Vas István – A Nyugat pályázatán díjjal kitüntetett tanulmány – részlet

Tóth Árpád nemcsak a Nyugat költői, de az összes magyar lírikusok között is olyannak tűnik föl, mint a tökéletesség, finomság, nemesség géniusza. Akik leglényegesebben jellemezték, Babits Mihály és Szabó Lőrinc, mindketten angyali vonásokat emlegetnek vele kapcsolatban. Nem érdektelen azonban eltűnődni, honnan ered Tóth Árpád költészetében ez az angyali vonás? Platon Lakomáján, ahol a résztvevők sorra elmondják gondolataikat Erosról, Agathon őt nevezi a legboldogabbnak, mivel csak a boldogság vonzza, a leggyöngédebbnek, hiszen csak puha talajra lép, csak a szelíd, lágy lélekben van maradása s a zord lélektől elmenekül, a legszebbnek, legkecsesebbnek, mert hogy “dísztelen vagy elvirágzott testet-lelket, bármit elkerül, de, hol virágos, illatos helyet lel, leszáll és ott marad.” Feláll erre Sokrates és szokott ravasz keresztkérdéseivel sarokba szorítja Agathont. Vajon Eros vonatkozik-e valamire? kívánja-e azt, amire vágyakozik? s ha igen, azért, mert az megvan neki, vagy mert nincs meg? S mint ahogy nem akar erős lenni, aki erős, gazdag, aki gazdag és mindenkinek az kell, aminek szükségét érzi. Eros azért kívánja a szépet, mert Erosnak szépség a hiánya! S azután elmondja Sokrates, amit Diotimától hallott, t. i. hogy Eros egy istennek és egy csúnya koldusnőnek mámorban fogant sarja s az állapotát így írja le: “Először is mindig szerény és távolról sem olyan gyöngéd és szép, mint a legtöbben képzelik, hanem durva, piszkos, mezítláb járó, hajléktalan; mindig földön fekszik, takarója sincsen, ajtók előtt, utca közén hál a szabad ég alatt és, mert anyja természetét örökölte, folyvást a szükségnek a társa. Viszont apjához hasonlóan a szépre s jóra leselkedik; férfias, bátor, erős; pompás vadász, eszét mindig új terven jártató, törekvő és leleményes, egész éltén át bölcselkedik; nagy hatalmas varázsló, méregkeverő és szofista; a természettől se halhatatlan, se halandó, hanem egy és ugyanaz nap majd virulva virágzik, majd elhal, de apja természete szerint újra föléled. Hanem hát, amit megszerzett, mind tovatűnik, úgy, hogy Eros sohase szűkölködik és sohase bővelkedik. Továbbá a bölcsesség és tudatlanság között középütt él. A dolog ugyanis így áll. Az istenek közül senki se bölcselkedik, egy se akar bölccsé lenni, mert már az; más se bölcselkedik, aki bölcs. Ám a tudatlanok se bölcselkednek és nem is akarnak bölcsek lenni; hiszen épp az az átka az se jó, sem eszes; aki hát azt képzeli, hogy nincsen fogyatékossága, nem vágyakozik arra, minek nem is sejti szükségét.”

Tóth Árpád
Tóth Árpád

Nem árt felidézni Sokratesz legendáját, ha Tóth Árpádra gondolunk. Ő, akit Babits a “varázsló” elnevezéssel tisztelt, ilyen szomorú varázsló volt, s ha az előkelőség géniusza ő, úgy épp oly vágyakozó géniusz, mint Sokrates Erosa. Ami angyali vonása költészetének, nem onnan ered, hogy ő is azok közé az emberekhez leereszkedő angyalok közé tartozott, akik bűnbe esnek az emberek kedvéért, annyira vonzza őket minden, ami földi, sárból való; és akik vonzódhatnak, hiszen a bűnben is, a földön is megőrzik angyali szubsztanciájukat. Mint például Babits, aki a szemetes kocsiról és a szemetes fiúról is szeráfi zengéssel ír és aki a modern élet prózai jelenségeihez a választott előkelőek magasabbrendű előszeretetével közeledik. (“Ó mit nekem hogy a szemétből! Isten szemében nincs szemét.”) Ilyen a poeta angelicus. Tóth Árpád a poeta humanus, akinek élete, amelyből elindul, az anyag, amit költészete megmunkál, nagyon is mindennapi, gyarló, de aki ezt a gyarló anyagot és vele együtt saját magát is egy életen át tartó fáradságos munkával és nosztalgiával, leleménnyel és aszkézissel műremekké faragja. A poeta angelicus mennyei magasságból száll a földi dolgok közé és magával hozza a földre az angyali fényt, a poeta humanus, olyan értelemben, ahogy Tóth Árpád az volt, a földről emelkedik az angyali magasságba, de oda is magával hordja a földi dolgok súlyát és keserű ízét. Nyugodtan bevallhatjuk, hogy az első mondanivaló Tóth Árpád költészetében, a kezdeti fájdalom, a kisember fájdalma az, a “slemilség” panaszszava, ugyanaz a tartalom amely annyira ellenszenves földhözragadtabb modern lírikusok lazább kötésű költészetében.

 

Csak sose sírj,
Nem volt az élet énhozzám kegyetlen,
Csak sose sírj,
Én voltam lusta, gyáva és ügyetlen

 

írja első kötetében. De ezt a slemilséget a legválasztékosabb klasszicizmus bilincsbekötő, jobban mondva felszabadító erejének veti alá s így tágul a kicsinyes fájdalom a Lomha gályán-ig zengzetes vízióvá:

 

S most, ének, röppenj, uszó, halk monoplán!
Ivelj, ha tudsz, magasztos távolokba
Bár szárnyaid közt búsan meghuzódván
Egy vérző szív a kormányzó pilóta…
s a Lélektől lélekig verseiben már végtelenbe ívelő, szinte kozmikus bánattá:
S mintha olykor a gyarló földi dalban
Hangját próbálná halaványan, halkan,
Valami égből üzent, messzi, szép
Hegyi beszéd!

 

 

vers.hu/magyarno.com

Hozzászólás

Powered by Facebook Comments

Previous post Ferenc pápa Szent Pál apostol sírjánál imádkozott
Next post Mócsingos és rántásszagú a gyerekek ebédje

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük