Hajnali háromkor kel, hogy Tatabányáról a fővárosba vonatozzon, és ötkor már a 19-es villamos vezetőfülkéjében köszönthesse az utasokat. Ledniczki Zsuzsannát nem gyerekkori álom hajtotta a pályára, ám maximalizmusának köszönhetően most ő Európa legjobb villamosvezetője.
– Hogy lesz egy csinos, fiatal tatabányai nőből budapesti villamosvezető?
– Hat évvel ezelőtt választottam ezt a pályát. Előtte a kereskedelemben dolgoztam, de családanyaként biztos munkahelyet kerestem. 2006-ban jelentkeztem a BKV villamosvezetői tanfolyamára. Ugyanabban az évben „jöttem” férjhez Tatabányára, azóta innen járok dolgozni. A 19-esen a Kelenföldi pályaudvar és a Batthyány tér között közlekedem, ami egy igazi turistavonal.
– De gondolom, autót vezetni szeretett korábban.
– Egyáltalán nem. A jogosítványt is csak azért szereztem meg, mert tudtam, hogy a BKV-nál előnyt jelent. Talán azért sem szeretek vezetni, mert munka közben nagyon elfáradok. A villamoson ugyanis sokkal nagyobb a felelősség, elengedhetetlen a folyamatos figyelem, emellett finoman kell kezelni a járművet. Persze a biztonság a legfontosabb. Mivel a villamos fékútja jóval hosszabb, mint az autóké, szinte előre kell látnunk az eseményeket.
– Mégis hogyan?
– Ki kell találnunk az autóban ülők gondolatait, a gyalogosok szándékát. Ki kell szúrni, ki lehet figyelmetlen, ki telefonál, ki fog száz méterrel később elénk vágni. Emellett alkatrészről alkatrészre ismernünk kell a villamost, hiszen napi rendszerességgel kell elhárítanunk műszaki hibákat. Az újabb típusoknál sokkal ritkábban fordul elő ilyesmi, de én egy régi Ganzt vezetek.
– Milyen út vezetett ahhoz, hogy Európa legjobbja legyen?
– A BKV minden évben rendez saját versenyt, ahol járműtípusonként több fordulóban is összemérhetik elméleti és gyakorlati tudásukat a kollégák. Tavaly a női résztvevők közül én értem el a legjobb eredményt, ennek alapján delegáltak a nemzetközi megmérettetésre: az I. Európai Villamosvezető Versenyre Drezdába. A szászországi városban a 140 éves villamosközlekedést ünnepelték, ennek a nagyszabású és tömegeket vonzó eseménynek a részeként rendezték meg a versenyt is.
– Miből állt a megmérettetés?
– A helyiek nagyon kedvesen fogadtak minket, még tolmácsot is kaptunk, ugyanakkor a gyakorlásra, az idegen villamossal való ismerkedésre nagyon kevés időt kaptunk. Nekem személy szerint öt perc jutott.
– Miért volt szükség gyakorlásra? Miben voltak mások a kinti járművek?
– Más volt a méretük, a vezetőfülkéből egyáltalán nem látszott a villamos eleje, ráadásul a bal oldalon nem volt visszapillantó tükrük, Drezdában ugyanis abból az irányból nem kell gyalogosra számítani. Budapesten bárhonnan felbukkanhatnak.
– Tudta, milyen feladatokra számíthat a versenyen?
– Dehogy. Előző nap kaptuk meg a feladatsort és akkor derült ki az is, ki hányas sorszámmal versenyezhet. A 21-est húztam, délután fél kettőkor kerültem sorra és szálltam a villamosra egy pohár vízzel a kezemben.
– Nem félt, hogy kilötyög?
– Éppen ez volt a lényeg. A végeredménybe az is beleszámított, hogy az első három feladat végére a vezetőfülkében „utaztatott” 450 grammnyi vízből mennyi marad a pohárban.
– És mennyi maradt?
– A villamos teljesen száraz maradt, úgyhogy nem hiányozhatott egy csepp sem. Pedig a harmadik feladat kemény volt. Egy rövid szakaszon kellett felgyorsulni 30 km/órás sebességre, majd intenzív fékezéssel megállni a síneken keresztben elhelyezett sorompóhoz a lehető legközelebb, de nem felborítva azt.
– És mi volt az első két feladat?
– Megállították a villamost a pályán, nekünk pedig 15 métert kellett a szemmértékünkre hagyatkozva előre haladni. Én 14 méter 95 centit tettem meg. A másodiknál egy ívben kihelyezett tárgyat kellett érintetlenül hagyni. Ehhez tudni kell, hogy a villamos kanyarban kitér és nem könnyű felbecsülni, hogy mennyire. A negyedik feladatnál elsősegélyt kellett nyújtanunk, az ötödiknél pedig letakarták a kilométerórát, úgy kellett 20 km/órával haladnunk. Rendőrök mértek traffipax-szal. Én 21 km/órával mentem, amivel nem voltam elégedett, mert itthon nagyon komolyan veszik a sebességkorlátozásokat. Van a villamosokban menetregisztráló, ami ellenőrzéskor elárulja, mikor és hol milyen sebességgel haladt a jármű.
– Hogyan zajlott az eredményhirdetés?
– Nem lehetett tudni, ki hol végzett, bár én éreztem, hogy jól sikerült a szereplésem. Akkor ijedtem meg, amikor elhangzott a harmadik és a második helyezett neve is, az enyémet viszont még nem mondták. Aztán mégis: kiderült, hogy mi, budapestiek lettünk az elsők. Én végeztem összesítettben az abszolút első helyen, a csapattársam, kollégám Veperdi Tamás pedig az ötödik lett. A kettőnk összesített eredménye szerencsére még mindig elég volt arra, hogy a dobogó legfelső fokára állhassunk.
– Európa-bajnokként talál még kihívást a munkájában?
– Olyan típus vagyok, hogy bármihez fogok, szeretek száz százalékot nyújtani. Ha holnaptól mást kellene végeznem, azt is teljes odaadással csinálnám. Szeretem, ha a munkám olyan feladatok elé állít, amelyekből tanulni lehet. Persze ha az ember sokáig foglalkozik valamivel, már kevesebb kihívást talál benne. Mindenesetre most nagy hajtóerő az a dicsőség, hogy nőként egy ilyen versenyen lekörözhettem a férfi villamosvezetőket is.
kemma/magyarno.com
Powered by Facebook Comments
