Nemzeti, forradalmár költőnk szilveszter napján született, rejtélyes módon halt meg – I. rész

2013. január 1., 13:28

 

 

 

 

 

 

1983-ban Vaszilij Vasziljevics Pagirja, munkácsi újságíró és irodalmár egy, a negyvenes évekbeli ukrán nyelvű lapban rábukkant a Magyarság c. újságban 1940-ben közreadott cikksorozat összefoglalására, amelyben szemtanúk Petőfi Sándornak az általuk látott szibériai iliszunszki/iliszunszkajai 1856/57-ben ásott sírjáról emlékeztek meg, és ennek kapcsán különféle dokumentumokat is közöltek. Svigel (azelőtt Schwiegel) Ferencet és Sándor Józsefet, két I. világháborús hadifogoly, akik külön-külön megjelentették azt a sír-fotót, melyen cirill (tehát 1917 előtti) betűs, orosz felirat jelzi, hogy ott nyugszik az Iliszunszkban meghalt Alekszandr Sztyepanovics Petrovics, aki magyar őrnagy és költő volt, s 1856 május havában halt meg.

Svigel Bakancsa talpában hozta haza ennek a sírkeresztnek és táblának a fényképét 1920-ban.

A Petrovics-síron azért állt ez a szöveg: meghalt Iliszunszkban – mert nem az iliszunszki temetőben temették el. Iliszunszk mai neve Eliszun. Burját-mongol falu, lakói oroszul se tudnak, buddhisták, mongol betűkkel írnak. A múlt században a település – egy útleíró szerint – jurtákból állt, csupán egy szép lámakolostora volt. Sem oroszok, sem külföldiek nem laktak ott, csak a rabok építettek ott egy faépületet (posta? rendőrség?) a folyó túlsó oldalán – a múlt század közepén, a mai 80-90 évesek dédapái, nagyapái idejében.
Száműzötteket amúgy is csak orosz városokban, falvakban telepítettek le, hogy jól tudják ellenőrizni őket.


Pagirja az ulan-udei Bajkál c. hetilap szerkesztőségéhez fordult további lehetséges információért. Az ottaniak, Eduard Viktorovics Gyomin helytörténész valamint Alekszej Vasziljevics Tyivanyenko régész nyomára bukkantak egy száműzött Petrovicsnak.
Pagirjának 1984 májusában megjelent a cikke: “Egy forrás szerint Petőfi – Petrovics, családi nevén – Szibériában, Iliszunszkban halt meg. Hol van Iliszunszk?”Pagirja nemsokára levelet kapott A. Tyivanyenko burjátiai történésztől, melyben közölte: Iliszunszk valószínűsíthető mai megfelelője Eliszun, mongol falu, körülbelül 40 kilométer Barguzintól, mely a Bajkál tó közelében van. Tájékoztatta arról is, hogy Barguzinban rengeteg Petrovics-legenda van, mert egy Eliaszov nevű néprajz professzor 1937 körül a helybéliktől visszaemlékezéseket gyűjtött a száműzöttekről.


Az adatokat széles körben, kb. ötszáz Bajkál körüli öregtől gyűjtötte. A néprajzost, Eliaszov professzort akkor elsősorban a cár ellen lázadó dekabrista vezér Mihail Karlovics Küchelbecker érdekelte, aki ott halt meg a faluban. Az egyik forrásközlő, a 97 éves Morokova bátyjával, Pávellel saját magától kezdett beszélni „Karlics”, azaz Mihail Karlovics Küchelbecker barátjáról, a másik, külföldi politikai száműzöttről.
Összefoglalva Morokova elbeszélése: …Petrovicsot nagyon messziről, egy tengerentúli országból hozták ide. A népe fellázadt a zsarnok király, Franc ellen. Hosszan háborúztak, a tábornokok nem bírtak a néppel, akik golyókat készítettek és bátran harcoltak. Ezért Franc segítségül hívta a cár atyuskát, Nikolkát (= Miklós cárt). Sok-sok orosz katona ment ellenük s egy csatában Petrovics majdnem meghalt. Orosz fogságban tért magához, egy cserjés szélén. Így hívták a faluban: A feltámadott.
Morokova bátyja, Pavel Morokov barguzini (akkor 98 év körüli) öreg szerint – aki személyesen ismerte „Petrovicsot” – 15 csendőr hozta szekéren a faluba, a titokzatos embert, akinek –úgy vélte családi nevét sose tudták meg, hiszen a Petrovics az apai név –…Erős akcentussal beszélt oroszul, ikonokat javított nagyon szépen. A papot nem engedte be a szobájába. Anna Kuznyecovánál szállásolták el, akinek nemsokára született egy fia. (Szó sincs házasságról az elbeszélésekben!) Építkezéseken is kellett dolgoznia. De szombatonként színi előadásokat rendezett gazdag házak udvarán a népnek. Elmondása szerint sovány, fekete, bajuszos, tüdőbeteg volt. Jó barátja volt „Karlics” (az eredetileg kutatott német származású száműzött dekabrista, Mihail Küchelbecker, volt tengerésztiszt.) Sírjuk is egymás közelében van.Leginkább húga, Maria Morokova, mesélte, (érdek nélkül, hiszen egyszerűen csak gyermekkori élményeit idézte fel, fogalma sem lehetett arról, hogy kiről beszél, ugyanakkor a néprajzkutató Eliaszovnak 1937-ben szintén nem lehetett fogalma arról, hogy kiröl is hall) Elmondta mindazt, amit tudott a Barguzinban meghalt és eltemetett Mihail Küchelbeckerről – és titokzatos, idegen, fekete, sovány, bajuszos barátjáról, Petrovicsról.
A néni 1841-ben született, 10-11 éves lehetett, amikor megismerte a nagy kíséret, – kb. 15 ember – által odavitt rabot, Petrovicsot, de később Anna Kuznyecovától (Petrovics szállásadó nőjétől, a visszaemlékezés szerint gyermeke anyjától) sokat hallott Petrovicsról.

“Ennek az embernek, bár sokáig élt közöttünk, mégsem tudja senki rendesen sem a keresztnevét, sem a családi nevét – mesélte Maria Morokova. – Olyan idők jártak, nem tehettünk róla. Hanem ezután elmondom maguknak, hogy Petrovics itten sok emberen segített. Ő maga orvosságokat csinált, és azután ingyen szétosztotta. Mindenféle nyavalya gyógyításához értett és a betegek mindahánya úgy jártak Karlicshoz, meg őhozzá, akár egy doktorhoz. Ezért is emlékszünk rá ezen a vidéken. Ehol a bátyám, aki is őt jól ismerte, és tudta róla, hogy jó ember volt, meg az egyszerű emberekkel barát módra viselkedett.”

A feltámadott.Lejegyezve L. Eliaszov néprajzos által 1937. évben
Marija Innokentyjevna Morokova (96 é.) (1841-1940) szavai nyomán.

Petõfi/Petrovics állítólagos sírja a barguzini temetõben (3). A sírkertbe telepített többi szemály: 4. Anna Sztyepanovna Tokarjeva, M. K. Küchelbecker felesége, 5. Varga József, 6. Farkas Károly, 7. Domorot István (Sztyefan). P. L. Muravjov 1987. évi rajza nyomán

…Ez a tel­jesen írástudatlan parasztasszony a volt járási város, Barguzin mellet­ti Tolsztihino faluból (napjainkban Barguzin csak falu. Tolsztihino falva pedig már nem létezik. Lakosai Sepenkovo faluba költöztek), személyesen nagyon jól ismerte Petrovicsot. Gyakran járt Petrovics lakásán, amikor a falujából tejet, tojást, húst, háziszárnyast és fürdéshez szolgáló nyírfavesszőt hordott a városba.Petrovics, Morokova apjának házában többször is járt. A két település közötti utat járművön, vagy gyalog tette meg. Esetenként megfürdött a család fürdőházában. Ünnepnapokon Petrovics az apát gyakran meglátogatta. Morokova apja — Innokentyij Fjodorovics Morokov — aki több, mint kilenc évtizedet élt le a szülőfalujában, mindenben járatos ember volt. Aranyásó volt, rengeteg coboly-, mókus- és vidraprémre tett szert és élete folyamán több tucatnyi farkast ejteti el.Morokov sok mindenről tájékoztatni tudta ezt az „érkezett” embert, akiről az őslakosok csodálatosnál csodálatosabb történeteket meséltek. Morokova apja volt Petrovics egyik legjobb barátja, eszmetársa. Innokentyij Fjodorovics többször is megpróbálta az „érkezettet” szóra bírni, hogy valami közelebbit is megtudjon arról, kicsoda és honnan jött, ám Petrovics mindig kitért a válaszadás elől. és azt mondotta, ha eljön az ideje, akkor majd mindent elmond. Az idő közben múlott. Morokov meghalt és Petrovics ismeretlen ember maradt.

(A feljegyzés eredetije: Néprajzi levéltár Ulan-Ude — Burját Köztársaság)

— Hát arra kíváncsiak, hogy nálunk a faluban kit neveztek feltámadott embernek? Hát arról szívesen beszélek, mert tudok róla egyet-mást. Igaz-e, vagy sem, nem tudom, de az akkori években az itteniek egymás közt igencsak emlegették, van itt egy olyan ember, aki feltámadott. És aztán, valahányszor a városba (Barguzinba) [Ma Barguzin falu, korábban város volt.] bemernem, mindig találkoztam vele, mert hogy bejáratos voltam a szobaasszonyához.A feltámadott ember Annuska Kuznyccovához [Annuska Kuznyecova a Mihail Karlovics Kühelbecker feleségének az unokatestvére] volt beszállásolva. Annuska meg a Karlicsnak [Karlovics itt többször is említtetik. Így szólították Mihail Karlovics Kühelbeckert gyekabristát, aki 26 évig lakott Barguzinban.] volt a rokona.Karlics családja messze földön is­mert volt. A paraszti élet egyiküket sem vonzotta. Inkább hivatalnokok vagy iparos vállalkozók kerüllek ki közülük. Nohát, ennél az Annuskánál, ki nálam vagy húsz esztendővel öregebb volt, lakott ez a feltámadott.

Elmondok hát róla mindent úgy sorjába, ahogy azt a jóakaratú emberektől hallottam és mindazt, amit gyakori beszélgetéseink közben Annuska mon­dott el róla. Az ilyen beszélgetések csak nagy titokban folyhattak, mert a messzünnen „érkezettekről” [„érkezett” – a Bajkálon túl így nevezték a száműzötteket.] hangos szót ejteni is tilos volt.

A feltámadottat Petrovicsnak hívták, de az itteniek a nyelvjárásuk szerint csak Petrovánnak szólították. Annuska ugyan mindenkinek mondogatta, hogy nem Petrovánnak, hanem Petrovicsnak kell őt nevezni. Na. isten neki. Most nem is erről van szó.

Ez a Petrovics nem a mi földünkről, de nem is a mi országunkból, ha­nem valahonnan messziről való volt. De hogy honnan jött, azt ő soha senkinek el nem mondta, s az emberek aztán erről nem faggatták. Petrovics koldusszegény volt és az egész lényén látszott, nagyon kijutott neki a keserűségből Mindenhez hozzátörődött. a gazdagság nem vonzotta. Az ilyenek, mint ez a Petrovics nem szeretik a királyokat, viszont azok sem szívelik a Petrovicsokat.

Petrovics halálosan összerúgott a királlyal. Szidlak egymást, a király Petrovicsot, ő meg a királyt. Sokáig huzakodtak, de megbékélni nem tudtak. A király azt hajtogatta. Petrovics ne bolydítsa ellene a népet. Petrovics a szemére vetette, a királyságban a nép nem tud zöld ágra vergődni, ínségben él, lerongyolódott. A királynak nagy kedve lett volna Petrovicsot lefogatni, kezét hátrakötni, aztán be vele a pin­cébe, hadd üljön odalenn, hadd szelídítse a patkányokat. Elfogatta volna, de nem merte. Petrovicsot mindenki ismerte. Az emberek rögtön megkérdezték volna a királyt, hová telted a mi Petrovicsunkat? A királynak bizony erőlködnie kellett volna, hogy szárazon kerüljön ki a vízből.

A viszálykodás a király és Petrovics között sok esztendeig eltartott. Petrovics nem hátrált, a király meg a hatalmát nem akarta elveszíteni. Hogy mindez mennyi időbe tellett, azt senki sem tudja, de az emberek egy szép napon elmentek a királyi palotához és azt mondták;
— Királyunk, gyere ki és felelj a mi szónkra.
A királynak nem fűlött a foga hozzá, nem akart az emberek előtt mutatkozni, mert bizony szégyenlette, hogy annyira megszorította az egyszerű népet, hogy az lázongani kezdett.
Ráripakodott a generálisaira:
— Hívjátok ide a katonákat! Mindenkit agyonlőni!
A nép, amint meghallotta, hogy a király mindannyiukat le akarja mészároltatni, szétszéledt. Mikorára a katonák a palotához értek, addigra már az embereknek bottal üthették a nyomát. Hiszen van a nép­nek magához való esze, csak úgy semmiért nem töreti be a fejét. Petrovics ezután, a királyságban ahány szegény csak volt, azt mind-­mind összehívta és azt mondta: szavakkal a királyt rábeszélni nem lehet. Előbb megfosztjuk a hatalmától. Elvesszük a nagybirtokokat, le az urakkal, aztán mindőjüket munkára fogjuk. Az embereknek nagyon tetszett, amit Petrovics mondott, hiszen a nép már régóta vágyott saját föld után, de nem tudta, hogyan tehetne szert rá.

Teltek-múltak a napok, talán esztendő is eltellett. Az emberek a király elől behúzódtak az erdőrengetegbe. Ki puskagolyót öntött ki meg töltény készített. Az asszonyok meg mundérokat varrtak, merthogy egyenruha nélkül nem katona a katona. A muzsikok titkon behajtották a rengetegbe a teheneket és behordták oda a kenyérnek valót. A háború a király ellen csendben készült. Úgy kell ennek az átok királynak! Nem tudta a király, hogy a nép felkel. Mihelyt megtudta, tüstént kezdte behívni katonának a szolgáit Királyság szerte hírnökök száguldoztak és nyomukban felserkentek mind a gazdagok, mint hangyák a bolyban. Petrovics ekkor az embereit a király ellen vezette. Megrettent a király, hogy oda az országa. Féltette az életet és bőgött, mint egy gyermek. A kutya hálás a koncért, összesereglettek hát a királyi szolgák a nép elleni harcra. Mindnyájuknak puskát adlak. Meg­töltötték az ágyúkat és a király tábornokai elindították csapataikat a szegény emberek ellen.

A háború a király katonái és a Petrovics vezette egyszerű nép kö­zött soká elhúzódott. Sehogy se tudták legyűrni egymást. A királynak sok katonája elesett, de a felkelők, a muzsikok soraiban is aratott a halál. A király, látván, hogy a muzsikokat legyőzni nem bírja, remény­vesztetten fordult a tábornokaihoz:
— Oda a királyság és a koronás főmet sem tudjuk megmenteni. Tábornokaim, mind egy lábig elveszünk és velem jöttök a túlvilágra, mert sírba löknek bennünket a muzsikok. Ezért, hős tábornokaim, az életetek árán is szorítsatok sarokba minden muzsikot. Ha ők győznek, akkor mindannyian vasban jártok majd a fegyenctelepen. A tábornokok végighallgatlak a király szavait és válaszoltak:
— Örömünk telne benne, ha a mezőn minden muzsikot leteríthetnénk, de kevés az erőnk. Mert bizony a mi katonáink közül sokan a muzsikok közül kerültek ki és a saját fajtájukra lőni nem akarnak. Mit tegyünk? Adj tanácsot, királyunk.
Dühös lett a király. Vöröslő fejjel rohangált a palotában, és, mi­közben trágár szavakkal emlegette a szenteket, ordított:
— A királyságot nem értékelitek, a királyotokat nem sajnáljátok! Mindenkit felakasztatok! Mindenkit szétvágok!
Megijedtek a tábornokok és erőiket összeszedve, harcba szálltak a teljes Petrovics-sereg ellen. Ám így sem sikerüli dűlőre jutniuk. A muzsikok, ha lőtték őket, álltak, akár a cövek, mint az elvarázsoltak. Ha ők lőttek, akkor két-három királyi katona holtan bukott fel.

Harcoltak egyik nap, harcollak másnap is… A király egyszerre csak eszébe vette, hogy segítséget kér a mi Nikolkánktól. az orosz cártól. Küldi a hírnököket. Útra készítteti a követeket és megparancsolja:
— Mondjátok meg az orosz cárnak, hogy segítsen rajtam, mert kü­lönben az is megtörténhet, hogy a fejemet lecsapják, aztán ő kerül sorra.
Elindullak a követek, elvágtattak a futárok. Éjjel-nappal mentek-mentek, de az út csak nem akart véget érni. Kimerültek a futárok, elfáradtak a követek, ám egyre csak haladnak, egyre közelebb jutnak az oroszok cárjához, Nikolkához. Odaértek a palotához és beszélni kezdtek:
— Fogadj bennünket, cár-bátyuska. Mi Franztól, a tengeren túli királytól jöttünk. A király azért küldött bennünket, hogy a segítségedet kérjük. Mert a muzsikok hordákban támadják a királyt és ha hozzáig eljutnak, tán még a fejét is vehetik. Aztán meg még hozzád is elér­hetnek.
A cár meghallgatta a palotában a követeket, fogadta a futárokat. Jól tartatta étellel, itallal és elszállásoltatta őket. összehívta a minisztereit és eléjük tárta: Franz, a tengerentúli király segítséget kér a követei által és sírva üzeni, hogy különben hamarosan a fejét veszik. Felállt ültéből az egyik cári miniszter és válaszként azt mondta:
— Segíteni kell, mert a nép ma náluk indult a király ellen, de maholnap nálunk fordulhatnak a cár ellen a muzsikok.

E szerint határoztak. Nikolka-cár töméntelen hadat gyűjtött és elküldte a Franz királyságba. A sereg vonult-vonult, ám bizonyosan nagy sietve mentek, mert egyszeribe összetalálkoztak a király ellen harcoló muzsikokkal. Egymásnak estek. Olyan verekedés, olyan haddelhadd kerekedett, hogy még az ég is megcsömörlött, a Napot füst takarta és mindenütt égen szag terjengett. Tusáztak egyik nap, majd másnap is. de győzni egyik sem tudott. Petrovics, aki bátran együtt küzdött a muzsikjaival, fennszóval parancsolta:
– Nem hátrálunk. Mindhalálig itt csatázunk, ám a királyt és a Nikolka cárt is átküldjük a másvilágra. Nekünk nincs veszteni valónk. Kétszer senki sem halhat meg és egyszer így is. úgy is meg kell halnunk.
– Igazat szólsz, Petrovics — mondták a petrovánok — harcoljunk hát mindvégig. Hadd tudja meg a király, hogy őt a nép már nem sokáig tűri. Nekünk a szabadság, neki a halál.

Az emberek megértették Petrovics igazát és sziklaként állták a királyi és a cári katonák támadásait. Ágyúval lőtték őket, nem hátráltak. Szuronnyal támadtak rájuk, ők is szúrtak-vágtak. Sok-sok ideig támadták Petrovicsot, de legyőzni őt sehogyan sem tudták.
A király ekkor elkurjantotta magát és a nép apraját-nagyját a harcmezőre hajtatta. Egyszer csak Petrovics látja ám. a csapataival szemben a harcmezőn leánykák és asszonyok, meg aggastyánok és vénasszonyok jönnek. Hát nem lőhetett. Mondta is az embereinek, nehogy rájuk lőjenek. Ez idő alatt a király rohamra küldte a lovasait. Azok kivont karddal a kezükben kiugrattak a síkra. Elkerülték a sokaságot és tüstént hegyibe estek Petrovics hadainak. Olyan verekedés támadt, hogy azt sem elmondani, sem leírni nem lehet. Egyszóval, Petrovicsék összeakaszkodtak a katonákkal, de a harc egyenlőtlen volt.

A király katonái ezerszer többen, Petrovics emberei pedig csekély létszámban voltak. Sokan meghaltak. Amikor a harc elült, a király elrendelte, a petrovicsokat mind-mind egy közös gödörbe kell verni, hogy senki meg ne tudhassa, hol van a sírjuk és abban ki van eltemetve. A katonák mindenkit egy közös sírba húzgállak bele.


Sok napig húzgálták, míg végül mindet belehúzták. Amikor a gödröt temetni kezdték, abban némelyek még éhek. A katonák, mert a legyőzői­tekkel hasonszőrűek voltak, a még előket, a sebesülteket a gödörből kihúzgálták és behordták egy cserjésbe. Valaki Petrovicsot is kihúzta a sírból és odébb a fűre fektette. Fektében, ahogy magához lén, körülnézett. Egy hegy magaslott a síkon, és alatta Petrovics élve és holtan eltemetett harcosai.
Hogy aztán Petrovics hová lett, azt senki sem tudja, ám egy vagy két esztendő múltán, titkon elhozták őt Barguzinba és az Annuska Kuznyecovánál kvártélyozták.Mindezt saját maga sorolta el az An­nuskának, aki nekem továbbadta. Petrovics eljárogatott hozzánk Jelkinoba [Jelkino; kis falu Barguzintól három kilométerre. Napjainkban ez a falu már nem létezik, a lakói átköltöztek Sapankovo nevű faluba, amely Barguzmtól kb. öt kilométernyire található.] és Tolsztihinoba. Csak úgy gyalogszerrel Molokovoba [Sepenkovo régi neve] is elsétált, de Agafonovoba [A múlt század derekán lengyel száműzöttek által alapított falu, amely Sepenkovo és Csitkan falvak közti részen épült. Ma ezt a falut csupán ketten lakják, a többiek elvándoroltak Barguzinba és más falvakba.] nem mehetett. Még Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepére sem engedték meg, hogy oda mehessen!

Engemet nagyon is ismert, de alig szólt hozzám, mert hozzá képest még leányka voltam (10—15 éves, 1851—1856 közt), ugyan mi­ről beszélgethetett volna velem. Arra mégis igen jól emlékszem, hogy a bátyámmal halászni járt és mesterien tudott varsát fonni. Olyan varsákat készített, hogy az itteni parasztok közül senki sem tudta utána­csinálni. A Barguzin-folyóban kerítőhálóval is halászgatott. A jégen körmös vasakon járt. Cobolyra nem vadászott.

A távoli havasok csúcsai után nem vágyott. Petrovics inkább lakatoskodott. Karliccsal huzamos ideig zárakat és kulcsokat gyártoltak, de bámulatosan értettek az ikonok újrafestéséhez. Olyan festékük volt. hogy mihelyt rákenik, már ragyog is. Istent nemigen hitte, de soha nem szidta, nem káromolta, nem gyalázta. Beszélgetéseiben korlátozta a tilalom. Kifogás esetén azonnal be­idézték az őrsre, hogy elbeszélgessenek vele. Onnan mindig szomorúan tért vissza, önmagáról senkinek semmit el nem mondón, de mindnyájan tudták, ó a feltámadott. Hogy az emberek miképpen tudhatták meg, azt nem tudom. de amikor erről ót magát kérdezlek, olyankor csak elmosolyodott és azt mondta. ez mesebeszéd. Utána, akárha rocskából ömölték volna nyakon, hirtelen elkomorodott.

Karlics sem mondott Petrovicsról semmit. Karlics halála után már ő sem élt sokáig. Tán öt esztendőt, ha megért. Meghalt és a Karlics mellett temették el. Az öregek itt a környéken mindenfélét beszéltek róla. Annuska, nyugodjék békében, akkorjában gyakran emlegette, hogy a megboldogult nagyon jó ember volt. Sajnálatos, hogy ennek az embernek, bár sokáig élt közöttünk, mégsem tudja senki rendesen sem a keresztnevét, sem a családi nevét. Olyan idők jártak, nem tehettünk róla. Hanem ezután elmondom maguknak, hogy Petrovics itten sok emberen segített. Ó maga orvosságokat csinált, és azután ingyen szétosztogatta. Mindenféle nyavalya gyógyításához értett és a betegek mindahányan úgy jártak Karlicshoz, meg őhozzá, akár egy doktorhoz. Ezért is emlékszünk rá ezen a vidéken. Ehol a bátyám, aki is őt jól ismerte, és tudta róla, hogy jó ember volt. Meg az egyszerű emberekkel barát módra viselkedett.

Egy másik idős nő szerint családi neve Petrovicsnak: Peterfi volt. Egy Konyevin nevű öreg saját kezével leírta a professzornak: Transzvánban harcolt Petrovics (Transzilvánia?).Eliaszov, később megtudva Petőfi családi nevét, úgy vélte, ez csak Petőfi lehetett. Elmondta aspiráns társainak, Zorkinnak és Kutyiknak is, valamint 1970-ben Ulan Udéban az ott kutató magyar Lőrincz L. Lászlónak is.Eliaszov 1975-ben meghalt, de értékes feljegyzései kézirattárba kerültek, s részben már Tyivanyenkoék ösztönzésére kiadták 1984-ben.

Felbukkant még egy nyom: Sosztakovics és Kodjan professzorok megtalálták a csitai levéltárban annak a lengyel rabnak, Wiszniewski (ott Visnyevszkij Felix) nevét, aki miután hazatért a számüzetésből, (1866 után) hírt hozott szibériából Petőfiről.

(Ez a hír hozta annak idején lázba Jókait, aki az ügyben az országgyűléshez fordult, ám ott süket fülekre talált. A Vasárnapi Újság főszerkesztője ekkor Jókai Mór volt, aki egymaga számos lehetséges elképzelésen haladt végig, hogy meglelje a végleges választ. Írásai közül kiemelkedik az 1867-ben közölte a Hon c. lapban Petőfi??? című esszéjét, mely még abban az évben, több ízben is napvilágot látott.)

“De hát igazán meghalt-e Petőfi?, valóban szobrot és síremléket kér-e porainak?, csakugyan ott hallgatja- a négy hárs alatt a bucsújárók zsolozsmáit? Ki látta elesni? Tudomásomra hárman írták le a helyet és körülményeket, ahol és mikben Petőfit legutolszór látta ismerős magyar, mindhárom elbeszélés azon végződött, hogy az üldöző orosz lovasoknak utól kell-e érniük Petőfit. A szemtanú maga megmenekült. Itt aztán csak két esély maradt fenn: vagy megölte őt az üldöző csapat, vagy elfogta. Ha megölték, akkor kétségtelen, hogy ő is azon közös sírban nyugszik, melybe azon balvégzetes csata hősi áldozatait egymásra halmozták. De hátha elfogták? Ez a gondolat sokszor képes elrabolni álmaimat… Hátha elhurcolták orosz fogságra, elvitték 1000 meg 1000 versztnyire távol Szibéria belsejébe… Van-e annak útja-módja-eszköze, hogy életben létét tudathassa?
…Nem érdemli-e meg Petőfi, hogy legalább egyszer kérdést emeljünk iránta, ha egyébért nem, hogy saját lelkünket nyugtassuk meg felőle? Hiszen az angolok Franklin északsarki expedíciója felkutatására milliókat adtak ki. Ilyest kell tennünk nekünk is. Kérdezősködnünk kell először is idehaza; hiszen ha elesett is, valami nyom, emlék, jegyzet tőle csak megmaradt valahol, amelyről rá lehetne ismerni… Ha ez nem vezetne sikerre, Oroszországban kellene kutatni érte s általában magyar foglyokért…”

Ezek tehát az előzmények, de térjünk vissza Pagirjához, és nézzük hogyan zajlottak a további események.Pagirja kutatásai eredményeivel kapcsolatban az első magyar nyelvű cikk 1985. június 15-én jelent meg Munkácson: „És ha a legenda mégsem legenda?” címmel. A publikált adatok alapján közben a Burját miniszterelnök-helyettes megbízásából 1985-ben 180 szibériai tudós ült össze Irkutszkban a dekabristák ( reformista tiszti mozgalom száműzöttjei) és a lengyel, magyar száműzöttek, köztük “Petrovics Alexander” kutatása végett.A téma után érdeklődő Pécsi István elutazott Egerből Munkácsra, bővebb tájékoztatásért, majd 1987-ben meghívta Egerbe Pagirját és Tyivanyenkot egy konferenciára.

Balajthy András film-gyártásvezető könyvtárakban kezdett kutatni, és elhatározta, hogy filmet csinál kint, és expedíciót szervez a barguzini temetőbe. Pénzt szerzett, Moszkvában a levéltárban kutatott és eljutott Barguzinba is.

Balajthy András

Kéri Edit a rádióban egy Balajthy által felfedezett Görgei-levél hír kapcsán sodort bele a Petőfi ügybe. Eleinte a szibériai verzióban nem hitt, mivel magyar források szerint az oroszok 1949 után nem hurcoltak magukkal hadifoglyokat, de kutatásai közben rábukkant egy orosz emigráns, Herzen egyik írására: (“Oroszország és Európa”) melyben azt olvasta, hogy az “Az orosz cárizmus, miután Európában vérbe fojtotta az 1848-as nemzeti felszabadító mozgalmakat, – bírósági tárgyalás és nyomozás nélkül a forradalmárok ezreit (köztük magyarokat) száműzte és szórta szét a hideg Szibériába.”
A Népszavában, Kiss Dénes költő, kulturális rovat vezető lehozta kutatásait, 1988 áprilistól 1989 júniusig összesen tíz cikket. Kéri Edit Felkutatta a sírt 1916-ban lefotóztató Svigel (Schwiegel) Ferenc – akinek létezését is tagadták – unokahúgát, Tóth Tibornét, és megkapta nagybátyja 1916-os szibériai fényképét, hátulján katonai adataival.Mecénást keresve öt milliomosnak írt: Soros Györgynek, Spéter Erzsébetnek, Rubik Ernőnek, Béres doktornak. Ötödikként Morvai Ferencnek. Morvai Ferencnek két nagy cikkben és egy rövid levélben sorolta érveit, amelyet 1988. szeptember 26-án küldött el, és október 1-jén már jött is Morvai Ferenc válasza: vállalja.Morvai kiment az USA-ba, azonnal szerzett Clevelandban két erre vállalkozó antropológust (Latimert és Simpsont). Decemberben már kiutazott Balajthyval Barguzinba és 1989 januárjában megalakította a Megamorv Petőfi Bizottságot.

A munkára felkérte a nagyhírű “ásató” antropológust, Kiszely Istvánt, régész a vajai múzeumigazgató, Varga Béla lett. Pécsi István és Kéri Edit tagok lettek, továbbá csatlakoztak még kutatók, orvosok, és tolmácsok,. A „katalizátor” szerepet betöltő Balajthyval közben nézeteltérések támadtak, ezért ő önként kivált a társaságból.

Áprilisban elő-expedíció indult Barguzinba. (Szirti László, Kéri Edit, Buzás Mónika, Záhemszky László).

Mindeközben közben rendkívül fontos adat bukkant fel. A Népszava laptársát, a Trudot járatta Jurij Vinokur moszkvai nyugdíjas mérnök, aki 1915-ben született Barguzinban! A Trud átvette Kéri Edit cikkét és ő döbbenten olvasta, hogy Petőfi neve Petrovics volt és valószínűleg Barguzinban nyugszik. Felhívta a Trudot, hogy meg tudja mutatni a sírt, amelyet száműzött nagyapja sokszor mutatott a zsidó temető kerítésére könyökölve.

A vengerszkij Petrovicsról sokat hallott! (Ez összecsengett a zsidó temető kerítéséhez közel lévő helyszínnel! Sok öreg ezt jelölte meg!) Vinokurt magunkkal vitték áprilisban Moszkvából és a 20×10 méteres, elhanyagolt, besüppedt “rabtemetőben” megmutatta a sír helyét.

Kéri Edit bottal jelölte meg, és nyáron másfél méterrel arrébb ásták ki azt a bizonyos csontvázat! 1989 július 13-án indult az expedíció a Ferihegyről és 16-án már ástak a barguzini ásatók.

17-én délben kiástak egy “nordikus” (germán), körülbelül 60 éves férfi koponyát. Burajev burját antropológus és Kiszely Michail Küchelbecker száműzött dekabrista tengerésztisztnek azonosította. Szőkés-őszes hajtincsek, 4 darab fog, orra törve volt, térde is, (Küchelbecker tengeri viharban szerezte ezeket a sérüléseket, e miatt szerelték le.) (Magas homlokú, szőke, arsin mérete 172 centiméter, nyakán lutheránus kereszt, az ujjcsontok közt rabláncból készült vasgyűrű.)

Még 17-én hétfőn, délután az 5-ös szelvényben előtűnik egy koponya – koporsó nélkül. Tátott szájú, európai, keskeny, gracilis arcú, baloldalt hatalmas, agyarszerű szemfog,.…tarkója alatt fekete, őszes, göndör hajtinccsel.


..
Salamon Henrik: Petőfi koponyája és rendellenes fogazatának meghatározása.
Fogorvosi Szemle. Az 1923. február 29-i ülés szövege. „…A koponya általában fölfelé szélesedő …homloka keskeny, magas, domború, előrehajló; szemgödrei nem nagyok, szeme mélyen ülő, az orrtő behorpadt, az arccsontok kiállóak, az arc hosszúkás, keskeny, az álla hegyes és kissé keskenyedő, fogai nagyok, hófehérek… a bal szemfoga erősen kiáll a sorból…”

dr. Straub Imre orvos magával hozta az összeírt kortárs leírásokat:
  • kb. 162 cm (ez 165),
  • balkezes,
  • hosszú nyakú,
  • vékony arcú,
  • magas homlokú,
  • fekete, göndör hajú,
  • rugalmas csípőjű,
  • sovány mellkasú,
  • bal szemfoga agyarszerű, kiálló,
  • tbc-hajlam,
  • bal lábára sántított hegyre felfelé menet,
Balkezességét Latimer állapítja meg az izomtapadások helyéből. Hajtincs fekete és kicsit őszes. Tbc-nyomok a csontokon. Bal lábszárán alul gyerekkori csonthártya-gyulladás nyomai és torziós csontelfordulás. Bal térdkalácsa hiányzik! (az ilyen tulajdonsággal bíró ember nehezen tud hegyre fel menni.) Simpson matematikus is kiszámította a dagerotípia arcelfordulását: 17 fok balra, 2 fok lefelé. Úgy fényképezi le a koponyát: tökéletesen beleillik a fényképbe.
Azt is kiszámítja, hogy az eddig talált 23 közös jel Petőfi testén és csontvázon hány millió csontváz közül lehetséges csak az általános statisztika szerint. ( 8.000.000.000:1) Kiszely megállapítja: “Megtaláltuk Petőfi csontvázát… minden ismérve rajta van. Mindezen eredmények ellenére a hivatalos tudomány, az MTA elzárkózott az ügytől.Barguzin: érvek-ellenérvek.Glatz Ferenc akadémikusnak, a Magyar Tudományos Akadémia elnökének és Hanák Péter akadémikusnak, az MTA (3.) Petôfi Bizottsága elnökének 1996. június 27-én Morvai Ferenchez írott levele a következôket szögeztek le:

„A Magyar Tudományos Akadémia kötelékében működô kutatók már évekkel ezelôtt kifejtették álláspontjukat Petôfi halálának körülményeirôl. Mint Ön elôtt is ismeretes, kizártnak tartották azt a feltételezést, amely Önt és munkatársait kutatásaiban vezették és vezetik… Mivel mi a kutatás szabadságának alapelvét valljuk, nem kívánjuk – és nem is kívánhatjuk – a miénktôl eltérô álláspontok kifejtésének megakadályozását.”

Az MTA véleménye:

A Petőfi Szibériában kérdést a magyar Petôfi Társaság már 1941-ben végleges elutasítással lezárta. A barguzini kutatásban résztvevőburját helytörténészek, Eduard Viktorovics Gyomin, valamint Alekszej Vasziljevics Tyivanyenko régész megállapították, hogy a magyar visszaemlékezések (Svigel, Lengyel) adatai minden részletükben valótlanok.
Igaz, hogy nyomára bukkantak egy száműzött Petrovics-nak aki Barguzinban a múlt század második felében élt és került sírba, bár e férfiúnak (az oroszoknál szokásos három elemű) teljes nevére, valamint magyar, honvédtiszt és költô voltára egyetlen egy barguzini emlékezés utal. (Morokova)A mindvégig elutasító álláspontot képviselô MTA a csontváz hazajuttatásának diplomáciai követelményei miatt kényszerült mégis állásfoglalásra. A szovjet hatóságok ugyanis az engedély kiadásához a magyar voltának bizonyítását követelték, s a vizsgálattal az akkori magyar kormány az MTA-t bízta meg. Így történt, hogy az MTA felállítani kényszerült az MTA (l.) Petôfi Bizottságát, amelynek tagjai és további szakértôk minden ráhatás nélkül, tisztán saját szakmai ismereteik és legjobb tudományos meggyôzôdésük alapján 1991-ben a tudomány által korábban is képviselt elutasító álláspontot erôsítették meg.

Az MTA Természettudományi Szakértő Bizottság összefoglaló jelentése

Az MTA Elnöksége 1989. november 6-án kelt 44/1989. sz. határozatával szakértő bizottságot küldött ki a Barguzinban 1989. július 17-én feltárt- és Petőfi Sándornak vélelmezett csontvázlelet igazságügyi orvosszakértői és antropológiai vizsgálatára.

A bizottság négy tagja 1990. január 6-án a „MEGAMORV Petőfi Bizottság” (Morvai-féle magánbizottság) társaságában Ulan-Udéban megszemlélte a leletet.


Január 8-án MTA és SZUTA igazságügyi orvosszakértőkből, antropológusokból, régészekből, helytörténészekből, levéltárosokból V. P. Alekszejev akadémikus és prof. dr. Harsányi László elnökletével vegyesbizottság alakult, amely január 11-ig tartó vizsgálattal egybekötött ülést tartott Moszkvában. Mindezen jelen voltak a „MEGAMORV Petőfi Bizottság” tagjai is. Az ülésről és az eseményekről videó- és magnetofon felvételek készültek.

Az együttes üléseken a Magyar —Szovjet Vegyesbizottság megvitatta a leletre vonatkozó eddigi és újonnan benyújtott dokumentumokat és a szovjet fél részéről előterjesztett történettudományi adatokat.
Alulírottak csak a csontvázlelet feltárásával és a vizsgálatával kapcsolatos munkálatokban lehetnek illetékesek. A benyújtott előzetes összefoglaló véleményünk, az igazságügyi orvosszakértői gyakorlatban, az antropológiai eljárások körében nemzetközileg elfogadott normák alapján, párhuzamos vizsgálatokon és az összehasonlító anatómiai szabályok alkalmazásán alapul.

1. Jelenleg sem ismeretes egyetlen hiteles dokumentum arra a feltevésre, hogy Petőfi Sándor 1856-ban Szibériában halt meg és Barguzinban temették el. Ilyet a „MEGAMORV Petőfi Bizottság” sem mutatott fel. Az ásatási helyet egy jelenkori szemtanú segítségével jelölték ki. A föltárt 7. sz. csontvázat a „MEGAMORV Petőfi Bizottság” Petőfi Sándor földi maradványainak nyilvánította.

Az azonosság ellen szól: a feltárt 27 sír közül csak a 7. és a 28. csontváz egy sírgödörbe való kettős temetésének ténye; a többi feltárt sír koporsó típusainak időrendjéből következő ellentmondások.
A feltárások dokumentációja (anyagbiztosítása) nem volt kielégítő; a feltárt fejbőr és hajmaradványok sorsa bizonytalan, elpusztult egy tárgyi lelet és apró, textilnek vélt maradványok vizsgálata elmaradt.

2. Az 1989 júliusában feltárt 7. sz. csontváz részeit szakszerűtlenül — párazáróan
— csomagolták, ennélfogva az állaguk jelentősebben romlott. Ennek ellenére a lelet vizsgálatra alkalmas.

3. A feltárás helyéről csupán ezt az egyetlen csontvázleletet emelték ki. A kiásott számos csontváz egyikéből sem biztosítottak kontroll vizsgálatok céljára mintát, így összehasonlító vizsgálatokra nincs mód. A laboratóriumi leletek értékelhetősége ebből eredően korlátozott.

4. A magunkkal hozott csontmintákból az eltemetés idejének vélelméhez szolgál, hogy:
— a szöveti szétesés jelei fénymikroszkóposan nem láthatók;
— felszíni korhadás által előidézett repedések mutathatók ki mind fénymikroszkóposan, mind pásztázó elektronmikroszkópos eljárással;
— a tömött, száraz csontanyag össznitrogéntartalma 4,3 g%;
— a tömött, száraz csontanyag éterrel kivonható összzsírtartalma 300 mg%;
— a középerős, kékes, elmosódó, halvány foltokkal mutatkozó UV fluorescentia,
— a tömött csont Nílus-kékkel való gyengén festődése;
— az emberi fehérjék kimutatását célzó Uhlenhuth- és Ouehterlony-próba negatív volta. Mindezek azt a következtetést engedik meg, hogy a csontvázlelet — hazai kontrollanyaghoz viszonyítva — 40 évnél biztosan régebbi eredetű, de 100 évnél nem régebben eltemetett.

5. A nemre és biológiai korra utaló sajátosságok:
— A csontvázon összesen 59 metrikus és 23 morfológiai jelleget, ebből a koponyán 13 metrikus és 14 morfológiai jelleget vizsgáltunk. Ezekből 45 nőies, 22 indifferens és 15 férfias. A csontváz összes megfigyelt jellege alapján a szexualizáltsági jelző: —0,71, azaz határozottan nő.
— A csigolyatestben a citrát-tartalom 0,92 g súly %, amely (Barguzinból származó kontrollanyag nélkül) a felnőtt életkorú recens csontban a női nemnek megfelelő.
— A csontvázlelet biológiai életkorára (a röntgenfelvételek hiányában) jelenleg csupán annyi állítható, hogy 23 — 25 évnél idősebb, de fiatal életkorú felnőtt leletről van szó.

6. Az agy- és arckoponyán mutatkozó kóros elváltozások részletesebb vizsgálata indokolt. A csontváz koponyán kívüli részein makromorfológiailag bizonyíthatóan érdemleges kóros elváltozás nem volt található.

Összefoglalva, az eddigi vizsgálatok eredménye alapján állítható: a lelet származási — eltemetési ideje, továbbá a csontváz női neme ellene szól, hogy a barguzini 7. sz. csontváz azonosítható volna Petőfi Sándor holttestének maradványával.
Javasoljuk a megkezdett vizsgálatok továbbfolytatását, és ennek keretében a Moszkvában elhatározott és tervbe vett összes vizsgálatok befejezését, valamint a magyar és szovjet Akadémia bizottságai véleményének összegzését.

Megjegyezzük, hogy vizsgálatainkban az alulírottakon kívül az Akadémia Elnöksége által elfogadott konzultánsok köréből többen részt vettek.

Pécs, 1990. március 27.

Az eljáró bizottság nevében*
Dr. Harsányi László egyetemi tanár

* Az eljáró bizottság tagjai voltak: Farkas Gyula egyetemi tanár, Szabó Árpád főigazgató, Dezső Gyula antropológus, Kovács László régész

Komplex vizsgálati eredményeiket a Nem Petôfi! címmel az Akadémiai Kiadónál 1992-ben megjelent tanulmánykötetben a nyilvánosság elé tárták.

Miután a Barguzini felfedezők vitatták ezt az eredményt, Kosáry Domokos, az MTA akkori elnöke még 1991-ben létrehozta az MTA (2.) Petôfi Bizottságát azzal a kizárólagos céllal, hogy amennyiben a M. Petőfi bizottság Petôfi Sándor barguzini tartózkodásának és eltemetésének akárcsak egyetlen hiteles dokumentumát is fel tudná mutatni, vizsgálja felül a kifejtett akadémiai álláspontot.

Kosáry Domokos

A M. Petőfi bizottság által 1991-ben ismét Szibériába küldött expedíció új bizonyítékait nem fogadta el az MTA elnöke, így 1992 januárjában befejezettnek ítélte az MTA (2.) Petôfi Bizottságának működését.

Az akció kiindulását jelentô magyarok, Barátosi Lénárth Lajos, Svigel Ferenc és Sándor József visszaemlékezései adatról-adatra valótlannak bizonyultak. (!) Állításaiknak semmiféle valóságmagja nem volt, bár a M. Petőfi bizottság (szakember híján) az írásos források kezelésének minimális ismerete nélkül valóságosnak, legfeljebb a szükség szerint csűrhetô-csavarható módon igaznak fogadta el azokat.Ezért kereshették a költô sírját a visszaemlékezésekben szereplô módon egyszerűen nem létezett Iliszunszk helyett a magyar által soha nem említett Barguzinban.

A MEGAMORV Petőfi bizottság érvei Iliszunszk kérdésben:
…Pagirja (a munkácsi kutató) úgy döntött, hogy először tisztázza, volt-e vagy van-e Iliszunszk nevű helység. Támpontja csak a Bajkál-tó és a Burját Autonóm Köztársaság volt. Újságíró lévén, írt Ulan-Udéba, a Bajkál című folyóirat szerkesztőségébe. Megkérdezte, létezik-e ilyen nevű város. Nemlegesen válaszoltak. Ám ő makacs volt és újra írt: lehet, hogy most nincs. De nem volt-e régen? Ulan-Udéban úgy gondolták, hogy átadják a levelet egy ottani helytörténésznek, Alekszej Vasziljevics Tyivanyenkónak.

Ő rövidesen kinyomozta, hogy jóllehet most nincs Iliszunszk nevű helység, de hasonló nevű település volt a forradalom előtt. Válaszolt Pahirjának, aki úgy gondolta, ha létezett ilyen nevű város, akkor az sincs kizárva, hogy Petőfi sem esett el, hanem valami módon Szibériába került. Elkezdték közösen a kutatást, aamelyben az oroszlánrészt az ulan-udeiek vállalták magukra. Ők a következő eredményre jutottak: Iliszunszkot nem tudtak kimutatni, de a Bajkál-tó partján, Ulan-Udétól 350 kilométerre ma is létezik Eleszun nevű helység, ami oroszul, eltorzítva, a sajtóban szereplő Iliszunszk.”

Az MTA véleménye:

A barguzini Petrovics nem 1856/57-ben halt meg, mint a nem is élt iliszunszki Petôfi, hanem a helybéli visszaemlékezô Morokov testvérpár szerint vitathatatlanul 1859 után, sôt a csontvázat szolgáltató 1989. évi feltárás színhelyét megmutató Jurij Davidovics Vinokur állítása szerint még késôbb. A még kisgyermek Vinokur bácsit ugyanis az 1870-ben Kijevbôl Barguzinba száműzött nagyapja gyakran elvitte az általa tisztelt és barátjának tekintett Petrovics sírjához, aki eszerint csakis 1870 után (!) halhatott meg.

Jurij Davidovics általa mutatott helyen feltárt sírgödörben nemcsak az állítólagos Petôfi (= 7. sz. csontváz), hanem alatta egy 25 év körüli helybéli, mongoloid típusú fiatalember maradványa (= 28. sz. csontváz) is feküdt. Miután a két csontváz eltérô típusa kizárta vérrokon voltukat, s a 7. sz. csontváz nôi maradványnak bizonyult, a közös sírnak az a legvalószínűbb magyarázata, hogy abban eltérô származású házaspár nyugodott.

A MEGAMORV Petőfi bizottság érvei:

“A szovjet bizottság régészének felvetésére, hogy: „Alul a mongol férfi, felül a felesége!”, Szabó Géza a (barguzini expedició régésze) azt válaszolta, hogy:

1. Furcsa, hogy a férjet koporsóba fektetik, a feleséget e nélkül teszik a sírba. Ilyen népszokás eddig nem ismert a Szovjetunióban.

2. A szovjet néprajzos kollegáktól érdeklődött, de nem tudtak róla, hogy lett volna Barguzinban olyan európai nő, aki mongolnak volt a felesége.

3. A lelet feltárásakor szövetmaradványokat csak a medence, a nyak és a lábszárak közvetlen közelében találtak, az egymástól távolabbi lábszárak között nem. Ez arra utal, hogy a tetemet nadrágban temették el. A szovjet néprajzos kollégák nadrágos nők temetésére sem tudtak példát mondani a térségben.

4. A megtalált lelet nem szokványos méretei mindenben megegyeznek a költőnek a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött sújtásos atillája alapján amerikaiak által készített számítógépes eredményekkel.

5. A halott életbeni termete kb. 166 cm volt. Ez megegyezik a különböző dokumentumokból számítható értékkel.

6. A halott arc- és koponyajellemzői az amerikai számítógépes feldolgozás alapján egyezést mutatnak a dagerrotípiával és a Petőfi Sándorról ismert jegyekkel.

7. A fogak, különösen a bal felső szemfog teljes egyezést mutat az irodalomból ismert adatokkal. (Jókai Mór olyan jellemzőnek tartotta Petőfi Sándor fogazatát, hogy egy ásatás alkalmával, csupán ennek alapján is megtalálhatónak tartotta tetemét egy tömegsírban. A Pesti Hírlap 1902/4. számában így írja le: „Petőfi felső fogsorában bal felől egy szemfog ferdén előre nőtt, valóságos kis agyarat képezett, ez a kiálló fog nevetésének olyan szatír kifejezést adott.” Gyerekkori barátja, dr. Sas István, így ír róla: „Bal szemfoga igen előre állt.”)

8. A nyak a Petőfiére is jellemzően, hosszú.

9. Mindkét kéz arányosan fejlett, de az izomtapadási felszínek a bal kéznél erősebbek. (Petőfi balkezes volt.)

10. A combcsont és a sípcsont izomtapadási felszínei erősek. (Petőfi híres gyalogló volt.)

11. A csontváz bal térdkalácsa hiányzott. A térdkalács veleszületett hiányát erősíti, hogy az ezzel többnyire együtt járó torziós csavarodása a sípcsontnak is kimutatható a bal lábon. Ortopéd szakorvosok szerint, ez sík terepen nem, de emelkedőkön megnehezítette a járást. Ezzel kapcsolatban Egressy Ákos írja: bicegni, sántítani kezdett a meredeken. Dienes András ugyanerről így ír: „Tudjuk, hogy amilyen kiváló gyalogló volt sík terepen, annyira rosszul mászta a meredeket, amit bal lábának csontelhajlásával magyaráztak”.

Az MTA véleménye:

 

Az MTA elvárása, hogy egy tudományos közlemény tartalmi és formai követelményeinek megfelelôen bizonyítsa:
Petôfi segesvári megmenekülésének,
Szibériába hurcolásának,
barguzini életének, halálának és eltemetésének,
a barguzini temetôbeli sírhelyének dokumentumait.
Mindezek hiányában még a közvéleménynek is le kellene már számolnia végre az eddigi ködösítéssel.
Miután az MTA (l.) Petôfi Bizottsága a barguzini csontváz vizsgálatára kényszerült, Valerij Pavlovics Alekszejev akadémikus, antropológus professzor, Farkas Gyula antropológus professzor, Alekszandr Petrovics Gromov és Viktor Nyikolajevics Zvjagin igazságügyi orvosszakértô professzorok hagyományos („metrikus”) módszerrel, Lengyel Imre orvosprofesszor pedig csontkémiai módszerrel, egymástól függetlenül és nem is azonos módon vizsgálódva arra az egybehangzó eredményre jutott, hogy a barguzini lelet nôi csontváz volt. Véleményük kiegészült Harsányi László igazságügyi orvosszakértô professzor vizsgálati eredményével, miszerint 40–100 éve, vagyis 1890–1950 között temethették el.

 

E kutatók együttes véleményét kétségbe vonta a MEGAMORV Petőfi bizottság antropológusának, Kiszely Istvánnak a véleménye: Férfi volt, sőt Petőfi!A MEGAMORV Petőfi bizottság érvei:

Dr. Kiszely István antropológus, a Petőfi-expedíció szakmai vezetője (1989. július): Pénteken vizsgáltuk meg embertanilag Petőfi Sándor csontjait. A koponyához hozzáillesztettük az állkapcsot. Az első pillantásra feltűnik az a bizonyos, sokat emlegetett „farkasfog”, ami tulajdonképpen a bal felső szemfog rendellenes növését jelenti.(1886. Jókai Mór: Életemből. „…Halvány, szikár arca letörölhetetlen dac kifejezését hordta magán mindig, rendbeszedhetetlen sűrű haja felállt az ég felé; orra római szabású volt, de kissé hegyes: szemei bátrak és szögezők, homloka nyílt, ajkai szépek, csak amikor nevetett és nevetése olyan volt, mint egy kínzotté, még a hangja is hozzá – olyankor tűnt ki egy a sorból kiálló hegyes fog felülről, mely valami démoni kifejezést adott arcának…”)

Nem kellett az MTA „tudósainak” a kontrollanyag, a talajminta, hiszen akkor nem lehetne kimutatni a „magas”, nőkre jellemző citrátszintet, mert a barguzi sóder bizony magas humuszsav-tartalmú és igen kovasavas.A csontok méreteinél is csak azt vették tekintetbe, amelyik „nőies”
A nőknél a férfiakénál valamivel gyakrabban előforduló sulcus praeauricularist bizonyító erejűnek vették, nem törődve azzal, hogy a medence – ez szakmai körökből jól ismert – soha nem jó, nem határozó a szakemberek szemében.
Az, hogy a külföldi laboratóriumokban kimutatták a csak férfiaknál előforduló Y-kromoszómát, nem vették figyelembe…
Két amerikai kollégám a vázcsontok vizsgálatát végezte el. Az eddig ismert jegyek, a költő egészségi állapotára utaló tények, leírások alapján kétséget kizáróan Petőfit találtuk meg Barguzinban. A nemzetközi normák, előírások betartásával mind a négyen, antropológusok elvégeztük a méréseket a koponyán és a vázcsontokon, az eredményeket jegyzőkönyvben rögzítettük. Patológiai vizsgálatra is sort kerítettünk. A fogmeder állapota és a szájpadlás felső részén észlelhető sipolynyílás alapján megállapítottuk, hogy foggyökérgyulladás kínozta a száműzött költőt. A bal állcsonton olvan foghelyek láthatók, melyek arra utalnak, hogy ezen fogai 2-3 hónappal halála előtt hullottak ki.Bruce Latimer clevelandi antropológus:Az eddigi vizsgálatok, mérések, a csontok elemzése után a halál okára is következtethetünk. Az előzetes feltételezések igazak, minden jel igazolja az eddigi ismereteket. Petőfi bal sípcsontján gyermekkori csonthártyagyulladás nyomai lelhetők fel. Vékonyka felkarja, comb- és sípcsontjai voltak. Minden bizonnyal a sok gyaloglás miatt az izomtapadási helyszínek erőteljesek a lábszárcsontok felszínein. Szombaton fejeztük be a vázcsontok részletes, patológiai és azonosítási vizsgálatát. A halál oka: az orr- és szájüreget betöltő gennyes góc következtében alakult ki vérmérgezés, az utolsó fázisban feltehetően tüdővizenyő is fellépett.

Az MTA véleménye:

A hivatalos vizsgálat befejeztével az MTA felkérte az akkori Szovjet Tudományos Akadémiát, hogy a SzuTA moszkvai Régészeti Intézetében ôrzött csontvázat adja ki a burját hatóságok képviselôjének, és szorgalmazza a barguzini sírjába történô tisztességes visszatemetését.

 

A barguzini csontváz New Yorkba került (1991-2001) Amikor ez kiderült, az MTA (2.) Petôfi Bizottsága az 1991. április 15-én tartott ülésén többek között leszögezte:A Bizottság a Barguzinban feltárt csontvázat nôi csontváznak tartja. Mivel ezt a csontvázat Morvai Ferenc azóta kicsempészte a Szovjetunió területérôl, s ezzel kivette az ellenôrzés lehetôsége alól, a Bizottság a csontvázat nem tartja olyannak, mint amelynek vizsgálati eredményei hiteleseknek fogadhatók el.
A Kerepesi úti temetôben található Petôfi-sírbolt felbontásának a Bizottság addig nem látja értelmét, amíg a) be nem bizonyosodik, hogy a barguzini csontváz valóban férfi, és nem nôi csontváz…”

 

Glatz Ferenc, az MTA akkori elnöke a Megamorv Petőfi Bizottsághoz írt, 2001. május 24-én kelt levelében pontosan meghatározta az általa felkért szakemberek feladatát, amely szerint “a tudomány mai állásának megfelelő” szakvéleményt fogalmazzanak meg. A bizottság elnökének Bálint Csanád régészt, az MTA Régészeti Intézetének igazgatóját, tagjainak Raskó István humán DNS-szakértőt, az MTA Szegedi Biológiai Központja DNS-vizsgálatokkal foglalkozó részlegének vezetőjét, Woller János igazságügyi DNS-szakértőt és Susa Éva, igazságügyi antropológust nevezte meg, akik minden vizsgálódás nélkül újfent “lezártnak” minősítették az ügyet.Nézzük az állásfoglalás “érveit”, ami alapján lezártnak tekintik a Petőfi-kérdést. 

1. “A grémium megállapította: nincs hiteles történeti adat arra vonatkozóan, hogy Petőfi Sándor eltemetésének a helyét a szibériai Barguzinban kellene keresni”.

2. A bizottság szerint “az eltemetett személy sírbeli helyzete valószínűtlenné teszi, hogy a sír felső csontváza férfié lett volna.” Ezek szerint “fölé temetéskor” csakis nők jöhetnek számításba, már ahogy ezt a dilettáns mondatot értelmezni lehet, hiszen a bizottság egyetlen tagja sem volt Barguzinban, nem ismeri a körülményeket, az adott helyzetet és a teljes dokumentációt.

3. “A csontkémiai vizsgálat a felső csontváz eltemetésének a dátumát az 1890-1950 közötti évekre, azaz Petőfi Sándor 1856-ban vélelmezett eltemetésétől jelentősen távoli időpontban határozta meg.” Egy sírban eltemetett csontváz abszolút kora ugyanis sokféle módszerrel meghatározható, de mindegyik előfeltétele a talajminta vétel, a csont megtartási körülményeinek vizsgálata és a mellette fekvő, feltehetően hozzá hasonló talajban lévő csontvázakkal való összehasonlítás. (Amúgy Mathias Seifert svájci dendrokronológus a sír abszolút korát évre pontosan – 1856-ra – datálta.)

 4. “A barguzini 7. sír csontmaradványait a hagyományos metrikus-morfológiai vizsgálatokkal több alkalommal, több helyen – több szakember – a feltárókkal ellentétben – nőnek határozta meg.” A csontvázat egyetlen egyszer vizsgálta meg 1990 januárjában egyetlen bizottság a sok közül. De ugyancsak “több szakember” azt is dokumentálta metrikus-morfológiai alapon, hogy a csontváz férfié. A feltárók oldaláról. Ezért kellene a DNS-vizsgálat.

1989 augusztusában a Magyar Tudományos Akadémia még tartózkodik a Petőfi témában való állásfoglalástól. 1989. szeptember 21-én az MTA létrehozta az első Petőfi bizottságot, amelynek tagjai többek között Tigyi József biofizikus, Farkas Gyula antropológus és Harsányi László igazságügyi szakértő; az Akadémia akkori főtitkára – Láng István – nyilvánosan szélhámossággal vádolta a Megamorv Petőfi Bizottságot.

1989. október 3l-én Németh Miklós miniszterelnök utasítására az MTA elnöksége határozatot hoz a Petőfi Sándorral kapcsolatos vizsgálatban való akadémiai részvételéről. Ekkor alakult meg az MTA második bizottsága Tigyi József biofizikus, és Ujfalussy József zenekutató vezetésével, tagjai: Harsányi László igazságügyi szakértő, Farkas Gyula antropológus, Szabó Árpád igazságügyi szakértő, Dezső Gyula osztálytitkár, Kovács László régész és Odze György sajtóiroda vezető. Ez a bizottság 1990-ben sajtóközlemény kíséretében beszüntette működését.

 

nemzetihirhalo/Tatár József/magyarno.com

Hozzászólás

Powered by Facebook Comments

Szóljon hozzá a cikkhez:

e-mail (Kötelező, de nem publikus!) A *-al jelölt mezőket kötelező kitölteni!

*


CAPTCHA Image
Reload Image
Scroll To Top