A A baranta az önálló magyar harci irányzatot jelenti. A szó eredeti jelentése: harcra, hadjáratra, rajtaütésre való felkészülés. A környező országokban rablást, fosztogatást jelent. A kaukázusi népeknél a konfliktusok erőszakos, de vér nélküli elintézési formáját, vagy harci vetélkedőt jelképez.
A kunoknál zsákmányszerző utat jelent. A környező szláv nyelvű országokban pejoratív értelemben állatok elhajtását, zsákmányolást jelenthet. A kirgizeknél gyorsan közlekedő lovas csapatot, a kazakoknál az erőszak jogos alkalmazását, egyes kaukázusi népeknél a fegyveres gyakorlatok helyszínét, a legkorábbi írott források szerint pedig a Nap harcosait, illetve a Nappal szövetséget kötött férfiak közösségét jelenti. A Somogyvár környékén fennmaradt szokás szerint a barantázók a régi törzsszövetség valamikori bírájának, a régi törvények oltalmazójának /Horka/ voltak a felesküdött, különlegesen kiképzett segítői.
A baranta a tradicionális magyar életfelfogást fogadja el harci filozófiájának. A hagyományos életelvek szerint élő ember először önmaga megismerésére és meghatározására törekszik, s ezt rendeli a fennálló világ rendje mellé.
A barantázók egyik legfontosabb célja, hogy a hagyományos magyar harci kultúra elemeinek megismertetésével, a baranta önálló harci rendszerének minél eredményesebbé tételével megismertesse és világszerte népszerűsítse a magyar kultúrát, a természetet és az embert tisztelő magyar énképet valamint, hogy az általuk űzött stílust az egyik legnépszerűbb harcművészeti irányzattá tegyék hazánkban és későbba világon is. A terjeszkedés elsődleges irányát Erdély, a Felvidék, a Vajdaság, Kárpátalja és a Közép-ázsiai területeken élő testvérnépek szállásterületei jelentik.
Az egyéni kezdeményezőkészséget tisztelő, a kreativitást fejlesztő és elősegítő rendszere gyorsabb tanulási eredményekhez vezet. Ez igaz mind a mozgásos folyamatokra, mind a személyiség fejlesztésének lehetőségeire.
Egy barantával foglakozó embernek hinnie kell abban, hogy a „régiek” látják az ő munkáját, a belefektetett energiát és „megelégedéssel” tölti el őket, hogy „látják” önmaguk továbbélését.
Történelmi előzmények – Bevezetés
A harcművészetek kialakulásáig egészen az emberi társadalmak szerveződésének kezdetéig vissza kell tekintenünk. Már ekkor kialakulnak harcoló rendek, amelyeknek a legfontosabb feladata a harcra történő felkészülés, a tapasztalatok gyűjtése, továbbadása, kiképzési- és felkészítési formák létrehozása volt. A csoportos felkészítés mellett ugyanakkora hangsúlyt fektettek az egyének képességeinek fejlesztésére.
Ezekben a harci „műhelyekben” a fegyveres- és pusztakezes alkalmazások mellett az emberi szellem fejlesztésével is foglalkoztak. A vallási-, zenei-, filozófiai tartalmakkal megtöltött kiképzési és személyiségformálási módszerek legalább annyira alkalmasak voltak arra, hogy képviselőiket „harci művészeknek” vagy „harcművészeknek” nevezzük, mint későbbi kínai és japán társaikat. Mozgási kultúrájuk pedig vetekedett a ma legkiválóbbnak mondott harcművészeti formákkal. Volt rá idejük, hiszen évezredekről beszélünk. Ráadásul a fegyveres környezet kevésbé volt változó, mint az elmúlt évszázadokban.
A szkíták, szarmaták, hunok, avarok, párthusok, magyarok, kunok, mongolok hadseregeiben a katonák felkészítésével foglalkozó tíznagyok és száznagyok olyan harci kultúra továbbörökítői voltak, amellyel érdemben nem tudta felvenni a versenyt (a nehézlovas eljárás szarmata találmány, ők is alapozzák meg a nyugati lovagi kultúrát). Ennek az egyik legmagasabb színvonalat elért képviselői a magyarok voltak (Mátyás levele Ferdinánd nápolyi királynak), aki a lovak kezelésében és harci felkészítésében teljesen sajátos „művészi tökéletességű” rendszert (szárnyék rendszer-suttogó), dolgoztak ki. Évszázadokon keresztül törvény tiltotta a magyar lovak külföldre történő eladását, valamint a kiképzők (csikósok, katonák) elcsábítását.
Később egész Európa és Észak-Amerika is magyaroknak köszönheti a lovas hadi kultúra megújítását. A lovas alkalmazások mellett 
azonban jelentős hatással voltak a gyalogos technikákra is. A legtöbb ősi birodalomban megfigyelhetjük, hogy (főként a lovas alkalmazások tömeges elterjedése után) vándorló, félig megtelepedett népek jelentős szerepet töltöttek be az államszervezet alakításában és a kultúra formálásában.
Padányi Viktor írásai szerint a magyar harci alkalmazások első képviselőit az évezredekkel korábban élt kasszu és szabír népeknél kell keresnünk. Némely emberben az esetleg kétséget ébreszthet, hogy a magyarság és a magyar kultúra hogyan kapcsolódik -e népekhez (ez a kétsége azonban a „finnugor elméletre” százszor igazabb kell, hogy legyen), de az nem vitatható el, hogy a szkíta (csak a görögök hívták így), hun, avar kultúrának és életmódnak Európában egyetlen örököse van (maradt), és ezt az örököst „magyar embernek” hívják.
A baranta esetében ez azt jelenti, hogy minden információ, amit a történetírás és a régészet a rendelkezésünkre bocsát ezekkel a népekkel kapcsolatban az a magyar kultúrát, ezen belül a magyar harci kultúrát gazdagítja. A szkítákról szóló görög, perzsa és egyiptomi írások, a hunokról szóló kínai, latin és görög feljegyzések ugyanúgy feldolgozás alá kerültek, mint az avarokról szóló elbeszélések és régészeti leletek.
Szűkebb értelemben a baranta a IX. század és a XX. század között élt magyarság harci kiképzési formáira épülő fegyveres- és pusztakezes harcművészeti irányzat. Jelentős szerep jut a Kárpát-medencei mozgásanyag mellett a feltételezett vándorlási területeken alkalmazott harci eljárások, a hasonló életmódközösségeket felépített népek (szkíták, hunok, avarok, türkök, onugorok, kazakok) harci és kiképzési kultúrája.
A baranta (böllön) mozgásanyagának visszafejlesztésében nagy szerepet játszottak az idegen (elsősorban Habsburg) uralkodók (birkózást, ökölharcot, vívást, íjászatot, lovaglást) tiltó vagy korlátozó törvényei. A mozgáskultúra nagy része így csupán harci táncokban, a pásztor életmódban, vívókönyvekben és művészeti ábrázolásokon maradt meg. A baranta szó elsősorban az ország olyan nyugati és déli peremvidékein maradt fenn, ahol a lakosság összetétele a kezdetektől fogva magyar volt (Somogy, Ormánság, Göcsej, Őrség). A szépirodalomban a legtöbb alkalommal Kodolányi János műveiben találkozhatunk vele.
A szó jelentése: harcra, hadjáratra való felkészülés, törvényesen alkalmazható erőszak, ill. azerőszak alkalmazása.
A kunoknál zsákmányszerző utat jelent. A Somogyvár környékén fennmaradt szokás szerint a barantázók a régi törzsszövetség valamikori bírájának, a régi törvények oltalmazójának (Horka) voltak a felesküdött, különlegesen kiképzettsegítői.
A baranta a magyar történelem kezdeti időszakaiban élő azon szabad jogállású tagjaitól származik (fejérek), akiknek kiváltsága és egyben kötelezettsége volt a hadakozás. A hadi hivatást mesteri módon elsajátító, sajátos kiképzési rendszert és taktikai elveket alkalmazó harcos réteg az előzménye a magyar történelemben évszázadokig fennmaradó harcoló (nemesi) rendeknek, csoportoknak.
A hadi csoportosulások felkészítői és vezetői rendeletekben szabályozták az egyének és a csoportok hadi felkészítésének rendjét. A 
kölpények, kaplonyok, talmácsok, tíznagyok, száznagyok,a civilis-ek, várjobbágyok (iobagio castri), a keltjobbágyfiúk (iobagiones exemti), a hivatásos viadorok (pugilok), a gyepüvédők, őrök (speculator), a nemesek (nobilis),a Magyarországra telepedett hadi kötelezettségük folytán kiváltságokat birtokló népek, besenyők,böszörmények (muszlimok), kunok, jászok, a hagyományosan fegyverforgatással foglalkozó magyar nyelvű népcsoportok (székelyek, őrségiek, hajdúk) a speciális feladatokra létrehozott vegyes összetételű harci csoportok (nyőgérek, lövők, királyi vadászok, testőrzők-ajtonállók, végvári vitézlő rend, huszárok) azt mutatják, hogy a magyar történelemben legalább másfélezer évet ölel fel a harci professzionalisták jelenléte, befolyása a politikai életre és a kultúrára. Hadi kultúra a magyarság társadalomszervező formáira is rányomta a bélyegét. A had szó nem csak „sereget” alkotó katonákat jelenti a magyar nyelvben, hanem az együtt élő és dolgozó önvédelmi és gazdasági egységet is.
Mindez azt jelenti, hogy a japán, a lengyel, a török és az orosz állami berendezkedéshez hasonlóan a magyaroknak is jelentős nagyságú csoportjai vállalták évszázadokon keresztül az életmódszerűen a harci szolgálatot, a kiképzést, a harci tudásanyag szellemi és fizikai fejlesztését, továbbadását.
A baranta elsősorban az ő tudásanyagukra és az évszázadok alatt kialakult életfilozófiájukra épül. Ők a baranta jogelődei. A szervezetten működő magyar harci kultúra a VII.-XVII. század között élte virágkorát. A barantában három kiemelkedő időszakot különböztetünk meg: 1. A vándorló állam időszaka, 2. Az Árpádok időszaka, 3. A végváriak időszaka.
A XVI. század elejétől megindul a magyar kultúra kettéválása. Ettől az időszaktól fogva a népi kultúra őrzi csak tovább a magyar sajátosságokat. A nemesi kultúra (a harci kultúrát, mozgásos kultúrát is beleértve) egyre inkább nyugati jelleget ölt. Az ezt követő időszakokban már egyre inkább a társadalom perifériájára sodródik a harci jellegű tudásanyag.
A magyar harcművészet újjáélesztésére több kísérlet is történt. A két világháború alatt magyar katonatisztek állították össze az első komoly anyagot, amellyel a legénység harci képzettségét és nemzeti hagyományokhoz való ragaszkodását akarták előmozdítani. A kutatások eredményeinek néhány eleme a korabeli harci szabályzatokban is megjelent.
És akkor újjászületett…
Az 1960-as években szintén több próbálkozás történt az egységes mozgásanyag és harci szemlélet kialakítására, de a távol-keleti irányzatok előretörésével és népszerűségével ez a törekvés nem tudta felvenni a harcot. A ’80-as években egyes műhelyekben komoly kutatómunka alakult ki, amelynek a hatására 1993-ban az akkori Kossuth Lajos Katonai Főiskolán lefektették a sportág alapjait. 
1997-ben létrejött a Baranta Szövetség (jelképe a rakamazi Turulmadár), 1998-ban rendezték az első magyar bajnokságot. A sportág fejlődésében fontos szerepet játszottak azok a mongol, kazak tanulmányutak, amelyet a sportág kutatói és segítői tettek meg az elmúlt évtizedben, valamint azok a mongol és török oktatók, aki a Közép-ázsiai fogáskészletekkel bővítették a baranta tárházát.
Ma már a világ legjobb lovasíjászai ismét magyarok. Jelentős előrelépést jelentett Dr. Harnos Imre 10 danos stílusalapító nagymester látogatása is, melynek következtében a vezető magyarországi Zen Bu Kan Kempo Egyesületek jelentős része baranta szakosztályokat indított. A régi pusztai tízes rendszerek mintájára 1999-ben alkották meg az első Fokozat- és vizsgaszabályzatot.
A barantázók ősi magyar állatneveket (az állat ereje szerint) kapnak a teljesített vizsgák alkalmával (Borsuk/borz, Burk/farkas, Bars/párduc, Kaplony/tigris). A baranta az összetett képességű harcos lehetőségeit vizsgálja, ezért ugyanakkora hangsúlyt fektet a távra ható-, a vívó fegyverekre, mint a közelharcra és a pusztakezes megoldások alkalmazására.
budomagazin/magyarno.com
Powered by Facebook Comments
