Rozványi Dávid: Mi magyarok sohasem tudunk összetartani

2013. október 12., 19:24

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az első, egyben a leggyakoribb „vádpont” ellenünk, hogy mi magyarok állandóan marcangoljuk egymást, mindig megosztottak vagyunk, mindig pártosodunk: kurucokra-labancokra, forradalmárokra-ellenforradalmárokra, lojalistákra -szabad királyválasztókra, fasisztákra és antifasisztákra, demokratákra és nemzetiekre, népiekre-urbánosokra. Ez a mítosz részben igaz – azonban, ha a mélyére ásunk, azt találjuk, hogy ezek az ellentétek valójában mindig látszólagosak voltak, sokkal inkább a túlélés biztosítéka.

Erre a legjobb példát az ország, a török hódoltság alatti három részre szakadása idején láthattuk; valamelyik harmad mindig tudta segíteni a másik kettőt. A kezdeti időkben a török érdekszférába tartozó Erdélyi Fejedelemség támogatta a királyi Magyarországot, az erőviszonyok változásával, a királyi Magyarország rendjei próbáltak Erdély túlélését biztosítani.

Pázmány Péter (1570-1637)

A XVII. században a katolikus megújulás nagy alakja, Pázmány Péter baráti viszonyt ápol a református Kemény Jánossal, s az alábbiak szerint fejti ki a különböző hitű magyarok között az együttműködés szükségességét:

Átkozott ember volna, ki titeket arra kisztetne, hogy töröktől elszakadjatok, ellene rugoldozzatok, míg Isten az kereszténységen másképpen nem könyörül, mert ti azoknak torkokban laktok: oda annak okáért adjátok meg, amivel tartoztok; ide tartsatok csak jó correspondentiát [kapcsolatot] mert itt keresztény fejedelemmel van dolgotok, tudniillik római császárral. Adománytok nem kell, az törököt töltsétek adománytokkal, mert noha ím látod, Édes Öcsém, nékünk elégséges hitelünk, tekintetünk [tekintélyünk] van mostan az mi kegyes keresztény császárunk előtt, de csak addig durál [tart] az német nemzet előtt, míglen Erdélyben magyar fejedelem hallatik floreálni [virágozni], azontúl mindjárt contemptusba [megvetésbe] jutván gallérink alá pökik az német, akár pap, barát vagy akárki legyen.” – jegyezzük meg: mindezt a vallásháborúk évszázadában mondja az esztergomi érsek egy reformátusnak!

A későbbi időkben a császári generálisok között általános nézet, hogy a felkelő magyarok ellen császári zsoldban álló magyarokat nem szabad küldeni, mert igaz, hogy nagy irammal egymásnak vágtatnak, de a csatatér közepén megállnak, és csak szidják egymás édesanyját, nem emelnek kardot egymásra.
De ez a hagyomány még a XX. században is fennmaradt: a Tanácsköztársaság (1919) idején is hadbíróság elé állítottak tiszteket, akik nem voltak hajlandók magyarok ellen harcolni, mivel ők azért léptek be a Vörös Hadseregbe, hogy a magyar területek visszaszerzésért harcoljanak, nem a nemzettársaik ellen.
A II. Világháborúban a szovjet politikai tisztek folyamatosan panaszkodtak, hogy senki sem akar önkéntesnek jelentkezni a hadifoglyok közül: abban a többség egyetértett, hogy a németek a magyarok ellenségei, de arra szinte senki sem vállalkozott, hogy a Magyar Királyi Honvédség elleni hadműveletekben vegyen részt. Magyar nem akart magyar vért ontani.
Hogy ez természetes?
Nekünk igen. Azonban ugyanebben az időben, az úgynevezett Vlaszov hadsereg, a németek oldalára átállt orosz katonák pont azért lázadoztak, hogy Hitler nem a Szovjetunióban, hanem nyugati és a déli frontokon vetik be őket.

Ezek azonban apróságok, jellemzik a magyar lelket, azonban ennek tükrében gondoljunk arra, hogy Magyarországon az utolsó igazi polgárháború 1514-ben volt: a Dózsa-féle parasztfelkelés. Van-e még olyan önálló államisággal bíró nép Európában, amelyben majd félévezrede nem volt polgárháború?

 

Összehasonlításképpen, az utolsó jelentősebb polgárháborúk a nagyobb nemzetek életében:

1640-1688 angol polgári forradalom
1847 svájci polgárháború
1861-64 amerikai polgárháború
1871 párizsi kommün
1917-21 polgárháború és intervenció Szovjet-Oroszországban
1936-39 spanyol polgárháború

Mi Dózsa óta nem értünk rá arra, hogy egymást pusztítsuk, mindig valamilyen külső erővel kellett megküzdenünk. Megosztottak voltunk, de belső konfliktusaink sohasem váltak véres belharccá. Kicsit a játékelméletre utalva: mi a túlélési és nem a nyerési stratégiát választottuk, sikeresen, hiszen eddig mindent túléltünk.

Így az első mítoszt, így fordítanám meg: a magyar megosztottságában is a világ egyik legösszetartóbb népe!

 

magyarno.com

Hozzászólás

Powered by Facebook Comments

1 hozzászólás

  1. “……. a magyar kommunizmusnak nincsenek
    gyökerei, hagyományai, mert gyakorlatilag nem létezik.
    1919 -ben a Berinkey kabinet gyávaságból lemondott,
    igy került a hatalomba, harcokba a Tanácsköztársaság.
    1945 -től szovjet beavatkozással lett itt népköztársaság.
    A magyar fasizmus viszont valós, létezett, rendelkezik
    önálló hazai hagyományokkal ….. ”

    Hozzá téve,
    akármilyen tudományos nevet adunk ennek a gyűlöletre, terrorra
    épülő “izmusnak”, ami a fasizmus magyar verziója, létezett,
    és létezik napjainkban is, lappangva a tudatban, focipályákon,
    munkahelyeken, lakóközösségekben, családokban .. stb folyamatosan,
    mert ez egy igazi magyaros ösztönös hagyomány, ami a 20 -as években
    állami védelemet is kapott egészen 45 -ig.

    Mára gyengélkedik ugyan ez a vírus, de bármikor erőre kaphat, ha a gyűlölet terjed
    és külső vagy belső támogatásra találhat. Igy most inkább a különböző
    internetes lehetőségekben éli ki magát a magyar fasizmus, adhatnak
    néki bármilyen álnevet, vagy becenevet, csűrhetik gyávaságból a patkányok
    a csatornáikban álnéven, vagy valamelyik jobboldali politikai párt hazug propagandája
    mögé megbújva, a magyar fasizmus egy létező degenerált tudathasadás.
    Ezt tudomásul kell venni, szembe kell ezzel nézni, soha többé ne legyen. Igy egészséges.

    Ahogy az író mondja: ” mondhatják a fehér falra, hogy fekete, attól az fehér marad”

    http://www.delmagyar.hu/delmagyarchiv/egy_pojaca_szervezte_a_szegedi_fasiszta_partot/2411719/

    Majd egymást jelentgettük fel ….

    Soha többé

Szóljon hozzá a cikkhez:

e-mail (Kötelező, de nem publikus!) A *-al jelölt mezőket kötelező kitölteni!

*


CAPTCHA Image
Reload Image
Scroll To Top

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

Az anonim látogatóazonosító (cookie, süti) egy olyan egyedi - azonosításra, illetve profilinformációk tárolására alkalmas - informatikai jelsorozat, melyet a szolgáltatók a látogatók számítógépére helyeznek el. Fontos tudni, hogy az ilyen jelsorozat önmagában semmilyen módon nem képes a látogatót azonosítani, csak a látogató gépének felismerésére alkalmas. Név, e-mail cím vagy bármilyen más személyes információ megadása nem szükséges, hiszen az ilyen megoldások alkalmazásakor a látogatótól a szolgáltató nem is kér adatot, az adatcsere voltaképpen gépek között történik meg. Az internet világában a személyhez kötődő információkat, a testreszabott kiszolgálást csak akkor lehet biztosítani, ha a szolgáltatók egyedileg azonosítani tudják ügyfeleik szokásait, igényeit. Az anonim azonosítók személyes adatbázissal nem kerülnek összekapcsolásra. A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás