Elhallgatott tragédiák – Egy Kassáról elüldözött felvidéki magyar visszaemlékezései

 

 

 

 

 

 

 

A felvidéki magyarság 1945-1948 közötti üldöztetésének jó néhány fejezetét a rendszerváltozás után már nemcsak a történész szakma képviselői, de az érdeklődők szélesebb köre is elég részletesen megismerhette.

Erről az elmúlt 15-20 évben számos dokumentumkötet, tanulmány és visszaemlékezés jelent meg. Meglehetősen pontos adatok állnak rendelkezésünkre az elnéptelenített csehországi Szudéta-vidékre kényszerűen áttelepített dél-szlovákiai magyarok kálváriájáról, valamint a szlovák-magyar lakosságcseréről, amelynek szintén a felvidéki magyar őslakosok voltak a szenvedő alanyai. Nekik is akaratuk ellenére kellett elhagyni szülőföldjüket, hátrahagyva földjeiket, házaikat, őseik, rokonaik sírjait a temetőkben. Részletes és pontos ismeretekkel rendelkezünk a Benes-dekrétumok és az ezekből eredő egyéb jogtipró rendeletek és előírások magyarokat sújtó kimeneteléről, máig érő traumájáról is.

Van viszont ennek a korszaknak egy máig alig ismert tragikus eseménysorozata, amely 1945-ben, közvetlen a front elvonulását követő hetekben játszódott le Dél Szlovákia egyes vidékein, főleg a városokban.
A Felvidék magyarlakta területeinek az 1938-as első bécsi döntés alapján Magyarországhoz történt visszacsatolása nagyjából békés körülmények között zajlott le. Ezért a háború után a visszaállított trianoni határok következtében Csehszlovákiához visszakerült magyar lakosság túlnyomó többsége, a helyén maradt. Úgy ítélték meg, hogy nincs félni valójuk, hiszen nem követtek el háborús és emberiesség ellenes bűnöket. Nem tudhatták, hogy az Edvard Benes vezette londoni csehszlovák kormányzati és a Klement Gottwald vezette moszkvai kommunista politikai emigráció már lényegében 1943-44-ben megegyezett Csehszlovákia, kisebbségek nélküli, tiszta szláv nemzetállamá történő háború utáni átalakításáról. A módszerekről azonban nem volt egységes elképzelés. Benesék egyformán kívánták kezelni a magyar és a német lakosságot. Egyoldalú, gyors kitelepítésben gondolkodtak. A németek esetében azt meg is tették, illetve tehették a nagyhatalmak jóváhagyásával. A magyarok ilyen módon történő kitelepítésébe a nyugati nagyhatalmak, elsősorban az Egyesült Államok azonban nem egyezett bele. Ezért többféle módot találtak ki és kezdtek gyakorlatilag megvalósítani a felvidéki magyar lakosság elüldözésére, illetve asszimilálására.

Kitelepítettek
Kitelepítettek

Az 1945. január 20-án Moszkvában aláírt magyar fegyverszüneti megállapodás, valamint az 1944. május 8-i szovjet-csehszlovák megállapodás értelmében, az 1938. november 2-i döntéssel Magyarországnak ítélt területek, ismét Csehszlovákiához kerültek. Ez azt jelentette, hogy a szovjet hadsereg által elfoglalt területeken a közigazgatást a csehszlovák hatóságok vehették át. Ezt követően egymásután születtek meg azok a központi törvények és rendeletek, amelyek a magyar lakosságot kizárták a közéletből, megfosztották állampolgári jogaiktól, … és még hosszan folytathatnánk a hasonló intézkedések sorát. Ezekhez az 1945. április 4-én, Kassán elfogadott csehszlovák kormányprogram szolgáltatta az alapokat, amely a magyar és német lakosságot kollektíve megvádolta a csehszlovák állam 1938-as feldarabolásában való részvétellel, illetve kollaborációval azon erőkkel, amelyek ezt végrehajtották. Ezen „bűnök” egyértelmű, tételes cáfolata a felvidéki magyar lakosság vonatkozásában, az elmúlt évtizedekben már megtörtént.

Nézzük azonban, hogy mi is történt Dél-Szlovákiában a helyben maradt magyar lakosok egy jelentősebb részével a front elvonulást követő hónapokban. Az erre vonatkozó egyes történeti elemzések azt állapítják meg, hogy a „felvidéki magyar népcsoportot a németeket sújtó erőszakos elüldözéshez („divoký odsun” , „wilde Vertreibung”) fogható támadások viszonylag kis mértékben érintették.” (Jogfosztó jogszabályok Csehszlovákiában 1944-1949. Komárom, 2005.) Hogy ez szám szerint hány személyt érintett ma arra ugyan vannak publikált adatok, amelyekkel azonban nem igen foglalkozott sem a történész szakma, sem a szélesebb közvélemény. Ugyanis nemcsak jogszabályok, hanem hivatalos szervek egyszerű felhívásai is kiválthatták a csehszlovák közigazgatási szervek túlkapásokkal terhes intézkedéseit.  Gyönyör József, felvidéki magyar jogtörténész hívta fel a figyelmet „a nyitrai területi katonai parancsnokság 1945. május 4-iki felhívására a dél-szlovákiai járási nemzeti bizottságokhoz, amely szerint minden magyar nemzetiségű személyt, bármilyen valláshoz vagy fajhoz tartozzék is (az antifasiszták kivételével), arra kell kényszeríteni, hogy 24 órán belül hagyja el a köztársaság területét. Ez meg is történt, de nem volt benne köszönet. Erről a „felhívásról” ugyanis csak akkor szereztek tudomást az érintettek, amikor a hatóság emberei már megjelentek náluk. Összeszedték mindazokat a személyeket, akik a kezük ügyébe kerültek, s lényegében minden vagyontárgyuktól megfosztva, áttették őket a magyar határon. A fellelhető adatok szerint 1945. június 30-ig 31 780 személy, idős és fiatal egyaránt, hagyta el ily módon Szlovákia területét.” (Gyönyör József: Mi lesz velünk, magyarokkal? Pozsony, Madách Könyv- és Lapkiadó, 1990.) Fontos megjegyezni, hogy Gyönyör J. az előbbi számadatot szlovák, elismert történészek megjelent munkáiból merítette. Más történészek nagyobb számadatot is közöltek az elüldözött, vagy kényszerűségből elmenekült magyarok lélekszámáról. Ezek azonban hosszabb időszakaszra vonatkoznak.
A hasonló sorsra jutott szerencsétlen személyek és családok tragédiájával eddig alig foglalkozott a történetírás, mivel ezen elüldözéseknek nem maradtak fenn dokumentumai, vagy csak nagyon elvétve lehet találni hiteles írásos anyagot az érintettek sorsáról. Annál is inkább örvendetes, hogy van még olyan Kassán élő személy, Várady Sándor úr, akinek közvetlen emlékei vannak azokról az időkről, amikor családjával együtt 1945-ben őt is rövid úton kiutasították Kassáról.

Várady úr, hány éves volt Ön, amikor a családját ez a tragédia érte? Mesélje el mivel foglalkoztak a szülei és hol laktak Kassán?

Amikor ez a szörnyű sokk érte a családunkat 1945-ben, nyolc éves voltam és volt egy hat éves húgom.
Tehát már sok mindenre emlékszem. Vannak azonban részletek, amelyeket anyám és nagyanyám elbeszélése alapján később tudtam meg. Kassán laktunk anyámmal a nagyszüleimnél mivel a szüleim hivatalosan már 1940-ben elváltak. Anyai nagyapámnak, Sidlovits Gyulának, vendéglője volt a belvárosban a bíróság épületével szemben. Egy négy szoba hallos, szépen berendezett, zongorával is ellátott polgári lakásban laktunk, szintén a belvárosban.

Mi történt tehát 1945-ben?

Kassára a szovjet csapatok 1945. január 19-én vonultak be. A front tovább vonulása után a város irányítását átvették a csehszlovák hatóságok emberei. Jó pár hétig a helyi vezetők voltak a hatalom birtokosai, akik sok mindent megengedtek maguknak, mivel a központi állami szervek még nem alakultak meg, illetve nem tudtak kapcsolatot tartani az újonnan visszaszerzett területekkel. Hiszen még tartott a háború. Ebben az átmeneti joghézagos időben történt, hogy egy délután, 1945. március 26-án megjelent a lakásunkon egy csehszlovák katonatiszt és egy civil öltözetű, nemzetiszínű karszalagos milicista, puskával a vállán, és felszólították nagyapámat, hogy családjával együtt, másnap reggel nyolc óráig hagyja el az országot. Okként azt jelölték meg, hogy egy összeírás alkalmával magyarnak vallotta magát. Fejenként 30 kg-os csomagot vihettünk magunkkal. Ez óriási lelki megrázkódtatás volt. Nem is értem még ma sem teljesen, hogyan lehetett az ilyesmit ép ésszel túlélni. Egyik napról a másikra egy viszonylagos polgári jólétből, teljesen ártatlanul, nincstelen földönfutókká váltunk, csak azért mert magyarnak vallottuk magunkat. A sors fintora, hogy nagyapám alkalmazkodva a csehszlovák állami viszonyokhoz, mindjárt a hatalomváltás után, nekünk, gyerekeknek magán tanulóórákat fizetett, hogy tanuljunk szlovákul, mivel mi akkor kezdtünk iskolába járni, amikor még Kassa Magyarországoz tartozott, tehát egy kukkot sem tudtunk szlovákul. Ezt a magatartást normális körülmények között az új államhoz való lojalitásnak is be lehetett volna tudni, de ez akkor sajnos egyáltalán semmit sem számított.

Tehát Önöket mindenféle jogalapot nélkülöző, hivatalos írásbeli eljárás nélkül, fegyveres személyek által történt felszólítás alapján forgatták ki minden vagyonukból és üldöztek el az országból. Mi történt a felszólítást követő napokban?

Nagyapám szerzett valahonnan egy lovas kocsit egy szál lóval, vagy inkább gebével. Másnap arra pakolták fel a család felnőtt tagjai az engedélyezett mennyiségű ruhaneműt és élelmet, valamint minket, gyerekeket. Mi ugyanis négyen voltunk gyerekek, mivel velünk lakott anyám leánytestvére és két gyermeke is, mert a férje (Török László) katona volt és akkorra még  nem tért vissza. Másnap reggel tehát indulásra készen álltunk. Ugyanakkor, határozottan emlékszem, megjelentek a hatóság emberei, hogy ellenőrizzék elhagytuk-e a lakást. Elindultunk tehát a magyar határ felé. A Kassáról kifelé vezető utakat azonban még a szovjet csapatok ellenőrizték. Az első ilyen ellenőrző ponton mindjárt megállítottak bennünket, átkutatták a csomagjainkat és az élelmiszereink nagy részét és a jobb ruhaneműt elkobozták. Ez még tragikusabbá tette a helyzetünket. Estére megérkeztünk a csehszlovák-magyar határra. Útközben több hasonló sorsú, kiutasított menekülő családdal találkoztunk. Mivel nem volt hová mennünk, a határon töltöttük az éjszakát. Mi gyerekek pokrócokon, kabátokkal betakarva aludtunk a határépületben. Másnap reggel az ott szolgálatot teljesítő szlovák katonák kezdték elszedni a még meglévő pokrócainkat. Szerencsénkre azonban erre felfigyelt a felettesük, – anyámtól tudom, – egy csehül beszélő katonatiszt, aki lehordta és elzavarta közelünkből a fosztogatni akaró katonákat. Teljesen tanácstalanul és kiszolgáltatottan várakoztunk tovább a határon. Dél körül a határsorompóhoz érkezett néhány, tehetősebb, jóérzésű gazda Tornyosnémetiből, a magyar oldalon lévő első faluból, akik felajánlották, hogy átmenetileg befogadnak kiutasított családokat. Így kerültünk Mitro Dezső nevű, végtelenül jószívű és gondoskodó gazdaember családjához, aki annak ellenére, hogy újszülött fiáról és feleségéről is gondoskodnia kellett, minket is ellátott egy ideig élelemmel és szállással. Pár hét múlva a jobb megélhetés reményében átköltöztünk Göncre, Tornyosnémetitől a második faluba. Itt özv. Tóthné fogadott be bennünket. Házának az első két szobájában laktunk, földre helyezett szalmazsákokon aludtunk. Itt halt meg 1945 decemberében, 68 éves korában, drága nagyapánk, aki nem bírta tovább elviselni a nincstelenséget és a szörnyű megaláztatást.

Hogyan alakult a további sorsuk Magyarországon?

Kiszolgáltatottságunk és hányattatásaink tovább folytatódtak. Göncön anyám alkalmi munkákat vállalt, különböző gazdáknál, de még így is rá voltunk szorulva a helyi lakosok segítségére. Csak hálával tudok visszagondolni önzetlen segítőinkre Sárosi Andrásra és Várkonyi Bélára, akik családjaikkal együtt minden viszontagságunkban a támaszaink voltak. A gönci községháza jegyzője, valamint a nagy tudású Dr. Gál Ferenc plébános is szívén viselte a sorsunkat. Ez utóbbi később tanára és rektora lett a Hittudományi Egyetemnek Budapesten. Meg kell említenem a gazdálkodó és ismert fazekas mester, Veres Lajos bácsit, aki tűzifát fuvarozott számunkra, hogy télen meg ne fagyjunk. 1946 tavaszán megérkezett a fogságból Török László, anyám testvérének a férje. Sikerült állást kapnia Göncön a Takarékpénztárnál. Majd 1948-ban feleségével és két gyermekével felköltöztek Budapestre, mivel sikerült ott állást szereznie az egyik minisztériumban. Mi az ő segítségükkel, egy évvel később,
1949-ben, költöztünk fel a fővárosba. Anyám különböző, nem túl jól fizető munkákat vállalt. Szükséglakásokban laktunk, igen rossz körülmények között. Majd anyámat az egyik munkahelye lehelyezte Debrecenbe az ottani kirendeltségre. Itt kezdtem járni, 1951-ben, a Közgazdasági Technikumba. De közben anyámnak megszűnt itt a munkahelye, így visszakerültünk Budapestre. Újabb megpróbáltatások következtek, lakásproblémáink állandósultak. Hosszú lenne elmondani min mentünk keresztül.

 Hogyan és mikor kerültek végül vissza Kassára?

Az iskolaév befejezése után, 1955 nyarán, teljesen váratlanul idézést kaptam a Belügyminisztériumba. Itt egy tiszti rangban lévő hölgy közölte velem, hogy augusztus 31-ig át kell mennem Csehszlovákiába, a kötelező katonai szolgálat letöltése végett. Azt mondta, azért mert apám után én csehszlovák állampolgárnak minősülök. Hiába érveltem, hogy nekem már van magyar személyazonossági igazolványom és a szüleim már tizenöt éve hivatalosan elváltak és én tíz éve anyámmal már Magyarországon élek. Nekem nem tetszett ez a dolog, de hatóság csak ragaszkodott a visszatelepülésemhez. Közben levelezés útján a Kassán élő apám is bekapcsolódott  az ügyek bonyolításába. A minisztérium ugyanis azt javasolta, hogy családegyesítés címén, anyám és én visszaköltözhetünk Csehszlovákiába. Apám is nyilatkozott, hogy szeretné a családot újra egyesíteni. A húgomat már korábban magához vette, még a gönci időkben, mert beteges volt és anyám nem tudott számára megfelelő orvosi ellátást biztosítani. Végül is megkaptuk az engedélyt a Csehszlovákiába való visszaköltözésre. A fő érv az volt, hogy Csehszlovákiában jobban lehet élni, mint a nélkülöző Rákosista Magyarországon. Aminek akkor kétségtelenül volt reális alapja. Visszaköltözésünk után anyám ismerősöktől megtudta, hogy volt lakásunkból mindent széthordtak, elloptak és már mások lakták. Engemet pedig apám beíratott a Kassai Magyar Ipariskola gépészeti szakára, amit el is végeztem. A családegyesítés természetesen nem történt meg. Apám részéről korábban tett nyilatkozat csak azért született meg, hogy visszaköltözhessünk Kassára. Számomra a Csehszlovákiába való költözés nagyon fájó emlékként él a mai napig. Annak ellenére, hogy rossz anyagi és lakáskörülmények között éltünk Magyarországon, mégis a hazámnak éreztem azt az országot és a mai napig bánom, hogy elhagytunk. Tudom, hogy a mi sorsunk a visszaköltözés miatt nem tipikus eset. Az elüldözöttek döntő többsége nem tért vissza Csehszlovákiába. A legtöbbjük ügyes, kreatív, művelt ember volt, akik idővel érvényesültek Magyarországon is. S valószínűnek tartom, hogy ha nem üldözik el őket, Csehszlovákiának is a hasznára lettek volna.

Az Önök elüldözése azonban valós, s mondhatni olyan szempontból tipikus, hogy az adott időben egyik napról a másikra csak azért utasítottak ki több mint 31 ezer személyt, gyereket, öreget, nőt, férfit, mert magyarnak vallották magukat. Vagyonukat egyszerűen elvették, ha mérsékelten akarjuk a történteket minősíteni, de inkább azt kellene mondani, hogy elrabolták, ellopták. Ugyanis semmilyen hivatali eljárás sem előzte meg ezt a cselekményt, mint később, amikor a Benes-dekrétumok alapján, tehát törvényekre való hivatkozással és többnyire írásban tették ugyanezt. –  Várady úr köszönöm, hogy megosztotta olvasóinkkal az emlékeit. Szolgáljon ez okulásul a mai fiatalabb generációk számára. Ugyanakkor legyen ez az írás köszönet kifejezése mindazoknak, akik a nehéz időkben emberként viselkedtek és önzetlenül segítettek az elüldözött felvidéki honfitársaikon.  

 

Varga Sándor
Megjelent a BÉCSI NAPLÓ 2013/2 számában

felvidek.ma/magyarno.com

Hozzászólás

Powered by Facebook Comments

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

Az anonim látogatóazonosító (cookie, süti) egy olyan egyedi - azonosításra, illetve profilinformációk tárolására alkalmas - informatikai jelsorozat, melyet a szolgáltatók a látogatók számítógépére helyeznek el. Fontos tudni, hogy az ilyen jelsorozat önmagában semmilyen módon nem képes a látogatót azonosítani, csak a látogató gépének felismerésére alkalmas. Név, e-mail cím vagy bármilyen más személyes információ megadása nem szükséges, hiszen az ilyen megoldások alkalmazásakor a látogatótól a szolgáltató nem is kér adatot, az adatcsere voltaképpen gépek között történik meg. Az internet világában a személyhez kötődő információkat, a testreszabott kiszolgálást csak akkor lehet biztosítani, ha a szolgáltatók egyedileg azonosítani tudják ügyfeleik szokásait, igényeit. Az anonim azonosítók személyes adatbázissal nem kerülnek összekapcsolásra. A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás