent kolozsvári, azon belül is hóstáti származásúnak lenni?
Természetesen nagyon nehéz a gyökerekről, a származásról szubjektivitás nélkül írni, beszélni. Ezért engedjék meg, hogy e néhány gondolatban saját élményeimet felidézve említsek meg néhány számomra oly kedves emléket, amely az én „saját ablakomon” keresztül enged betekintést a kolozsvári hóstát világába.
Az első és legfontosabb, ami azonnal eszembe jut a hóstátra gondolva, az a szeretet. Saját nagyszüleimről, dédszüleimről, rokonaimról szeretnék most néhány gondolatot megemlíteni, mert úgy érzem, habár ezek saját, személyes élményeim a családomról, de ezek a tulajdonságok, jellemzők valamiféle képet festenek azon olvasóink számára, akik sosem hallottak még a hóstátiakról. Nagyszüleim személyisége, tulajdonságai jellemzőek voltak nagy általánosságban saját korosztályukra, barátaikra, rokonaikra, sőt azok utódaira is…
Nagyszüleim életének vezérfonala a szeretete volt. Szeretettel bántak egymással, gyermekeiket, unokáikat nagy-nagy szeretetben nevelték fel, szerették munkájukat, szerették állataikat, szerették Istenüket, vallásukat.
Néhány szó a képről: Szalma Róza és Jakab Marcella (1945)
Gyermekeiket önállóságra nevelték, de azzal a szülői gondviselő szeretettel, amely a háttérben mindig aggódva figyelt és segítségre készen állt.
Munkájuk „szent” tevékenység volt és állataikról úgy gondoskodtak, hogy azok ellátása a kora hajnali és késő órákban megelőzte a családi reggeli és vacsora elfogyasztását!
Növényeiket úgy nevelték, termesztették, hogy a mag elvetésétől a gyümölcsérésig gondosan figyelték, azokat zsenge palántakorukban dolgos kezükkel a szó szoros értelmében megsimogatták!
Sokszor lelki szemeim előtt lebeg az a kép, amikor nagymamám, jellegzetes testtartásával, csípőre tett kezeivel áll a kertben, a mezőn és csodálja, gyönyörködik saját keze munkájában. Őket ez éltette és élteti napjainkban is, mindazok a tevékenységek, amelyek által hasznosnak érezhették magukat.
A masszív, kőkemény munkabírás, a hangyaszorgalom, a természet szeretete és tisztelete illetve életritmusuk arra való ráhangolódása jellemezte őket, munkájuknak a szép, szabályos rendben történő végzése a négy évszak váltakozása szerint, kiegyensúlyozott, stabil, meleg családi fészket biztosított gyermekeiknek, unokáiknak.
Szerették vásárlóikat a piacokon, s életüket arra tették fel, hogy mindig, lehetőség szerint a legszebb, legjobb minőségű zöldséget, gyümölcsöt biztosítsák a város kertet nélkülöző, tömbházakban élő lakóinak.
Nagyszüleim, szüleim, önmaguk számára igen magasra helyezték a mércét az élet minden területén. Megkockáztatom, hogy már-már maximalistaként próbáltak-próbálják a tőlük telhető legjobb eredményt elérni a munkában elsősorban, de ugyanúgy az élet számos más területén is.
Végül, de nem utolsó sorban szeretnék Istenhitükről beszélni. A hóstátiak Istenben hívő, vallásukat gyakorló emberek, saját családom életében is mindez meghatározó. Imádkozni, hitre nevelni tudó magyarok ők, akik hitüket gyakorlati tettekben nyilvánítják meg. Hagyományőrző, a bajba jutón, rászorulón és egymáson segítő emberek, akik Istentől a „jót” és a „rosszat” ugyanolyan erős hittel el tudják fogadni.
Néhány szó a képről: Csőszpár: Szabó József és Szalma Juliánna (1958)
Sosem fogom elfelejteni gyermekkorom egy májusi reggelét, amikor a virágba borult fákat, a kerti, életerős palántákkal teli melegágyakat, a virágoskert tulipánágyásait vastag jégréteg borította, zúzta össze… Csupán néhány percig tartó jégzápor, és odalett a hosszú, fárasztó tavaszi munka eredménye…
Nagyapámat ritkán láttam sírni, de akkor sírt a kertben… Nagymamám pedig erős asszonyként csupán annyit mondott: „Isten adta, és Isten vette el.
Majd ad helyette másikat.”… és lám, néhány hét múlva az újra vetett magok csodálatos növekedésnek indultak…
Talán az élethez való ragaszkodás az „idegen” környezetben mégis magyarként való fennmaradás az egyik legfontosabb érték, amit őseimtől őrzök.
A teljesség igénye nélkül jegyeztem le csupán néhány emléket, amelyet fontosnak tartottam megemlíteni, hogy az olvasó kicsit közelebb kerüljön népcsoportunkhoz.
Címlapfotó: Vas Géza / Varga Noémi (hóstáti lányviselet) (2005)
Zágoni Szabó Éva
magyarno.com
Powered by Facebook Comments
De jó volt még olvasni is!!!
De jó az anyukámat látni bár fényképen..Köszönöm!
Bár én nem vagyok hóstáti születésű, az ők közelükben nőttem fel, jártam iskolába.
Az ők finom zöldségeiken, gyümölcseiken nőttem fel, köztük voltak első barátaim.
Áldás rájuk, kár, hogy elmúltak azok az idők, amikor az ők terményeikkel volt tele a piac.
Mindig a hostátiaktól vásároltunk a kispiacon,gyönyörű „portékájuk” volt.Jakab néni,Kőszegi néni,Szilágyi néni,Kerekes néni,öreg Szilágyi bácsi,fiatal Szilágyi bácsi…név nélkül is mindenkinek az emléke kedves marad,piackép és hangulat meghatározó,emléket adó.Minőségi,egészséges termékeik voltak minőségbiztosítási EU-s előírások,jelszavak,követelmények nélkül.Rendkívüli kitartásukat csodáltam,mikor már ellehetetlenítették őket,elvették lovaikat,akkor-nagy teherbírásu, de könnyű kerékpár kerekeken gördülő kézi szekereken látták el a piacot.Mindenki együtt érzett velük,amikor gyönyörű házaikat lerombolták,felszámolták lakónegyedeiket.Minden hóstáti ház tiszta szobájának a falán kötelezően függött két kép:-egyiken Rákóczi elfogása.-másikon Rákóczi visszatérése.Hát őket tényleg nem gyűrte le a balsors:mindig visszatérnek-emlékeinkben is.