Azoknak a latens forradalmaknak a korszakát éljük, amelyek hatására a világ normális működése feje tetejére állt. Bankok sietnek a bajba jutottak „megsegítésére”, a fanatikus csoportokat kikiáltják „aktivistáknak” és minden „bűnért” egyetlen birodalomtól lehet feloldozást remélni.
A kolonizáció alapja a magasan képzett lakosság nyelvkultúrájának finom csiszolásával kezdődik, (köztudott, hogy a gyarmatosítók progresszív nyelvhasználatot diktálnak, más népek kultúrájának jelentéktelen szerep jut) és az önjelölt „fejlett” nyugati civilizáció gazdasági-politikai elnyomásával, a legújabb korra jellemző gyarmatosítással folytatódik. Frantz Omar Fanon (1925 – 1961) afro-francia pszichiáter, filozófus, forradalmár és író például, már a maga idejében, számos művében rámutat arra, hogy a gyarmatosított népeknek mekkora lelki sérülést jelent a dekolonizációs küzdelem.
Míg az önelégült nyugati civilizáció saját, egyetemleges, központi kultúráját erőlteti, a gyarmati sorba igázott népek a zűrzavaros helyzet felszámolásáért küzdenek. Az erőfölényben lévő elit tisztában van a folyamattal és ennek következményeivel, ezért alaposan kidolgozott forgatókönyv szerint, a helyi társadalomban megerősíti a kritikus pontokat, azaz, saját képére faragja és erős befolyással bíró pozícióba hozza a helyi vezetőket. Emlékezzünk például az afganisztáni invázióra, ahol 2001-ben a helyi kultúrára fittyet hányó NATO erő az afgán nők „védelmét” tűzte zászlajára. A „humanitárius” programnak nyugaton hatalmas volt a népszerűsége, a George W. Bush Institute hatalmas adományt gyűjtött az afgán nők jogainak támogatására.
A hosszú afgán „feminista háború” mellett a gyarmati India brit öröksége sem múlt el nyomtalanul. A nagy „civilizációs küldetés” többek szerint például abban állt, hogy „megvédte” a nőket a satítól. (Indiában, a helyi kultúra szerint a leánygyermekeket megegyezés szerint, még az első menstruációja előtt férjhez adták. A férfiaknál ugyanakkor az életkor nem számított, így megesett például, hogy hatvanéves férj tízéves kislányt vett feleségül. A fiatal menyasszonynak azért volt nagy az értéke, mert így több gyereket szülhetett életében. Ha a férj meghalt – az idős kor miatt nem volt ritka -, a feleségnek is követnie kellett a halálba: máglyán élve elégették. Bár Anglia ellenezte az özvegyégetést, amelyet törvényben is tiltott, némely területeken még ma is él a szokás.)
Niall Campbell Douglas Ferguson skót történész és Edwin James Lawrence neves brit író például a Brit Birodalom című művében megpróbálják felhívni a figyelmet a brit gyarmatosítással járó deformációkra, az elnyomott népek saját történelmének és kultúrájának eltűnésére.
Különös, hogy az Amerikai Egyesült Államok területén ma sincs egységes álláspont a gyarmatosítás tényére vonatkozóan. Az északi államokban például napjainkban is azt az álláspontot képviselik, hogy a demokrácia fellegvárában sem a történelem során, sem napjainkban nem beszélhetünk gyarmatosító hatalomgyakorlásról. (Érdemes itt megemlíteni az ismert Függetlenségi Nyilatkozat – 1776. július 4 – lényegi tartalmát, amely szerint korlátozásra került a britek hatalomgyakorlata indián területen.)
Nem kell azonban a történelmi időkig visszatekinteni, szép számmal ismerjük Washington legutóbbi beavatkozásait. Az afgán, vagy iraki intervenciók szemléletváltásra kényszerítik a világot. Nyugati nagyhatalmak a népüket és kultúrájukat féltő társadalmakat szektás fanatikussá kiáltják ki, akik ellen ál-forradalmak gerjeszthetők és mögéjük teljes fegyver arzenál helyezhető. (Gondoljunk például a meglehetősen zavaros al-Kaida csoportok működésére.)
A legutóbbi idők nyugati propaganda hadjáratának köszönhetően, a „fejlett” civilizációk a népét és kultúráját féltő és az intervencióval bátran szembeálló Szíriát nacionalistává, kormányát pedig diktatórikus hatalommá nyilvánította. Saját népe ellen, kívülről gerjesztett csoportok gyilkoltak, és a forradalom a gonosszá kikiáltott „diktátor” (Assad és kormánya) ellen folyt. Washington természetesen a „szabadságukért felkelő” gerjesztett helyi terrorista csoportokat támogatta.
Furcsa és alapjaiban teljesen más értelmezést jelent nyugaton a nemzet és az állam fogalma. Nemzet helyett államban gondolkodnak, ennek hatására a baloldal a globalizáció ellen küzdő, nemzetét féltő államokat un. monolitikus (megbonthatatlan, egységes), nacionalista, sőt, fasiszta (tekintélyuralmi, nemzeti értékeket előtérbe helyező) jelzőkkel bélyegzi meg. Soha, annyi kritika nem érte a nemzetét féltő államokat, mint napjainkban. A legnagyobb erővel bíró kritikusok pedig azok, akik azonnali segítséget nyújtanak. Izrael és Washington mindig tettre kész, hogy „megvédje” a „diktatúra” áldozatait.
A proxy háború nem új keletű fogalom. Az abszolút piacképes és előre vetíthetően sikeres „meghatalmazottak” útján vívott háborúkat ma taktikai birodalmi beavatkozásokkal hajtják végre. A proxy seregei ma „segítenek” egy másik népnek, hogy felkeljenek „elnyomóik” ellen és „elnyerjék” a „hőn áhított” „szabadságot”.
A nyugati média felelőssége felbecsülhetetlen mértékű. Az igazságtól már régen messze álló torzításoknak köszönhetően, ma az intervenciók „humanitárius beavatkozások”, amelyek „szektás” jobboldali erők és nacionalistává kikiáltott polgári kormányok ellen nyújtanak „segítséget”. A média fogyasztói pedig hihetetlen széles réteget képviselve ringatják magukat az új civilizációs imperialista eszméken.
magyarno.com
Powered by Facebook Comments
