Most itt vagy
Magyar Nő Magazin > címlap > Mireisz László: Miért fontosak a népmesék?

Mireisz László: Miért fontosak a népmesék?

 

 

 

 

 

 

 

 

A székely mondák és a magyar népmesék, fontos „tényeket” hordoznak a magyarok ősi világképét, az ősök eredetét feltárni igyekvőnek. A kard; a harc; a tűz-, lég-, víz-, föld-áldozás; a székelyek eredete; a csillagos égen megjelenő, halhatatlanokból álló fényes hadak; a tejút mint „hadak útja”; stb. mindezek rendkívül fontos utalások az ősi magyar világképre. S fontos is, hogy a világképet is megvizsgáljuk, mert ez az eredet kérdését is magában foglalja.

Az is nagyon fontos, hogy megtudjuk: volt-e a pogány magyar világképben hierarchia. Mert ha igen (márpedig igen), akkor a magyar hagyomány élő hagyomány, legfeljebb rejtőzik.
Lényeges továbbá az a kérdés is, hogy meg tudjuk-e találni azt a mesélős–regős szintet, a mondák és mítoszok szintjét, amely a történések szintjét minden esetben – térben és időben – megelőzi. Ez azért fontos, mert ezen keresztül érthetjük meg az időben történteket is, továbbá azért is, mert ebből – tehát a mesék és regék világából – tudjuk a természetfelettit, a természeten túlit megvilágítani, a hierarchiát meglátni, s így élővé tenni a hagyományt.

Az égigérő fán egyre feljebb kapaszkodunk
Az égigérő fán egyre feljebb kapaszkodunk. A legerősebb feljut a tetejére

A mítoszok és mondák szintje rendkívül meseszerű, bizonytalan. Bizonyosat állítani azon a szinten aligha lehetne. Ki mondhat bizonyosat arról, hogy mi történt mondjuk nyolcezer évvel ezelőtt a földön, vagy az égben. Sokféle kép és elképzelés létezhet, s valószínűleg az ember azt teszi magáévá, amit a „szívével igaznak gondol”. Ezért bátorkodom a magyarság dolgában állást foglalni, a népmesékre, mondákra, a nyelviségre, a gestákra, Ipolyira, Kandrára, Körösi Csomára egyaránt támaszkodva.

 

AZ ÉGIG ÉRŐ FA

egig_ero_fa

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg király, s annak egy igen-igen szép leánya. Bezzeg volt is kérője a királykisasszonynak, de mennyi! A világ minden tájékáról jöttek az öreg király udvarába dali királyfiak, mindenféle hecke-ficki hercegek, de a királykisasszonynak egy sem tetszett. Azt mondta valamennyinek, hogy ő, míg a világ világ lesz, férjhez nem megy, el nem hagyja az ő édes apjaurát. Az öreg király örült is, búsult is ezen a beszéden. Örült, mert erősen szerette egyetlen leányát; búsult, mert el­gondolta, hogy ha meghal, árván marad ez a gyenge virágszál, s az a sok haragos királyfi még elveszi tőle az országot. Mondta is sokszor a leányának:
– Gondold meg jól a dolgot, édes leányom! Mi lesz veled, ha én meghalok?
A királykisasszony nem szólt ilyenkor semmit, csak kiment a virágoskertbe, amilyen szép­séges kert nem volt a világon. Ott sírdogált, kesergett magában: „Istenem, Istenem, hogy hagyjam itt ezeket a szép virágokat!”
De nemcsak a virágokat sajnálta a királykisasszony. Volt a kert kellős közepén egy fa – hiszitek, nem hiszitek -, éppen az égig ért. Ő bizony nem megy férjhez, mert szentül tudja, hogy ilyen kert s ilyen fa kerek e világon nincs!

Táltos segíti a kicsi királyfit, céljának elérésében
Táltos segíti a kicsi királyfit, céljának elérésében

– Ne félj, ne félj, kis kertecském, ne félj, ne félj, égig érő fám, nem hagylak el soha ez életben! – mondotta a királykisasszony.
Haj, kerekedék nagy, erős fergeteg, ahogy ezt mondá, felkapta, megforgatta, s úgy fölrepítette a magas levegőégbe, hogy híre-pora sem maradt a kertben. Nem búcsúzhatott el szegény feje sem az apjától, sem a virágoskertjétől. Egy szempillantás múlva elpusztult a fergeteg, sütött a nap nagy hevesen, s amennyi virág volt a kertben, mind lekajladt, elhervadott, mintha forró-meleg vízzel leöntötték volna. Lemegy az öreg király a kertbe, látja a rettentő nagy pusztulást, kiabálja a leányát:
– Hol vagy, leányom, hol vagy?! – de kiabálhatott, a királykisasszony nem felelt.
Összeszaladtak az udvarbéliek, keresték, tűvé tették a kertnek, az udvarnak, a palotának minden zegét-zugát, de sehol nem találták.
– Bizonyosan elrabolták – mondá egyik-másik.
– Talán a föld nyelte el! – találgaták az emberek.
Sírt az öreg király, mint egy kicsi gyermek, majd megszakadt szíve a nagy, erős bánattól. Kerestette, kurrentáltatta* az egész országban, még azon is túl, egyetlen leányát s fele királyságát ígérte annak, aki visszahozza. De azt ugyan kereshették, meg nem találták.
Na, telt-múlt az idő. Egyszer a király azt látja álmában, hogy leányát, mikor az a nagy fergeteg volt, a forgószél felkapta, felvitte az égig érő fára, ottan is a kilencfejű sárkány várába. Ha meg nem szabadítják, a sárkány még feleségül veszi.
Még csak ez volt az igazi búbánat. Mert az égig érő fának – csak tudjátok meg – akkora levelei voltak, hogy mindeniken elfért egy ország. Hát aztán ki tudná azt megmondani, hogy melyik levélen van a kilencfejű sárkány vára!
Mindegy, na. Megint kihirdették, hogy a királykisasszonyt az égig érő fára vitte a forgószél, ott van a kilencfejű sárkány várában, s aki onnét lehozza, annak adja a király a lányát s fele királyságát, holta után az egészet!
Hiszen csak ki kellett ezt hirdetni, jöttek a királyfiak, hercegek, grófok, bárók s minden nemzetségbéli vitézek, csak úgy nyüzsögtek az udvarban. Jöttek bizony, de lefittyent orral el is mentek, mert a fának még a közepéig sem tudtak felmászni: nagy szégyenkezéssel vissza­fordultak. Volt az udvarban egy kis kondásfiú, aki sokszor látta föl s le mászni a cifra gúnyás vitézeket.
– Istenem – sóhajtott a fiú -, ha megengedné a király, én is szerencsét próbálnék!
Ahogy ezt mondá, csak hozzá dörgölődzik egy kis malacka, s azt mondja neki:
– Hallod-e, te kondásfiú! Te mindig jó voltál hozzám, mostan meghálálom. Menj a királyhoz, s jelentsed, hogy te fölmászol az égig érő fára, s le is hozod a királykisasszonyt. Hanem kívánd tőle, hogy elébb ölesse meg a csonka szarvú bivalyt, s csináltasson a bőréből hét pár bocskort s hét rend gúnyát! Te aztán addig menj fölfelé, míg a hét pár bocskor s hét pár gúnya le nem szakad rólad. Akkor érsz egy elényúló ághoz, azon menj végig, lépj rá a legelső levélre: azon van a kilencfejű sárkány vára. Egyebet nem mondok, a többi a te dolgod.
A kis malac hirtelen bévegyült a csorda közé, egy szót sem szólt többet, azt is lassan mondta. A kondásfiú pedig gondolta magában: egy életem, egy halálom, Isten neki, megpróbálom, s ment egyenesen a király elé. Köszönt illendőképpen s elémondá, hogy mit akar.
Hej, csak hallottátok volna, mekkorát kacagott a király! A szívét facsarta a nagy búbánat s keserűség, de mégsem tudá megállani a kacagást.
– Mit mondasz te, emberizink,* te?! – kérdezte a kondásfiútól, mintha nem jól hallotta volna, amit az elébb mondott.
– Én azt, fenséges királyom, életem, halálom kezébe ajánlom, hogy felmászok az égig érő fára, s vissza nem jövök a királykisasszony nélkül.
Ott ült a király mellett az udvari bolond is. Kérdi tőle a király:
– No, te bolond, hát te mit szólsz ehhez a bolond beszédhez?
– Azt – mondá a bolond -, hogy fogadd fel ezt a macskabékát* vicebolondnak.
De már erre megmérgelődött a kondásfiú. Azt mondta a királynak:
– Felséges királyom, ne hallgasson a bolondra, mert bolond likból bolond szél fú. Ölesse le a csonka szarvú bivalyt, csináltasson nekem hét pár bocskort s hét rend gúnyát, s húzassa a fejemet karóba, ha a királykisasszony nélkül visszatérek!
„Hm – gondolá a király -, ez már mégsem tréfabeszéd!” Azt mondta hát a kondásfiúnak:
– Jól van, fiam, János, úgy lesz, ahogy kívánod, de azt megmondom, úgy essél le a fáról, hogy törjék is ki a nyakad, mert különben a hóhérral töretem ki.
János megköszönte a király jókívánságát, s ahogy kész volt a hét pár bocskor s hét rend gúnya, egy nagyot fohászkodott, kicsi baltáját belevágta a fába, nekilódult a nyelénél fogvást, azután feljebb vágta baltáját, s egy szempillantás múlva úgy elveszett a rengeteg nagy levelek közt, hogy emberi szem nem látta többet.
Hét nap s hét éjjel folyton-folyvást mászott, kapaszkodott, rugaszkodott, hol itt lógott, hol ott lógott, míg a hetedik pár bocskor s a hetedik rend gúnya is le nem szakadt róla. Ekkor – éppen ahogy a malacka elémondotta – egy végtelen hosszú eléhajló ághoz ért. De az az ág olyan vékony volt, mint a karom, még annál is vékonyabb. Nem sokat gondolkozott: hasra feküdt, s úgy csúszott elébb, elébb. Hajladozott az ág erre, hajladozott arra – hej, ha letörik! -, ízzé-porrá törik minden csontikája!
„János, János, térülj vissza!” – mondogatta magában, de ezt csak úgy mondta, ő bizony nem térül vissza, ha már eddig eljött. Ahol, ni! Már itt is van az ágnak az első levele, éppen csak egy jó ugrásra tőle. Nekifohászkodott, behunyta a szemét – szervusz, világ! -, ráugrott a falevélre, hogy csak elterült rajta, mint egy kecskebéka. No, csakhogy itt van!
Bezzeg elállt szeme-szája, mikor széjjelnézett. Hát itt éppen olyan ország van, amilyen odale. Volt itt minden: erdő, mező, falu, város, patak, folyó, tenger, csak embert nem látott, de akkorát sem, mint egy ütés tapló.*
Ment, mendegélt János erdőkön, mezőkön, hegyeken, völgyeken által, s a hetedik napon egy gyémántpalotához ért. No, hanem ilyen palotát sem látott még. Kakassarkon forgott, hétezer ablaka s hétezer garádicsa volt. De olyan sebesen forgott, mint a forgószél, még annál is sebesebben. Mire egy garádicsra rá akart lépni, már a más oldalon forgott az, s ha nekiszökött, úgy visszaesett, hogy döngött a föld alatta.
– Úgy-é – rikkantott János nagy mérgesen -, nekem is van eszem, hé! – Fogta a baltáját, hirtelen belevágta egy garádicsba, s annál fogvást szépen fölsétált a gyémántpalotába.
Hát a királykisasszony már messziről szaladt elébe nagy lelkendezéssel.
– Jaj, édes kicsi Jánoskám, hogy jövel ide, ahol a madár sem jár?!
Mondá János:
– Azt bizony ne kérdezgesse a kisasszony, hanem jöjjön velem az édesapjához!
– Jézus Mária, Szent József! Ki se ejtsd többet a szájadon, mert ha meghallja a kilencfejű sárkány, vége az életünknek.
Jött is a sárkány egyszeribe, szakadt a láng mind a kilenc szájából. Kérdi a királykisasszonyt:
– Hát ez az emberizink mit keres itt?
– Ó, lelkem, sárkányom – könyörgött a királykisasszony -, ne bántsd ezt a fiút! Az én kicsi inasom volt, s feljött utánam, hogy engem szolgáljon.
– Jól van, jól – morrogott a sárkány -, meghagyom az életét, de majd én is adok neki dolgot, hadd látom, fele kár-e vagy egész, amit eszik.
Volt a sárkány istállójában egy girhes-görhes, sánta ló, s a sárkány azt parancsolta Jánosnak, hogy csak kúrálja* ezt a lovat, de úgy kúrálja, hogy ha valamit kér tőle, mindég egyebet adjon neki, máskülönben az életével játszik.
„Hiszen ez könnyű dolog!” – gondolta János, s mindjárt ment az istállóba. Na, még ilyen lovat sem látott, mióta a világon van. Csak a csontja meg a bőre volt, s a lábára sem tudott állani, feküdt a hídláson,* s nyögött a szegény pára, nyögött keservesen. Jánoska sarjút tett elébe, de rá se nézett. Zabot vitt neki, az sem kellett. Biztatta jó szóval:
– Egyél, te szegény pára, egyél! – de egy szál sarjú, egy szem zab nem sok, annyit sem evett.
Egyszer csak megszólal a ló:
– Látom, hogy jó szíved van, te fiú, de hiába kínálsz engem sarjúval, zabbal, ez nem nekem való. Égő parázs az én abrakom, de a gazdám nem ad. Azt akarja, hogy megdögöljek, mert csak én tudom a titkát: hogy s mint lehetne őt elpusztítani.
– Hát mit adjak? – kérdezte Jánoska.
– Égő parazsat, fiam, de sokat.
– Igen, de a sárkány azt mondta, hogy mindig mást adjak, mint amit kívánsz.
– No bizony, ha mást adsz, nem is viszed haza a királykisasszonyt – mondotta a ló.
Egyéb sem kellett Jánoskának. De már akkor ad ő mindent, amit a ló kíván. Mondta is a lónak:
– Na, te szegény pára, kívánj akármit, megteszem!
Mondá a ló:
– Csak azt kívánom, hogy vasárnap, mikor a sárkány a kisasszonnyal templomba megy, te maradj itthon, a favágón gyújtsd meg a kazlat, a többit csak bízd rám.
Alig várta János, hogy templomba menjenek, meggyújtotta a kazlat, s mikor leégett, vitt a lónak egy lapát parazsat. Még meg sem szusszant, mind egy falásig megette, s abban a minutában lábra is állott. Ment egyenesen az udvarra, s ott azt a temérdek sok parazsat megette, de úgy, hogy még a hamut sem hagyta meg. Jánoskának a szeme-szája elállott a nagy álmélkodástól. De hát még akkor ámult-bámult istenigazában, mikor nézi, nézi, s hát látja, hogy a ló szőre ragyog, mint az arany, a bordája egy sem látszik, s nem is négy lába van ennek a lónak, hanem öt.
Megrázkódott, nagyot fújt a ló most, de bezzeg káprázott Jánoskának a szeme. Olyan gyö­nyörűséges aranyszőrű paripa lett belőle, hogy a napra lehetett nézni, de már aztán erre nem. Azt mondta Jánoskának:
– Na, te legényke, jótétel helyébe jót várj! Hallgass reám! Szaladj le a pincébe, van ott egy nyereg, egy kantár s egy kard, hozd fel hamar!
Szaladt Jánoska a pincébe, veszi a nyerget, kantárt, kardot, de mikor éppen ki akart serülni* az ajtón, jő a sárkány nagy derendóciával,* megállítja Jánoskát.
– Megállj, hé! Hová viszed ezt a lószerszámot? Meghalsz most, de mindjárt!
Ki is kapta egybe Jánoska kezéből a kardot, s le akarta nyisszenteni a nyakát.
– No, te emberizink – mondotta a sárkány -, búcsúzz az élettől, mert megcsaltál!
– Ne ölj meg, hagyd meg az életemet – könyörgött Jánoska -, nem csallak meg többet!
– Megöllek, te emberizink, hanem elébb még megiszunk egy kupa* bort a bűneidért!
Mindjárt eresztett egy kupa bort a legnagyobb hordóból, töltött magának s Jánosnak is, aztán biztatta:
– Igyál, te emberizink, többet úgysem iszol.
Ittak egyet, de Jánoska csak könyörgött tovább:
– Hagyd meg az életemet, kilencfejű sárkány, nem csallak meg többet!
Mondá a sárkány:
– Nem hiszek neked, János, de igyunk még egy kupa bort az én bűnömért is.
Ittak még egy kupa bort. Hát – Uram, Jézus Krisztus! – egyszerre csak elkezdett táncolni a sárkány, nagyokat rikkantott: „lábam ide, nem oda!” – s addig ide, addig oda, elterült a földön, s aludt, mint a bunda.
De bezzeg szaladt Jánoska esze nélkül! Jól levághatta volna a sárkánynak mind a kilenc fejét, de már az udvaron volt, mikor erre gondolt. Mondja az ötlábú lónak az esetét.
– Csak hamar nyergelj s kantározz; jól tetted, hogy nem nyúltál hozzá – mondá a ló. – Mikor egy fejét levágtad volna, egyszeribe felébred, s vége lett volna az életednek.
Jánoska hirtelen fölnyergelte az ötlábú lovat, fölpattant rá, s csak azután kérdezte:
– Hát aztán hová s merre, édes lovam?
– Az erdőbe, kicsi gazdám. Ott van egy vaddisznó, annak a fejében egy nyúl, nyúl fejében egy iskátulya,* iskátulyában kilenc lódarázs. Ebben a kilenc lódarázsban van a kilencfejű sárkány ereje, ha ezeket elpusztítjuk, annyi ereje sem lesz a sárkánynak, mint egy szopós gyermeknek.
Eközben elindult a ló sebes vágtatással, s mire Jánoska egyet szólhatott volna, ott is voltak az erdőben.
– No, kicsi gazdám, itt vagyunk. Ahol ni, már jő is a vaddisznó.
Jött bizony, egyenest nekik tartott. Vicsorgatta az agyarát, felállott a két hátulsó lábára, s úgy rugaszkodott nekik, hogy levágja. De az ötlábú lónak nemhiába volt öt lába, úgy ódalba rúgta a vaddisznót az ötödik lábával, hogy egyszeribe felfordult. Nosza, Jánoskának is megjött a kurázsija, kirántotta a kardját, s úgy találta fejbe vágni a vaddisznót, hogy csak kétfelé vált a feje, s uccu neki! kiugrott belőle egy nyúl. Hipp-hopp, utána! Szaladt a nyúl, mint a szél, de még sebesebben az ötlábú ló, s mikor utolérte, úgy megrúgta az ötödik lábával, hogy a szegény nyulacska mindjárt szörnyethalt. Jánoska most már leszállott a lóról, kettéhasította a nyúl fejét, s hát csakugyan benne volt az iskátulya, iskátulyában is benne kellett lenni a dara­zsaknak, mert zúgtak, dongtak, zakatoltak benne, mintha ördög bújt volna beléjük. Jánoska nem sokat teketóriázott, letette az iskátulyát egy lapos kőre, vett egy másik lapos követ, s azzal úgy ráütött az iskátulyára, hogy se iskátulya, se darázs.
– No, kicsi gazdám – mondá az ötlábú ló -, most már mehetünk haza bátran, ne félj a kilencfejű sárkánytól.

A gonosznak sok feje van, három fejű, hér fejű, tizenkét fejű sárkány képében. Addig él, amíg minden fejét le nem vágják, meg nem szabadulunk tőle..
A gonosznak sok feje van, három fejű, hér fejű, tizenkét fejű sárkány képében. Addig él, amíg minden fejét le nem vágják, meg nem szabadulunk tőle..

Hát csakugyan, amikor hazaértek, ott feküdt a sárkány a pincében, annyi ereje sem volt, mint egy beteg légynek.
– Megöléd az erőmet, úgy-é? – mondá Jánoskának, mikor meglátta.
– Meg én, de megöllek most téged is, a királykisasszonyt pedig hazaviszem.
– Ne ölj meg! – könyörgött a sárkány. – Vidd haza a királykisasszonyt, s vele ami kincset találsz, mind elviheted.
– Nem kell nekem a te kincsed – mondá Jánoska, s levágta a sárkánynak mind a kilenc fejét, nehogy többet lábra állhasson.
Azzal szaladt fel a királykisasszonyhoz, s elbeszélte, hogy mi mindent nem csinált, amióta nem látták egymást.
– Jaj, lelkem, Jánoskám – örvendett a királykisasszony -, nem is leszek én másé, csak a tied, akár itt maradunk, akár hazamegyünk!
Azt mondá Jánoska:
– De bizony itt nem maradunk, majd csak visszamegyünk valahogy.
Meghiszem azt, ha olyan könnyű lett volna! De csak most jutott eszébe Jánoskának, hogy milyen vékony ágon csúszott ő ide. Ő csak visszacsúsznék valahogy, de a királykisasszony leszédül az ágról, bizonyosan leszédül.
„Mit csináljak? mit csináljak?” – tűnődött, búcsálódott* Jánoska, s sétált föl s alá az udvaron nagy búsan. Egyszerre csak elébe áll az ötlábú ló, s kérdi:
– Min szomorkodol, kicsi gazdám?
Mondja Jánoska, hogy min szomorkodik.
– Azon bizony egyet se szomorkodj, hallod-e! Üljetek fel a hátamra, s a többit bízzátok reám!
No, ha úgy, hát fel is ültek az ötlábú ló hátára.
– Most hunyjátok be a szemeteket! – mondá a ló.
Behunyták.
– Most nyissátok ki!
Kinyitották.
Hát ott vannak az öreg király udvarában. Mentek föl a palotába, egyenest a király szobájába.
Hej, Istenem, az öreg király már halálán volt, de mikor meglátta a leányát, felszökött az ágy­ból, s ha meg nem fogják, mindjárt táncra kerekedik. Egyszeribe papot hívatott, s a fiatalokat összeadatta. Csaptak hét országra szóló lakodalmat. Hét nap s hét éjjel folyton-folyvást ettek-ittak, táncoltak. Én is ott voltam, s addig táncoltam, míg a sarkam hátrafordult, aztán meg­futa­mod­tam hátrafelé, s úgy elszaladtam eléfelé, hogy mézeskaláccsal sem tudtak vissza­csalo­gatni.
Aki nem hiszi, járjon utána.

magyarno.com

Hozzászólás

Powered by Facebook Comments

Minden vélemény számít!

Top