Most itt vagy
Magyar Nő Magazin > címlap > Mindennapi élet az 1930-as években

Mindennapi élet az 1930-as években

A mindennapi élet szokásai, módja természetesen a társadalmi helyzettől függtek. Az 1930-as évek Magyarországának társadalma felfelé rendeződött: mintául mindenki számára a legfelső, illetve a hierarchiában a felette álló réteg életmódja szolgált.

Hogyan élt a “felső tízezer”?
Az elit: ide tartozott – részben már származásától függetlenül – a politikai vezető réteg, a földbirtokos- és a pénzarisztokrácia. Más szempontból, de már kezdik ide sorolni a “sztárokat” : a felkapott színészeket, írókat, és kisebb mértékben, de a divatos egyéb művészettel foglalkozó személyiségeket. Természetesen ez is nagyon összetett csoport, különböző elemei egészen más életformát folytatnak.

Régi arisztokrácia

vacsoraA főnemesség (bárók, grófok, hercegek honosított családoknál őrgrófok), valamint a magukat honfoglaló ősöktől származtató “de genere” családok tartoztak ide. Ez utóbbiak rangjukat tekintve köznemesek voltak, de családfájuk gyakran ősibb volt a rangot kapott családokénál, és ez némileg “kompenzálta” ezt a hátrányt. Az igazi hátrányt az jelentette, hogy ez utóbbiak általában csupán közepes- vagy kisbirtokkal rendelkeztek, sőt, hétszilvafások is bőven akadtak köztük, ezért életformáját tekintve ez a csoport inkább a középosztály valamelyik rétegébe tartozik. A két csoportot politikai és vallási orientációja is jócskán elválasztotta egymástól. A magyar arisztokrácia ranggal rendelkező családjai (az Erdődyek kivételével) a Habsburgok idején kaptak rangot, katolikusok, udvarhűek voltak, és külföldi kapcsolatot is elsősorban a német birodalmi családokkal ápoltak. A “de genere” nemesség “kuruc” érzelmű és jelentős részben protestáns volt, esetleg az erdélyi arisztokráciával keveredett. A “de genere” családok, életformájukat tekintve gyakorlatilag a középosztály úri- vagy alsó rétegébe tartoztak. A rangnak még a 30-as években is nagy jelentősége volt: a “mesalliance” a férfiak számára megengedhető volt: előfordult, hogy arisztokrata férfi pl. híres színésznőt vagy operaénekest vett feleségül (mint pl. Esterházy Pál herceg), mivel ő a nőt mintegy magához emelte rangban is. Ha azonban egy grófkisasszony ment hozzá egy közemberhez, az ő gyermekei elvesztették a rang nimbuszát, így ő ezzel a házassággal “leértékelődött”.

A régi arisztokrácia politikai-közéleti befolyása az 1919-es csekély megingás ellenére töretlenül érvényesült. Ennek alapját a kisebb földosztások ellenére is tekintélyes földbirtok adta. Ez olyan anyagi hátteret is biztosított, ami miatt ezek a családok nem érezték szükségét annak, hogy a gazdasági- vagy a szellemi élet területén válasszanak maguknak élethivatást. Ilyesmit esetleg hobbyból tettek, a pénzkereső munkának szigorúan kerülve még a látszatát is. Fő létezésmódjuk a reprezentáció maradt. Budapesten és gyakran Bécsben is palotákkal rendelkeztek, nyáron és télen Monte Carloba vagy Biarritzba utaztak. Anyagi helyzetüktől függött, hogy idejük mely részét töltötték vidéki kastélyaikban, hatalmas szolgaszemélyzettel körülvéve. Az arisztokrata családok jelentős része nagyvonalú, jó gazda volt: személyzetükkel atyai módon bántak, segítettek gyermekeik kiházasításában, gondoskodtak az idősek és betegek eltartásáról, gondozásáról. Természetesen előfordultak hatalmaskodó, zsarnokoskodó gazdák is, de az ilyeneket saját rétegük is megvetette.

Más volt a helyzet azon családoknál, akiknek birtoka a Trianon által leszakított országrészeken terült el, főképp, ha az illető repatriált. Kivételes esetben (pl. Apponyi Albert) előfordult, hogy a magyar állam vásárolt nekik kis birtokot az elveszettek helyett, ehhez azonban hatalmas érdemek kellettek. Elsősorban az erdélyi családok tagjai kényszerültek életformájuk alapvető megváltoztatására. Egyesek vagyonukat vesztvén munkát vállaltak, lesüllyedtek az alsó középosztály soraiba, illetve – életmódváltoztatásra képtelenek lévén- elzüllöttek.

A korszak egyik jellemző szellemi terméke az Arisztid-Tasziló-Jean viccek tömege, melyek az egészen irreálisan hülye, degenerált (nem de genere!) arisztokratákat és valamivel kevésbé agyalágyult inasaikat voltak hivatva kipellengérezni.

Pl. : Jean, kéhem, mennyi a pontos idő?

– Tiz perc mulva nyolc.

– Jean, nem azt kéhdeztem, hogy tíz pehc múlva mennyi!

Vagy:

Arisztid vonaton utazik. Utitársa csodálkozva figyeli, hogy az úr bámul ki az ablakon, és néhány percenként unottan legyint egyet. Arisztid, észrevéve útitársa csodálkozását, a következő magyarázattal szolgál:

– Tudja, kéhem, hogy az utazás unalmát elűzzem, vicceket meséltem magamnak. Sajnos, azonban mindegyiket ismehtem máh.

 

Polgári arisztokrácia

Azok a családok, akik a 19- esetleg a 20. század során kaptak rangot, sok szempontból különböztek a fentebb említett “régi” arisztokráciától. Ezeknek jelentős része milliomossá lett polgárként kapott nemességet, gazdagsága révén nem egy esetben rögtön bárói rangot (ennél magasabb rangot nemigen). Ezek a bankárból, gyárosból lett bárók nagyrészt idegen eredetűek (ld. Sina Simon), nem ritkán zsidók (pl. a Hatvanyak, Ullmannok), kiknek jelentős része az 1908-1909-es rangadományozási hullám idején lépett elő. A régi arisztokrácia eleinte kifejezett fintorgással fogadta őket, ők azonban mindent elkövetettek, hogy betagozódhassanak az igazi bárók, grófok közé. Ennek valójában egyetlen elfogadott módja volt, a beházasodás. Ez nem ment könnyen: általában olyan arisztokrata volt hajlandó az ilyen felkapaszkodottak leányát feleségül venni, aki lecsúszott, gőgös tartását már feladta, és kifejezetten a hozományra hajtott. A gyáros-bárók jellemezője, hogy rangszerzésüket igen gyorsan földbirtok- és kastélyvásárlással folytatták. Birtokuk azonban hamarosan jelentős különbségeket kezdett mutatni a régi arisztokratákétól: ezek ugyanis a földet is tőkés termelőeszközként fogták fel, és rögtön korszerűsíteni kezdtek.

Az új arisztokrácia életmódja is alapvetően különbözik a régiétől. “Előző életükben” megszokták a lázas tevékenységet, az állandó, megfeszített munkát, és most sem bírták abbahagyni. Sohasem tudnak olyan elegánsan, élethivatás-szerűen henyélni, mint az igazi arisztokraták. Jellemző volt rájuk a felkapaszkodottak szenzáció- és élvhajhászása. Ennek a rétegnek nem volt tradicionálisan kiépített politikai vezetői szerepe, ezért inkább a közélet egyéb szféráiban, a művészek, tudósok között keresték helyüket. Műveltségük is különbözött a régi arisztokratákétól, akik klasszikus, széles körű, de általában kissé felületes, csupán az elegáns társalgásra használható tudásanyaggal rendelkeztek.
Az új arisztokrácia műveltsége újkeletű, de egy-egy témakörben sokkal alaposabb, már-már tudományos igényű. Ez a műveltség általában szenvedélyes kíváncsiságon alapuló, állandóan frissülő-gyarapodó tudásanyag. Ez a réteg hamarosan részt vállal a kulturális élet vezetésében, mint pl. mecénás (ld. a Hatvany család). Hajlamosak voltak felkapni minden új divatot, új eszmét, sokszor forradalmi tanokat is. Többségük a fővárosban élt, nagystílű polgár-lakásokban (7-8 szoba), de még inkább budai, esetleg Andrássy-úti villákban.

Az új arisztokrácia köreibe tartozott néhány hivatalnok és katonatiszt-származék is. Ezek a polgári arisztokrácia és a régi arisztokrácia között lebegtek, szerepük nem meghatározó.

Középosztály – úri középosztály

Az arisztokrácia életmódja csupán távoli, sokak számára megismerhetetlen álomkép volt. A társadalom többsége számára az igazi, követhető mintát az úri középosztály adta. A korszak jellegzetes kulturális termékei, a regények és a filmek szinte kivétel nélkül ezzel a réteggel foglalkoznak.

Ez talán a korszak legösszetettebb társadalmi rétege. Nehéz definiálni: szinte mindenki a középosztályba tartozott, aki az arisztokrácia és a munkásság-parasztság között létezett. A felső körök alkották a már könnyebben meghatározható “úri középosztály” kategóriát. Ide tartozott a csekély létszámú nagypolgárság, ide tartoztak a köznemesi, vagy esetleg nemességgel már nem rendelkező középbirtokosok, a közalkalmazottak, a magánhivatalnokok, papok, katonatisztek és bizonyos értelmiségi pályák betöltői (jogászok, egyetemi és középiskolai tanárok, mérnökök, orvosok), mindazok, akiket méltóságos, nagyságos, tekintetes vagy nemzetes úrnak szólítottak. Ezek elsősorban magyar és jórészt dzsentri eredetűek. Ha megnézzük a korszak Tiszti Cím-és Névtárait, egyre inkább és egyre több nemesi előnévvel is rendelkező nevet találunk benne. Ráadásul mivel Trianon után a leszakított országrészből szinte az összes magyar köztisztviselő elmenekült, a csonka országban hirtelen nagyon sokan lettek, és a kis híján csődbe ment magyar államnak gondoskodnia kellett róluk. 1930 körülre felszámolták a vagonlakó-telepeket, többé-kevésbé polgári körülmények közé kerültek, és többségük állást is szerzett. Azonban majdnem mindegyikükben ott élt még az emlék, hogy régi helyzetük mennyivel magasabb életszínvonalat biztosított nekik. Az 1920-as években szinte általános közérzet volt a romló életszínvonal: ez megmutatkozott a lakáskörülményekben, az öltözködésben, a rokonlátogatások intenzitásában, és csak jócskán a 30-as évek közepén kezdett ez a réteg valamelyes emelkedést észrevenni. Nagyon jellemző a 30-as évek magyar középosztályára, hogy polgári-tisztviselői foglalkozást űz, ám viselkedésmódja, szokásai, életvitele őrzi a vidéki köznemesség értékrendjét. Ez olyan erős hatótényező, hogy a parasztság vagy kispolgárság köreiből a tisztviselői rétegbe felemelkedett kevesek is átveszik ezt a “dzsentri-stílust”.

A réteg legfőbb gondja a külszín fenntartásának kényszere volt. A fiatalembernek először iskolákat kellett végeznie, hiszen anélkül nem lehetett tisztviselő (ez a tény jelentősen emelte a magyar középrétegek átlagműveltségét). Azután állást kellett találnia, lehetőleg a “havi 200 pengő fix” körül. Ez az összeg a 30-as évek folyamán – infláció híján – lényegében nem változott. Az alsóbb hivatalnokoknak azonban jó pár évbe tellett, amíg a szamárlétrán előrehaladva elérték ezt a szintet. Egy tanító csak 163 P-el kezdte, a középiskolai tanár már rögtön 226-al. A tekintélyesebb középpolgári lét úgy 350 P magasságában kezdődött. Egy egyetemi tanár 500-600 P körül keresett. A havi 200 tette lehetővé a családalapítást, egy társadalmi helyzetnek megfelelő, vagyis 2-3 szobás lakás fenntartását, valamint legalább egy cselédlány vagy bejárónő foglalkoztatását, amely szintén általános elvárás volt. Ennek következtében a családalapítás kitolódott: a fiatal férfiak és nők 27-29 illetve 25-26 éves korukban gondolhattak a családalapításra, ennek megfelelően lecsökkent a szülőképes kor: a középosztálybeli családok átlagos gyermekszáma a 3 lett.

Voltak dolgok, amin lehetett, és voltak, amin nem lehetett spórolni. Nem lehetett a lakáson – még az is számított, hogy melyik kerületben, illetve utcában, hanyadik emeleten, udvari vagy utcára néző lakásban, és két-három vagy négy szobában lakik-e az ember. Budapesten a jó polgári lakás minimum két szobából, hallból plusz cselédszobából kellett álljon. Magasabb rangú köztisztviselő azonban ragaszkodott a 4 szobához. A lakásideál a nemrég épült, Bauhaus-stílusú, központi fűtéses, liftes ház volt. Az áram és a vízvezeték ekkor már általános elvárás volt, és a középosztálybeli lakások túlnyomó többsége fürdőszobával és vízöblítéses WC-vel is rendelkezett. Nem lehetett spórolni a cselédlányon, mert az is kellett. Az öltözködésen sem lehetett egészen spórolni: a fazonnak és az anyagnak követnie kellett a divatot – a kor divat- és társasági lapjai egymással versengve adták a jótanácsokat, hogyan lehet otthon, sajátkezüleg, esetleg a házivarrónő közreműködésével lekoppintani a legújabb “párizsi” divatot.

A szalon – vagy nevezzük inkább szerényen vendégszobának – berendezésénél is tartani kellett a színvonalat: kellett bele egy kb. 10 személyesre bővíthető ebédlőasztal, többé-kevésbé hozzáillő szekrénnyel, hozzávaló tálalószekrénnyel, ha jó nagy volt a helyiség, belefért egy kártyaasztal meg néhány fotel. Fontos volt a vitrin, amelyben illett legyen néhány -hajdani gazdagságra emlékeztető monogramos-címeres ezüsttárgy, néhány ólomkristály-váza, meg altwien vagy herendi porcelántárgy. Spórolni a háló- meg a gyerekszobán lehetett. Meg az étkezésen. A cselédlány félig-meddig külső megfigyelő volt, így ezt is ravaszul csinálták: az ötfogásos ebéd általános volt (mert hátha éppen betoppan valaki, meg a lány is mit szólna…), az alapanyagokkal azonban lehetett ügyeskedni. Paradox módon ebben a korban viszonylag a középosztály étkezési módja volt a legegészségesebb, ugyanis gyakran ettek főzelékfélét, szószokat, viszont kényszerűségből heti 1-2 alkalomra korlátozták a húsfogyasztást. A háziasszonyokat a szükség leleményessé tette: érdeklődtek a főzési fortélyok, különleges fűszerek és ételkészítési eljárások iránt, így az ô konyhájuk eléggé változatos, olykor kifejezetten érdekes és élvezetes volt. A szárazfőzelékek helyett zöldfőzeléket, hús helyett tejterméket, sok gyümölcsöt, kávét, kakaót fogyasztottak. A lapokban kezdtek feltünedezni a különféle természetes, egészséges életmódot segítő étrend-javaslatok. Megjelentek a mesterséges tápszerek (Ovomaltine). Már a 20-as években divatba jött a karcsúság, és ez a divat azóta sem múlt el. Hatalmas keletje lett a bombabiztos fogyókúra-recepteknek. Persze, a társadalom szélesebb köreiben lassabban ment az áttörés, a tudat mélyén ott lappangott, hogy a férfiember akkor tekintélyes, ha a derékbősége legalább 100 cm körül van. A korszak nagy találmánya többek között a sütőpor. A középosztálybeli ebédek állandó befejező része volt a sütemény.

A legnagyobb fényűzés a vendéglátás volt. Ez is a dzsentri-örökség része. A hajdani udvarházban és birtokon nem jelentett nagy gondot, ha egy vendég néhány hétre vagy hónapra meglátogatta az embert, aki, ha kedve szottyant, szintén 15-20 házban tehette hasonló módon a tiszteletét. Most viszont, amikor egy lakásnak 2-3 szobája volt összesen, és minden élelmiszert a piacról kellett beszerezni, a régi szokás hirtelen rendkívül terhessé, megerőltetővé vált. A konyhán sem 10-20 személy dolgozott, hanem a háziasszony, meg egy cseléd. A tisztviselő-családok nagy része nagyon gyorsan felismerte, hogy képtelen tartani s színvonalat, és ez a tény nagyon rossz közérzetet keltett, leginkább ebben a kérdésben érezték anyagi-társadalmi helyzetük romlását. A helyzet annál kellemetlenebb volt, mivel az ilyen dzsentri-köztisztviselő családoknak szinte mindig volt egy-két olyan rokona, akik folytatták a vidéki kúriák életmódját, velük szemben még inkább kellemetlen volt, hogy nem tudták viszonozni az ottani, hagyományos vendéglátást. A rokonlátogatások sietős vizitekké csonkultak, a köznemességet egykor oly erősen összetartó rokoni szálak pedig elszakadoztak.

A középosztály másik nyomasztó gondja a művelődés volt. A családok költségvetésében egyre komolyabb tételt jelentett a gyermekek iskoláztatása. 1930-ban Magyarországon 80 ezer diplomás ember élt, így egy középosztálybeli fiúgyermeknél természetes elvárás volt, hogy egyetemet, vagy legalábbis főiskolát végezzen. A leányoknál ez nem volt kötelező, ám a középiskolát illett elvégeznie, legalább az ú.n. “polgári” iskolát. Ez fontos lépés volt a nők emancipációja felé: a 20-as és 30-as években a középosztály leányainál általános lett az iskolázottság, majd férjhezmenetelig a munkavállalás. Akik értelmiségi pályára mentek, azok férjhezmenés után is folytatták azt. Legtöbbször azonban alsóbb hivatalnoki, tisztviselői, illetve oktatói-nevelői munkakört töltöttek be. Az iskolázás költségei komoly összeget emésztettek fel, minek következtében az ilyen családok igyekeztek mérsékelni az élvezeti kiadásokat. Sokaknak gondot okozott a színház, hangverseny látogatása, a könyvvásárlás, a lap-előfizetés, nem is beszélve valamely költséges szenvedélyről, mint pl. a műkincsvásárlás. Idegennyelvi környezet és nevelők híján egyre nehezebb volt idegennyelv-ismeretre szert tenni: a német nyelv ismerete általános volt, a francia is, az olasz, az angol már ritkább.

Ha nem is éltek egészen könnyedén, nem volt szokás, hogy a tisztviselők tönkretegyék magukat a munkában. Volt egy mondás: “aki a közhivatalban megszakad, annak f..al harangoznak”. A hivatalnokok munkaideje általában 9-tôl 2-ig tartott. Ha esetleg délután be is kellett menni, mindenkinek volt néhány órája, hogy hazamenjen, kényelmesen megebédeljen, még szundítson is egyet utána. A munkahelyi étkeztetés ekkoriban teljesen ismeretlen fogalom volt. Aki esetleg nem otthon étkezett, igénybe vehette a nagyvárosokban szép számmal nyíló kocsmákat, éttermeket, kávéházakat, kisebb helyeken az úri kaszinókat. A kor újdonsága volt az 1937-ben megnyíló első espresso.

Voltak az életnek új elemei is. 1934-ben már 340 ezer rádió előfizető volt az országban: a középosztálybeli lakások többsége rendelkezett ilyen készülékkel, ami jelentősen tágította a látókört. Sokaknak volt fonográfjuk és egyre gyarapodó lemezgyűjteményük. Ez aztán a társasági életnek is új lehetőségeket adott: divatba jöttek a zsúrok, az ötórai teák, amelyek lehetővé tették kisebb, nem formális és nem éjszakába nyúló táncmulatságok rendezését. Ezek az alkalmak kifejezetten olcsók voltak: egy kis tea (vagy egyéb ital, de nem berúgásig), egy kis teasütemény, a zenét a rádió vagy a gramofon szolgáltatta, és a legjobb amerikai tangó- rumba- charleston- vagy egyéb éppen divatos számokra lehetett táncolni. Nagy divat lett a mozi: a film hirtelen befolyással kezdett lenni az egész életformára, a sztárok követendő mintákká lettek. A középosztály számára divatba jött a sport (szoros összefüggésben az egészséges élet- és karcsúság-mániával). Persze, nem a futball, vagy egyéb tömegsportok. Teniszeztek, télen korcsolyáztak, esetleg síeltek, gazdagabbak lovagoltak, lovaspólóztak. Az 1930-as évek újdonsága a week-endezés. Már nem a vidéki rokonságot szállták meg hetekre, hanem a Balatonhoz, a Dunakanyarba, vagy a frissen épült Lillafüredre ruccantak le, egy piknikre, vagy egy-két napra.

A kispolgárság

Míg a felső – vagy úri – középosztály lényegében a felső körökhöz számított, a kispolgárság már a társadalom alsó régióiba tartozott. Az alsó középosztályba tartoznak a kisiparosok, kiskereskedők, vasúti- illetve államapparátusbeli altisztek, alacsonyabb rangú alkalmazottak, és egyes értelmiségi pályák betöltői: általános iskolai tanítók, házitanítók, óvónők, ápolónők, bábaasszonyok.

Ezt a réteget részben szerényebb anyagi helyzete, másrészt eredete, hagyományai, műveltségi foka, és a mindennapi élettel szemben támasztott igényei különítették el az úri középosztálytól. Csak a tanítók végeztek közülük felsőbb iskolát. A tanítók esetében kissé bizonytalan a besorolás: néha a felsőbb középosztályba sorolják őket, pontosan iskolai végzettségük okán. A “nemzet napszámosának” lenni azonban már a 30-as években sem jelentett nagy presztízst, sem nagy jövedelmet.

A többiek besorolása eléggé egyértelmű. Ezek általában általános iskolát, esetleg szaktanfolyamot vagy tanonc-iskolát végeztek. Származásukat tekintve kispolgári, vagy paraszti eredetűek. A parasztságból altisztnek vagy iparosnak kerülni igazi karriert jelentett. Bár a kispolgári élet eléggé szerény kereteket biztosított, a paraszti sorhoz képest valódi kiemelkedést jelentett: ami a legszembeszökőbb volt, az az átlagos kispolgár (iparos, altiszt, kiskereskedő) kiegyensúlyozott, rendszeres életvitele, jóltápláltsága, tartósabb egészsége, tovább megőrzött fiatalsága. Ha két testvér közül az egyik paraszt maradt, a másik altiszt lett, 40-50 éves korukra 10-20 év korkülönbség látszott köztük, ennyivel jobban elhasználta az élet azt, aki a paraszti életformát folytatta. A kispolgárság háztartása is a felsőbb rétegekét másolta, kicsiben.

A tipikus kispolgári család lakása a bérház udvari frontján helyezkedett el, vagy egy szoba-konyhás, vagy két szobás-konyhás felosztással. A lakáshoz esetleg egy kamra tartozott. A bejárat általában a konyhában, vagy egy kis előszobában volt. A lakások kis részéhez tartozott fürdőszoba, a WC általában a folyosón, az emelet lakói számára közösen volt. A tisztálkodást lavórral oldották meg. A szobák átlagos berendezése egy szobaasztal 4 székkel, egyszerű ruhásszekrény, esetleg egy karosszék (hintaszék), egy nagy, támlás dupla ágy a szülőknek, kiságy a gyerekeknek, (mármint egy kiságy két-három gyereknek). A falon szentkép vagy Kossuth apánk. Vitrin vagy könyvespolc nemigen volt. Ha két szoba volt, nem ritkán albérlőt vagy ágybérlőt fogadtak, szegényes jövedelmük kiegészítésére. A kispolgárságnak azonban jelentős része nem a nagyvárosi “gangos” bérházakban, hanem városszéli kis kertes magánházakban élt. Maga a lakrész kényelmét és berendezését tekintve nem különbözött lényegesen a bérházi lakástól, ám az önálló ingatlan sokkal nagyobb tekintélyt, kényelmet és lehetőségeket hordozott magában, már csak a kiskert révén is. A magyar lakás-állománynak egyébként 98%-a földszintes magánház volt, tehát ilyen körülmények között lakott a magyar lakosság túlnyomó többsége. A 30-as években épült magánházak többségében még nem volt vízvezeték – ennek következtében WC és fürdőszoba sem. Országosan 1% volt a gázvezetékkel rendelkező házak száma, ez tehát kuriózumnak számított. A villany is ritka luxus volt vidéken. Az újonnan épített házak azonban formailag nagymértékben különböztek a hagyományos pitvaros parasztházaktól: ekkor kezdődött a sátortetős, négyzet-alaprajzú házak divatja, amely egészen a 70-es évekig meghatározó maradt, és jelentősen átalakította a magyar elővárosok, kisvárosok és falvak arculatát.

Természetesen a kispolgárságon belül is voltak különbségek. A kisiparosok jórészt egyszerű, dolgos emberek voltak, erős hazafias és ellenzéki szellemmel megáldva. Munkájukat becsületesen végezték, az ügyféllel szemben aggályosan törekedtek jó hírük fenntartására. Az adót azonban igyekeztek mérsékelni, ennek érdekében olykor kisebb ügyeskedéseket is csináltak. Vállalkozó szellem nemigen szorult beléjük, munkájukat leginkább hagyományos módszerekkel és szerszámokkal végezték, tőkeerejük sem volt a termelés alapvető modernizálásához. A gazdasági válság eléggé megtépázta ezt a réteget is. A céhrendszer megszűnt, ám egy-egy város vagy régió mesterei afféle kartellekbe tömörültek, amelyek – tulajdonképpen illegálisan, egy kedélyes kocsmaasztalnál – felosztották maguk között az éppen aktuális pályázatokat és megrendeléseket. Az iparosok társaskörei vidéken kifejezett társadalmi erőt képviseltek.

A kiskereskedők jelentős része idegen nyelvű, nem kis részben zsidó származású volt. Városokban specializált szaküzleteket, vidéken mindenesboltokat üzemeltettek, kis tőkeerővel, családi vállalkozásképp. Nem rendelkeztek komoly társadalmi befolyással.

Az altisztek voltak a kispolgárság másik főeleme. Ide tartoztak azok a köz- és magántisztviselők, akiket nem vettek fel az úri kaszinóba: a vasúti kalauz, ellenőr, a postás, a rendőr, csendőr, közkatona, a polgármesteri hivatalok hivatalsegédei. Nagy részük paraszti származású. Bérért dolgoztak, de nem voltak munkások, mert munkájuk nagyrészt bizalmi jellegű volt, és ha nem is magas iskolát, de alapos képzést igényelt. Munkájuk mindig a fizikai és adminisztratív munka keveréke volt. Ami igazán fontos volt egy altiszt presztízsét illetően: munkája állandósított és intézményesített munkaviszonyt jelentett, havi fix fizetéssel, társadalombiztosítással és nyugdíjjal, és egyéb juttatásokkal (egyenruha, cipó, ingyenes utazás, illetményföld, stb.). Az előmenetel hosszú éveken át, előre, pontosan szabályozott szamárlétrán zajlott, kellett hozzá sok évi hűséges, megbízható munka, gyakorlatiasság, imponáló, határozott fellépés (főleg a rendőröknél-csendőröknél). Ez a fellépés persze, főleg az alattuk állókkal szemben fölényes utasítgatásként jelent meg, amelyet fontoskodás, tudálékosság, és a feljebbvalókkal szemben undorítóan alázatos modor tarkított. Körülményei következtében ez a réteg alapvetően a nemzeti-konzervatív uralkodóosztály szövetségese volt, nem lázadozott a fennálló rend ellen, hanem minél magasabbra törekedett benne. Ez a réteg igyekezett egy fokkal magasabb iskolába juttatni gyermekeit, mint amit maga végzett. A cél az úri középosztály volt. A 30-as évek kultúrpolitikájának hála, ha nem is tömegesen, de egyre több kispolgár-gyermek került egyetemre, főleg tanárnak vagy mérnöknek.

Városi alsó rétegek:

Ide tartozik a házicselédiség, az alacsonyabb rangú magánalkalmazottak (kereskedősegédek, inasok, kifutófiúk, kocsisok, varrónők, mosónők, házmesterek, stb.) az ipari munkásság, melyen belül elkülönül a jól fizetett szakmunkásság, illetve a betanított munkások, segédmunkások rétege, melynek életszínvonala sokszor közelít a nincstelen szegényekéhez. A munkanélküliek is jórészt ebbe a rétegbe sorolhatók. A szociográfiák jórészt a nagyipari munkássággal foglalkoztak, azt a téves látszatot keltve, mintha ez a csoport volna ennek a rétegnek a vezető ereje. Ez talán Budapestre, és egy-két ipari körzetre (bányavidékre) igaz, ám az ország nagy részében a réteg többi eleme dominált, elsősorban a cselédség.

1919 után a munkásság politikai lendülete is megtört, és a 30-as években, egy-két látványos eset (pl. a Rákosi-per) ellenére a munkásmozgalom a társadalom számára teljesen periférikus kérdés volt, lényegében nem befolyásolta a közéletet. 1923-ban egyes szakmákban már bevezették a 8 órás munkaidőt, fixálták a minimálbéreket (a segédmunkások 80-90, a szakmunkások 100 P körül kerestek havonta), ismerték a túlóra-díjazást, a betegségi- és öregségi biztosítást. A munkahelyi étkeztetés csak a 30-as évek legvégén kezdett megjelenni, ezért itt is szokás volt a hosszú ebédidő. A munkáslakások általában a nagyvárosi-gangos bérházak leghátsó fertályán, alagsoraiban illetve a legfelső emeletein terültek el, szoba-konyhás kivitelben, ahol egyéb mellékhelyiség nem volt, és egy szobán, a család mellett nem ritkán egy-két ágybérlő is osztozott. Kissé jobb volt azoknak a helyzete, akik szolgálati lakásokban vagy házmesterlakásokban laktak (ez utóbbi úgy fordult elő, ha a házmester nő volt, a férje pedig munkás). Az ilyen lakások 1/3-ában már WC is volt. A berendezés roppant szegényes volt, luxus- illetve dísztárgyak legfeljebb a vásári bóvli szintjén fordultak elő. A szobában egy-két ágy volt, ezen szorongott a család, 1 asztal, székekkel (általában házi gyártmány, vagy thonet, és nagyon ritkán egyforma). A korra jellemző sajátos presztízsbútor volt az éjjeliszekrény. Ez az ágy mellé állítható egyajtós-tükrös kisbútor nem volt létszükséglet: a polgári jómód szerény ábrándképét hozta a szegényes, sokszor szedett-vedett bútorzat közé. Hasonló jellege volt az itt-ott megjelenő díványnak. A mosdószekrény is elterjedt bútor, azonban korántsem a luxus jeleként: azokban a lakásokban volt helye, amelyekben nem volt fürdőszoba. Ha volt előszoba, abban ruhásszekrény, kisasztal, kisszék, meg egy tükrös-akasztós előszobafogas állt. A konyhában egy szekrény és egy asztal állt, esetleg a mosópad. Ez egy natúr- vagy mázolt fa állvány volt, ezen tartották a mosáshoz, mosdáshoz és mosogatáshoz használt dézsát, alatta a vödröket, felmosórongyokat, tisztítószereket. A munkáslakások általában a lehetőségekhez képest tiszták és rendezettek voltak. A bútorok nagy része mázolt puhafából készült, esetleg az ágyak vasból vagy rézből. Az újonnan épült munkáslakások felében volt már villanyvilágítás, a főzést azonban hagyományos sparherd-al oldották meg, fűtőalkalmatosság pedig csupán a lakások 42%-ában volt, a többi lakást a főzés, meg a bennlakók lehelete fűtötte. A városi munkáscsaládok kiscsaládos formában éltek, vidéki rokonaiktól lényegében elszakadva. A vidékről ingázó, paraszti származású, betanított- illetve segédmunkások családja általában a hagyományos paraszti nagycsaládban, paraszti életkörülmények között élt, a munkásként dolgozó családtag pedig az al- illetve ágybérlők sivár sorsát volt kénytelen elviselni (legalábbis hét közben, mert hétvégére, ünnepekre, ha csak tehette, hazautazott.)

Parasztság

A parasztsághoz tartoztak a gazdag, már polgári színvonalon élő középbirtokos parasztok, a különböző méretű telken gazdálkodók, a zsellérek, végül a nagybirtokon dolgozó cselédek, és legalul az időszaki bérmunkás summások, kubikusok. A városi házicselédség jelentős része a szegény parasztok leányaiból kerül ki, akik kelengyéjük összegyűjtése érdekében vállaltak pár évig cselédmunkát, majd vagy férjhezmennek valami altiszthez, alkalmazotthoz, vagy elzüllöttek és prostituálttá lettek, vagy hazatértek falujukba, és visszatagozódtak a paraszti társadalomba.

A parasztságon belül az volt a nagy vízválasztó, hogy kinek volt saját jogon földje. A földdel rendelkezők nagy részének tulajdonában volt egy földdarabka, egyre többen voltak azonban a haszonbérlők is, akik ezért igyekeztek piaci termeléssel foglalkozni, elsősorban kertészkedéssel.

A parasztság leggazdagabb körei sok tekintetben polgárrá váltak: mivel másokat dolgoztattak, nem, vagy csak keveset gürcöltek a földjükön, gyermekeiket városban iskoláztatták, a városba jártak bevásárolni, ottani divat szerint öltözködtek, lakásuk berendezése és életmódjuk azonban lassabban alakult át.

A paraszti életmódot szabályozta a lakóhely (mezőváros, falu vagy tanya), a származás (egészen máshogyan élt a dunántúli vagy tiszántúli magyar, a sváb vagy a cigány ember). A hagyományos paraszti életmódot folytatta a magyar paraszt (ide tartozott a szlovák, a délszláv paraszt is). Ennek mintájául a hagyományos vidéki nemesi életforma szolgált: egyenlő örökösödés, exogám házasodás, önellátó gazdálkodásra törekvés, hagyományos termények hagyományos úton történő előállítása. A nemek szerinti munkamegosztás merev volt, és sokat adtak bizonyos presztízsszempontokra, az öltözködésre, a szokásosnál sokkal dúsabb ünnepi étkezésekre, a tisztaszoba berendezésére. Itt azonban már jelentkezett bizonyos régiók közötti különbség: az alföldi summás kevéske fölöslegét hajlamos volt díszes ünnepi ruhára vagy kelengyére költeni, a dunántúli inkább házépítésre spórolt. Ettől jelentősen eltért a sváb parasztság életmódja: itt törzs-öröklési rend uralkodott (az elsőszülött fiú örökölte az egész földet, a többiek csak ingóságokat kaptak). A szorgalom és takarékosság elsődleges érték volt, a nemek közötti munkamegosztás nem volt olyan merev, az egész gazdaság a piacra termelt, nem az autarkia volt az elsődleges szempont. A presztízs-költések helyett inkább befektettek és beruháztak. Kevesebb ünnepet tartottak, kevésbé fényűzően. A cigányságnak csak egy része települt meg, a többség vándor-életformája miatt nem is sorolható a parasztsághoz. A megtelepedett kevesek is mélyen a magyar paraszti életszínvonal alatt éltek.

A parasztházak nagy része régebben épült, általában vályog- vagy vert sárfalú épület volt. A hegyvidékeken esetleg kő alappal, a módosabbaknál pedig újabban részben vagy egészen téglából épült fallal. A tetőzetnél a cserép ekkorra már kezdi kiszorítani a nád- vagy zsúptetűt. A tipikus parasztház hosszúkás szobasor volt pitvarral, merőlegesen az utcára. Az utcai fronton egy-két kis ablak van, a többi helyiség a pitvarra néz, ezért általában igen sötét. Egy-két-három szobát a konyha, kamra, majd a melléképületek: górék, ólak, istállók, kocsiszínek sora, és a kerti illemhely (budi) követi. Pince már nem mindenütt tartozik a házhoz, fürdőszoba szinte soha, a padlásnak azonban komoly gazdasági funkciója van (terményszárítás- tárolás). Az ablakok nemcsak statikai okból kicsik: a fűtési nehézségek miatt az ablakok kicsisége is a hő védelmét szolgálja. A 30-as években indult meg az a változás, hogy módosabb falusi házakban lebontják a búbos kemencét, és cserép- vagy vaskályhát tesznek a szobákba. A búbos kemence többfunkciójú bútordarab volt: melegíteni, főzni lehetett vele, a kemencepadka pedig kiváló hálóhely volt a gyerekeknek. Most tehát a parasztház egész berendezését át kellett alakítani. A tisztaszoba érintetlen maradt hatalmas ágyával és égig érő párna-rakásával (melynek molytalanítása külön gondot jelentett). A lakószobába több ágy került, elsősorban a nőknek és a gyerekeknek (a férfiak nyáron a szérűskertben vagy a tornácon aludtak, télen az istállóban). Az ágyak mellett faragott asztal és székek, a ruháknak láda, falitükör, bölcső, plusz egy mennyezetről lógó petróleumlámpa: ez volt a hagyományos bútorzata egy paraszt-szobának. A falon szentképek, esetleg díszes tányérok, családi fényképek, Kossuth-kép. A 20. század első felében jelent meg a paraszti háztartások fontos bútoraként a ládát felváltó kétajtós ruhásszekrény (a sifon), a gazdagoknál pedig a városban megismert éjjeliszekrény, kanapé, nád- illetve hintaszék. A szobáknak általában földpadlójuk volt: ismerték ugyan a hajópadlót, ám – elsősorban Trianon után – a fa olyan drága anyag lett, hogy sokan inkább a földpadló mellett maradtak. Ennek rendben tartása úgy történt, hogy a baromfipiszkot és egyéb szennyet vízzel-kézzel hozzávetőleg simára kenték, majd rendszeresen beszórták homokkal. Időnként vizes seprűvel végigseperték, de ezt igyekeztek minél ritkábban csinálni, mert undok dolog volt, csúnyán verte a port. Nyáron gyakran hetekig egyáltalán nem is takarítottak, télen még ritkábban. A hagyományhoz igazodva Húsvét, meg Karácsony előtt tisztogatták ki alaposabban a lakást. A parasztházakra nem volt jellemző a tisztaság. (Baromfiürülék úgy került a padlóra, hogy hideg időben a naposcsibét és egyéb fiókákat is a szobában tartották.) Ha ehhez hozzávesszük, hogy főleg télen, gyakorlatilag nem szellőztettek, szó ami szó, a parasztházakban irtózatosan fülledt-pállott rossz levegő volt, a TBC valóságos melegágya. A parasztok általában saját házban laktak, a cselédek, summások azonban nem, vagy csak az évnek egy szakában. Az uradalmi cselédlakások egyetlen helyiségből álltak, melléképületek és tárolóhelyiségek nélkül. Gyakran a konyha is közös volt, ami állandó súrlódásokkal nehezítette az amúgy sem könnyed életet. Az egyetlen szobában gyakran nem is egy család szorongott. A helyzetet már 1907-tôl törvényileg szabályozták, mely előírta minden családnak külön szoba építését, ám ennek végrehajtása – nagyrészt a háború következményeképp is – akadozott. A parasztgazdaságok cselédjei még rosszabb helyzetben voltak, sokszor még saját alvóhelyük sem volt, kénytelenek voltak az istállóval, csűrrel beérni.

A mindennapi élet egyetlen másik társadalmi réteg esetében sem függött ennyire az évszaktól. Télidőben, amikor nem volt mezei munka, a ház körül végezték az állattartással illetve a terményfeldolgozással kapcsolatos műveleteket. A munkaidőt a nap járásához mérték, napkeltétől napszállatig. Az evés-ivást jelentő ünnepek jó része is télre esett, így ilyenkor egészen kényelmesen telt az élet, csak a fűtés jelentett gondot, mivel a tűzifa igen drága volt, a szenet pedig nem ismerték illetve drágállották. Amint kitavaszodott, és főleg nyáron, a mezei munkák kerültek előtérbe. Mivel a munkaidőt most is napkeltétől napnyugtáig számították, ez most természetesen sokkal hosszabb volt, mint télen. A mezei munka ráadásul sokkal megerőltetőbb, mint a ház körüli. A rendkívül elcsigázó mezei munka, melynek során az ember teljes mértékben ki volt téve a természet szeszélyének, a parasztságot látványosan sokkal elhasználtabbá tette, mint a társadalom többi tagját. Ez különösen akkor volt feltűnő, ha pl. a parasztcsalád egyik tagja felküzdötte magát valamely altiszti rangig: megdöbbentő volt a különbség egy 40 éves paraszt, vagy egy ugyanennyi éves közrendőr között. A parasztok ennek megfelelően nem igazán kedvelték azokat, akiknek sikerült közülük kiemelkedni.

A táplálkozás jelentette a parasztság életének egyik lehagyományozódik részét. Ez is az évszakok függvénye volt. Télen általában naponta kétszer ettek. A reggeli – melyet az állatokkal kapcsolatos sürgős munkák: almozás, fejés, etetés után fogyasztottak – egyszerű, hideg ételekből állott. Kenyér volt az alapja (melyet hetente egyszer, otthon készítettek), ehhez szalonnát, kolbászt, esetleg sajtot, túrót, vajat ettek. A tejet, eredeti állapotában nemigen fogyasztották, inkább piacra vitték. A kávé és tea is kezdett elterjedni, de ezt a 30-as években Dr. Weiss István szerint “gátolta népünk nagyon alacsony cukorfogyasztása”. A főétkezés, főtt étel formájában délután következett, általában nokedli, tészta, szárazbab-, káposzta- vagy krumplifőzelék volt, szalonnával, kolbásszal. Szigorú szokások szabályozták, hogy a hét egyes napjain, illetve bizonyos ünnepnapokon mit szabad enni. Katolikus vidékeken pénteken böjtöltek: ez vagy teljes hústilalmat, vagy halételeket jelentett. Karácsony szentestéjén (dec. 24-én) is halat illett enni, újév napján viszont malacot. Vízkereszt után, a farsangnak is megvoltak a tipikus ételei (farsangi fánk).

Nyáron, dologidőben naponta 4-5 alkalommal ettek. Hajnalban, még otthon bekaptak egy kis kenyeret, szíverősítőnek egy kis pálinkával, esetleg kávéval. A reggelit már a mezőn, egy adag munka után fogyasztották el, tarisznyából. Ez kenyér, szalonna, füstölt hús, kolbász, kemény tojás, vöröshagyma, esetleg paprika, kovászos uborka, kemény tojás, sajt, túró lehetett. Az ebédet déltájban az asszonyok vitték ki a mezőn dolgozók után. Ez lebbencs- vagy gulyásleves volt, jól megrakva sült szalonnával vagy füstölt hússal, krumplival, és természetesen jókora karéj kenyérrel. Ha nem tudták megoldani az ételszállítást, bográcsgulyást készítettek, vagy szalonnát sütöttek. A vacsorát már otthon ették, ez jó zsíros, tápláló paprikás, pörkölt, tarhonyaleves, tésztaétel, vagy kása volt. Az ételeknél fő értéknek a laktatóságot, tápértéket tekintették. Az ízek harmóniájára, finomságára nem ügyeltek, fűszereket nagyon szegényesen használtak (só, paprika, némi bors). A konyhatechnika kimondottan primitív volt: szinte minden étel odakozmált, egy része elszenesedett. A húslevesbe való húst szokás szerint 3-szor cserélt lében főzték, így az ásványi sók, vitaminok és az íz szinte nyomtalanul eltűntek belőle. A hagyományok sokáig legyőzték az újítást: az a nő, aki városi cselédként egészen jól megtanult főzni, falura visszatérve a hagyományos ételekhez és technikákhoz is visszatért. Az alapétel minden étkezésnél a kenyér volt: ez az Alföldön minél fehérebb búzakenyér, Észak-Magyarországon rozs- illetve kevert kenyér volt. A gyümölcsfogyasztás szinte ismeretlen volt, főleg a gyerekek lopkodták le a fáról a cseresznyét, ennek következtében a gyümölcs nagy részét éretlen állapotban ették meg. A hús nagyrészt sertéshúst jelentett, a tenyésztésnél a zsírsertések (mangalica) domináltak. A disznóvágás legnagyobb eredménye, a gazdasszony büszkesége a minél nagyobb adag, szépen kisütött zsír volt. Baromfit elsősorban tojóként tartottak, a húsát tyúklevesben, kiegészítő, ünnepi ételként ették.Süteményt, különleges ételeket csak a legnagyobb ünnepeken készítettek. A fehérje- és vitaminszegény, egyoldalú táplálkozás következménye volt a paraszti népesség átlagon felüli leromlása. Az öregeknél általános jelenség volt a fogak elvesztése, az emésztési zavarok. Az életmód jellegzetessége volt a személyes higiéné alacsony szintje: fürödni csak a legkényesebbek szoktak, nyáron leggyakrabban hetente egyszer (télen még ritkábban), egyébként változó intenzitású mosdással beérték (derékig, illetve a lábuk fejét lavórban). Intim testtájaikat nemcsak egymás, hanem a fürdővíz elől is igyekeztek elrejteni. Szemérmességük következtében még a fiatal lányok is nem ritkán kimondottan büdösek voltak, bár a gazdagabbak olcsó kölnikkel is próbálkoztak. A pipereszappant csak a városokban ismerték, falun a házilag főzött mosószappant használták. A fogkefét, fogport, “fogpépet” kevesen ismerték.

A hagyományos viseletet leghamarabb a leggazdagabb, majd a legszegényebb rétegek hagyták el. A leggazdagabbak azért, mert rendszeresen jártak a városba, gyerekeiket ott iskoláztatták, és volt pénzük a divat bizonyos követésére. A legszegényebbek pedig azért, mert cselédként, vagy időszakos munkásként kénytelenek voltak használt, uraktól levetett ruhákat hordani, és nem válogathattak a fazonban. A hagyományos viseletet a középparaszti réteg tartotta a legtovább, az is elsősorban az ünnepeken, és a forgalmas utaktól, csomópontoktól távol eső vidékeken. A háziipar visszaszorulása általános jelenség volt: a textilnemű alapanyagát már szinte kivétel nélkül boltban vették, otthon csak rongyszőnyeget készítettek, illetve az ünnepi viselet hímzését. Szokás volt a vásznat végszámra venni, amelyből aztán a fehér- illetve ágyneműt otthon varrták meg. Ekkoriban kezdett elterjedni a lábbal hajtható (Singer) varrógép. Használati tárgyaikhoz még komolyan ragaszkodtak: a fogyasztói társadalom ekkoriban még egyáltalán nem jelent meg a falvakban. Saját készítésű bútoraikat, ruháikat, illetve fazekasnál vett cserép-edényeiket, illetve bármely használati tárgyukat hosszú évtizedekig használták, és ha eredeti funkciójából kikopott, akkor is találtak neki újat. Tipikus kép volt a falusi tornácokon, a kilyukadt lábosban vagy kicsorbult köcsögben virító muskátli.

A családi élet terén jelentős változások zajlottak: a nagycsaládos életforma egyre inkább átadta helyét a kiscsaládnak. A fiúgyermek, amikor kikapta az örökrészét, külön házba költözhetett, és megházasodott, jobbára a faluból, vagy annak közvetlen környékéről. Ezt még akkor is igyekeztek tartani, ha a lány pl. cselédként a városban élt: hazavárták. Az özvegyek igyekeztek újra házasodni, a parasztgazdaság ugyanis csak teljes családdal működött. A családi élet tisztaságára ügyeltek, a kikapós asszonyt, megesett lányt kiközösítette a falu. A családot, sokszor a léha, kocsmázó férj ellenére, az asszony tartotta össze.

A szórakozásnak, művelődésnek új lehetőségei nyíltak. 1930-ra az analfabétizmust sikerült 10% alá szorítani. Ezt a folyamatosan épülő falusi-tanyasi iskolarendszer tette lehetővé. Az ilyen iskolák általában zsúfoltak voltak, az egyetlen osztályteremben 50-60 gyerek is szorongott. Az elemi népiskola 4 osztályát a gyermekek többsége elvégezte, de gimnáziumba, felsőiskolába csak egy töredékük került, és ezek egy része is lemorzsolódott. A fő nehézséget a tandíj okozta (14 P félévente), de a jeles eredményűeknek csak a felét kellett fizetni. A Győrffy kollégium tehetségmentő akciója majd a 40-es években indul be.

A szórakozást a férfiak számára elsősorban a kocsma jelentette, részben az ivás miatt, de inkább a társaság, és egyes társasjátékok (kugli, kártya, biliárd) vonzották a népet. A nőknek gyakorlatilag tilos volt a kocsma, ők a tereferét otthon, illetve szomszédolással oldották meg. Sajnos, a parasztasszonyok napjának jelentős része ilyesmivel telt, jellegzetes dolog, hogy egyszerűen nem tanulták meg beosztani az idejüket, a házimunkát nem gyorsan és célratörően, hanem daraboltan, vontatottan, szétesően végezték. A férjük, amennyiben ezt észrevette, megverte az asszonyokat, de nem tudta, hogyan kell jobb időbeosztásra szoktatni őket (valószínűleg azért, mert ez neki sem volt erőssége). A két nem közös mulatságát a falusi bálok, lakodalmak szolgálták, illetve a korszak nagy újdonságaként, heti egy-két alkalommal a mozi. 1934-tôl felvirágzott a Gyöngyösbokréta nevű, népi kulturális mozgalom, amely a visszaszoruló népszokások, népzene, néptánc és népviselet értékeit volt hivatott megmenteni, tulajdonképpen szép sikerrel. A nagyobb falvakban, a népi mozgalom eredményeképp már létrejöttek a népmüvelő- és olvasóegyletek, 1936 után pedig a népfőiskolai mozgalom.

A mindennapi élet egyes munkálatai:

Mosás

Enzimes bioaktív mosószerek és mosógép-centrifuga nem létezett, ezek híján pedig a mosás a háziasszonyok egyik legfárasztóbb munkája volt. A gazdagok számára ez azért nem volt gond, mert mosatni vitték holmijaikat.

Akik ezt nem engedhették meg maguknak, azok számára a mosás 1-2-3 hetente egy hatalmas műveletet jelentett. A szennyest először is jól összevárták, két ingecske miatt nem rugaszkodtak neki egy ilyen tortúrának (a várás persze a tiszta ruhadarabok számának függvénye volt: a lányoknak azért is jelentett olyan nagy dolgot a hatalmas kelengyék összegyűjtése, mert 2-3 hétre elegendő ruhát mindig tartalékolniuk kellett – a másik meg az, hogy nem volt szokás a mindennapos fehérneműváltás: sokan csak hetente vettek tisztát). A fehér és színes ruhaneműt is külön kezelték, színek szerint. Amikor már nem lehetett tovább halogatni a dolgot, előszedték a hatalmas, fából készült mosóteknőt, befűtötték a kemencébe, néhány órán keresztül vizet forraltak, teletöltötték vele a teknőt, és beáztatták a ruhát. Mosószerként leggyakrabban hamuzsírt, lúgot, szalmiákot, szappangyökeret, illetve ekkoriban már inkább háziszappant használtak. Megjelentek már a mosószerek (Persil), de ezt legfeljebb a középosztály engedhette meg magának. A mosószert vagy szappant a vízben feloldották, illetve a nagyon mocskos részeket jól bekenték, azután az egészet egy éjszakára ázni hagyták. A nagyon mocskos zoknikat, valamint a fertőtlenítendő holmit (betegek ágyneműjét, pelenkát, no és a textilzsebkendót) kifőzték. A városi- és parasztházak egy részében külön helyiség, ú.n. mosókonyha is épült e célra, külön kemencével, és a kemence fölött beépített üsttel, a vízforraláshoz.

Másnap, jókor reggel folytatódott a tortúra. A szegényebbek az ázott ruhát kivitték a patakhoz, és ott kínlódtak vele tovább, a módosabbak (illetve a városiak) a konyhában folytatták. Ez legalább kétszeri vízforralással- és teknő-feltöltéssel folytatódott, közben a ruhát számtalanszor dörzsölni, dögönyözni, gyúrni, dagasztani és lögybölgetni kellett. Mivel a falusi házaknak csak kis töredékében volt udvari kút, általában maga a vízhordás is komoly erőnlétet igényelt – városokban ez is sokkal könnyebb volt. Ritka kitartás és fizikai erô kellett az igazi fehérség megközelítéséhez is, ha valaki igazi fehérre tudott tisztítani egy inget, annak az asszonynak komoly tekintélye lett a környéken. Ha a ruha többé-kevésbé kitisztult, egy- két öblítést is adtak neki, ezt sokszor még azok is a pataknál vagy a közkútnál oldották meg, akik addig teknővel dolgoztak. A tiszta ruhát (főleg a díszruhát) szokás volt zselatinnal vagy burgonyakeményítővel keményíteni, hogy utána úgy álljon, mint a bádog. A mosás végeztével jött a szárítás. Ezt sulykolással, mángorlással, illetve csavarással kezdték, majd kiterigettek. A faluban, kertes házban az udvaron ez nem volt gond. A gangos házakon is kifeszítették a szárítókötelet, illetve a padláson teregettek. Még télen is kitették a ruhát: a víz esetleg belefagyott, de egy-két nap alatt akkor is megszáradt. (Befagyás ellen azt ajánlották, hogy az utolsó öblítővízbe egy kis sót kell tenni.) Egészen hideg télben általában nem mostak.

Mosás után jött a következő szörnyűség, a vasalás. Ezt részben a sulykoló és mángorló oldotta meg, a még nedves ruhánál, polgári- illetve gazdagabb paraszti házakban azonban már volt vasaló, a hagyományos szenes-vasaló. Ez úgy működött, hogy a gazdaasszonynak jó előre faszenet kellett hevítenie, ezt belerakni a vasalóba, megvárni, amíg az átforrósodik, de nem égeti a ruhát, aztán a ruhát vízzel meg kellett permetezni, hogy a bádogszerűen kemény anyag valamennyire formálható legyen. Aztán el lehetett kezdeni a vasalást, rendszeresen lóbálva közben a több kilós vasszerszámot, hogy a szenet hevülésben tartsák. Közben a vasaló nőnek folyton figyelnie kellett, nehogy egy szikra kipattanván lyukat égessen a ruhába. József Attila nem ok nélkül állapította meg, hogy a mosónők korán halnak…

Egyébként, akinek volt kényes bundája, selyem nagyestélyije, finom gyapjúszövet-kabátja, esetleg frakkja vagy díszmagyarja, elvihette a vegytisztítóba is, mivel ezt az intézmény ekkoriban már létezett.

Szappanfőzés

Takarékossági okokból a parasztság és az alsó rétegek sokáig maguk állították elő az általános mosó- és tisztálkodószert, a háziszappant. Ennek receptje a következő volt (Magyar Úriasszonyok Lapja, 1937.): a háztartásban megmaradt zsiradékokat addig kell egy edényben (és a kamra vagy pince hűvös szegletében) gyűjtögetni, amíg kb. 5 kilónyi nem lesz. Ekkor egy üstben, vagy legalább 30 literes nagy fazékban fel kell tenni főlni, 2 kiló marószódával és 12 liter lágy (lehetőleg szintén gyűjtögetett eső-) vízzel egyetemben. Az irdatlan méretű fazékra azért van szükség, mert a szappan nagyon könnyen kifut. Lassú keverés mellett főzzük 2 órán át, ekkor a fazék tetején szépen kiül a szappan. Ezt lemerjük egy edénybe. Az üstben maradt lúgot felhasználhatjuk faedények súrolásánál, vagy durvább ruhák mosásánál. A szappan már így is használható, de tovább lehet tisztítani: 1 kiló marószódával, és 8 liter vízzel újra feltesszük, és további egy óra hosszat főzzük. Ekkor a kész szappant vizesruhával beborított faládikába kanalazzuk. Másnap, miután megszáradt kissé, kiborítjuk onnét, és dróttal vagy zsineggel feldaraboljuk. Utána gyakorlatilag évtizedekig képes elállni. (Ezt tanúsítom: nagymamám – nem tudom, milyen meggondolásból – az oroszok elől eldugott a padláson 10 db. mosószappant, úgy 1944 magasságában. 1986-ban került elő a kéményjavításkor, kifogástalan állapotban.)

Mosogatás

A mosogatás dézsában vagy zománcos vájdlingban történt. Ez a munka is komoly előmunkálatokat igényelt: vizet kellett hordani, a tűzhelybe begyújtani, és a jókora fazéknyi vizet felforralni. Fontos volt, hogy a víz forró legyen, mivel mosogatószer híján kizárólag a víz forrósága oldotta le az edényekről a zsírt. (Polgári házaknál szódával vagy szalmiákszesszel segítettek magukon.) Az edények közül a zsírtalan poharakat, kompótostálakat vették előre, ezekkel nem volt gond. Utána jött a porcelán-nemű, vagyis a tányérok, majd az evőeszközök. A tányérokból az ételmaradékot kikotorták, és egy külön moslék-gyűjtő edénybe tették. A tányérokat addig dörzsölték a forró vízben, amíg a zsír leoldódott róluk. Tekintettel arra, hogy az ételek sokkal zsírosabban készültek, mint manapság, a tányérok után a mosogatóvíz már eléggé sűrű volt. Az asztali eszközök után jöttek a főzőeszközök: a fazekak, lábosok tisztogatása. Mivel gyakori volt az étel odakozmálása, ez nagyon fárasztó munka volt: késsel és drótkefével vakargatták a nagyját, a kisebb leégésekhez pedig súrolóként homokot alkalmaztak. A VIM súrolópor megjelent már a piacon, de az egyszerűbb háztartásokban még nem használták. Mivel mosogatószert sem használtak, az öblítés nemigen volt szokásban.

Az edények szárítása is külön gondot jelentett: nem ismerték még a csepegtető szárítást: a legtöbb háziasszony kikérte volna magának azt a felháborító ötletet, hogy a nedves edényeket szerteszét hagyja a konyhában. Igy azután következett a törölgetés. (Ilyenkor lehetett a legtöbb poharat, tányért összetörni.) A törölgetés nem volt igazán higiénikus módszer, arra azonban jó volt, hogy az esetleges zsírmaradványokat szépen szét lehetett vele kenni. Utána pedig jó néhány törlőruha szaporította a következő nagymosásra váró szennyest… A mosogatás rendszeres utómunkálatai közé tartozott az evőeszközök ápolása. Jobb házaknál, ahol ezüst vagy alpakka evőeszközökkel ettek, és kevésbé előkelő helyeken, ahol csak vas-eszcájgra futotta, egyaránt rendszeresen kellett rozsdátlanítani ezeket a fémtárgyakat. A Magyar Úriasszonyok Lapja a következőket tanácsolja ezüst evőeszközök ápolására: először is, forró, szódás vízzel egyenként lemosni, majd forró vízzel leöblíteni, és lenvászonnal törölgetni. Utána fehér krétapor, egy rész szalmiákszesz, egy rész spiritusz és egy rész víz keverékével, egy régi fogkefe segítségével egyenként alaposan átdörzsölni, majd lenvászonnal illetve puha szarvasbőr-darabbal fényesíteni, végül egyenként selyempapírba göngyölve tárolni. Többek között ehhez kellett a cselédlány.

A zsíros mosogatólevet szinte sehol sem öntötték ki: falun, kertes házban szinte mindenütt hizlaltak egy-két disznót: a vályúba előre odakészítették a korpát, hozzáadták a tányérokból kikerülő ételmaradékot, majd az egészre ráöntötték a még meleg, zsírtól csicsogó mosogatólevet. Néhány perc alatt a korpa kiválóan összedagadt, ez volt a moslék, az általánosan ismert, természetes alapanyagú és rostban gazdag malac-táp.

Takarítás

Ez is fárasztóbb munka volt, mint manapság, de meg kell mondjam, nem csinálták túl gyakran. Voltak olyan műveletek, amelyeket jobb házaknál minden nap elvégeztek. Ilyesmi volt a portörölgetés. Ahol volt cselédlány, ez garantáltan az ô mindennapos dolga közé tartozott. Erre a célra a tollseprűt alkalmazták, amelyekkel végigpepecselték a szekrényeket, polcokat, vázákat, illetve ahol volt, a temérdek dísztárgyat, illetve a faragott bútorok összes zegzugát, a képkereteket, csillárokat. A tollseprűvel távolították el a legfeltűnőbb helyeken függeszkedő pókokat is. A szobát is illett felseperni egy-kétnaponta. Jobb házakban ezt a célt a finom sertéjű partvis szolgálta, kevésbé jó házakban beérték közönséges seprűvel. Ha volt rongyszőnyeg a lakásban, azt legalább kéthetente-havonta kiverték, a perzsaszőnyeget is, csak kíméletesebben. A konyhát, fürdőszobát illett naponta, illetve nagyobb munkálatok után felmosni. A mai csavaróval felszerelt felmosóvödör elődjét már ismerték, de a háztartások többségében kézzel csavarták a felmosórongyot. Szennyezett padló esetén a vízbe kis szalmiákszeszt vagy ecetet tettek, ami jól tisztított, de eléggé büdös volt (el lehetett dönteni, mi a kellemetlenebb: a kosz, vagy a tisztaság szaga).

Időnként – legalább évente kétszer, Karácsony és Húsvét előtt illett nagytakarítást rendezni. Ez felemésztette a háziasszony és az esetleges cseléd összes erejét (a család is hideget kapott ilyenkor enni). Kiverték és kimosták a függönyöket, szőnyegeket, falvédőket, díszpárnákat és ágytakarókat. Húsvét előtt sok helyen, pl. a parasztházak majdnem mindegyikében meszelni is illett. Ez a háziasszony dolga volt: sártapasztással kezdődött, majd a mész kikeverésével folytatódott: erre nagyon kellett ügyelni, ha túl híg volt, lefolyt a falról, ha meg sűrű, akkor szemcsés, darabos lett. Maga a meszelés is a nők dolga volt. Előkelő házaknál, ahol nem meszeltek, a szobafestést vagy tapétázást természetesen nem évente csinálták, így itt ez a programpont elmaradt. Helyette fentről lefelé haladva leszedték a rejtett pókhálókat, a bútorokat is elhúzták, ha volt vitrin, kitörölgették, az ezüsttárgyakat kifényesítették. Külön tortúra volt az ablakpucolás: ecetes vízzel csinálták ezt is, tiszta ronggyal mosták, majd újságpapírral szárazra és csillogóra törölték. Mivel az ablakok nem nagy táblákból, hanem sok apró ablakszemből álltak, ez nagyon lassú és majdnem hiábavaló feladat. volt. Ugyanezt kellett végigcsinálni a csillárok, illetve az üvegezett szekrényajtók esetében is. Az ajtókat is le kellett mosni: egyes, pedánsabb házakban még az ajtókilincset is megmosták minden vendég után, de ez ritka dolog volt.

A takarítás egyik utolsó és legfárasztóbb művelete a padlófényesítés volt. Lakk híján ezt a padló viaszolásával vagy olajozásával oldották meg. A padlóviaszt is házilag főzték, esetenként sárga festékkel színezték is. Az olaj vagy a viaszolás ellenállóvá és vízhatlanná tette a padlót, ugyanakkor kellemetlen volt, hogy ha pl. egy kisgyerek fehér harisnyával elesett rajta, a harisnyát nemigen lehetett tökéletesen kitisztítani. Jobb polgári házakban a cselédlány dolga volt a “wixelés”: a padlón többé-kevésbé egyenletesen szétöntötték az olvadt és esetleg színezett viaszt, majd puha rongyot kötöztek a cipőjükre, és twist-szerű táncot jártak, legalább félóra hosszat. Sietni kellett, hogy a viaszt még lehetőleg olvadt állapotban jól szétkenjék, utána pedig csillogóra fényesítsék.

Külön gyakorlat volt a konyha és a kamra kitakarítása: minden egyes lábast, üstöt, még a ritkán használt szitákat, paradicsompasszírozókat is évente legalább egyszer lemosták, az összes lekváros- és befőttes-üveget áttörölgették, felderítették, miben tanyázik moly, stb.

Utána minden résztvevő napokig nyögött (ez ma is így van, pedig mennyivel jobbak az eszközeink…)

Divat

A 20. század elején a divat-világtörténelem egyik legfontosabb változása zajlott le a női öltözködés terén. A folyamat a századforduló tájékán kezdődött, amikor a politikai jogaikért lázadó nők elhajították a fűzőt meg a számtalan alsószoknyát, és áttértek a szoknya-blúzra. A “reform-ruha” összehasonlíthatatlanul kényelmesebb volt valamennyi elődjénél, ám volt egy nagy hibája: igen ronda volt. Ennek az volt az oka, hogy a ruha alapvető fazonja ugyanaz maradt, ami a századfordulón általános, csak mivel egy karcsúsított fazonú ruhából kiszedték a fűzőt, ugyanakkor általában meglehetősen formátlan nők préselődtek bele, az eredmény lehangoló látvány lett.

Az első világháború időszakában nem a divat volt az emberek fő gondja. Utána azonban, a háborús győztes Franciaországban újra fellendült a haute couture. Paul Poiret volt az a divattervező, aki hihetetlen merészséggel divatot csinált a tétova újításokból. A leglátványosabb változás a szoknya hosszának hirtelen megrövidülése lett: a történelem folyamán először vált láthatóvá a teljes női alsó lábszár, sőt, a térd is. A közönség a levegőt kapkodta, így azon már kevésbé volt alkalma felháborodni, hogy a hajdani alsószoknya-rengeteg, a buggyos alsónadrág, fűző- és kebel-nagyobbító alkalmasságok is eltűntek, és a női ruha egy leheletvékony, kombiné-vállpántos “robe-chemise”-zé lényegült át (kifejező név: ingruhát jelent). Az alapvető szabásvonal eltüntette a derékvonalat, illetve a csípőre csúsztatta le.

Ez a szabásvonal nyilván azt a sokkot dolgozta fel, amit annak idején a reform-ruha okozott: ha a karcsúsított derékvonal nem néz ki jól a fűzőtlen nőkön, nosza, szüntessük meg. A probléma lényege azonban megmaradt. A divatrajzokon rettentő jól néztek ki Poiret kreációi, a nőkön viszont már kevésbé. A nők többsége ugyanis kövér maradt. A 20-as, 30-as évek fordulójának nagy divat-szenzációja a karcsúság-mánia: a nők iszonyatos válságba kerülnek: vagy tartják magukat a régi, pufók-gribedlis szépségideálhoz, vagy divatosak lesznek. A jótársaságbeli úrinőket sorsuk drasztikus fogyókúrára kényszerítette. A 30-as évekre a női szépségideál gyakorlatilag teljesen átalakult, kialakult a karcsú, lányos, inkább lapos, mint gömbölyded fazon, amely (az 50-es évek kisebb kisiklása után) ma is rendületlenül tartja magát. A 20-as években ez addig ment, hogy az a nő, akit a természet szép keblekkel ajándékozott meg, az is igyekezett inkább lefáslizni, eltüntetni azt, a divatvonal kedvéért. A társadalom alsó köreiben, valamint a középkorúak és idősebbek között ez a jelenség őszinte elszörnyedést váltott ki: az idősesebb nők, elsősorban a parasztasszonyok még a 30-as években is hosszú, hagyományos fazonú, majdnem földig érő, sokrétegű szoknyát hordtak.

Más fontos újdonságokkal is szolgált ez a korszak: a merész formai újításokat a színvilág és a textíliák átalakulása egészítette ki. Felfedezték az élénk színeket, egymással is keverve. A 19. század végén egy fiatal nő csak fehérben, esetleg halvány rózsaszínben jelenhetett meg egy bálon: ez a nő elájult volna, ha valaki mondjuk egy narancssárga alapon hatalmas zöld orchidea-mintás szerelésben jelenik meg előtte. Most pedig ez történt. A színek és minták hallatlanul merészek voltak, arra azonban gondosan ügyeltek a tervezők, hogy ezek a színek jól egészítsék ki egymást: az olívzöld a cinóberpirossal, a citromsárga az ezüstszürkével meghökkentő volt, de nagyon jól festett. Ugyanekkor – valószínűleg a mozi hatására – divatba jött a fekete-fehér összeállítás is. Az anyagok is átalakultak: a századfordulóig a nehéz, elegáns, méregdrága anyagok: franciabársony, taft, brokát tartották magukat. Most felfedezték a pillekönnyű, vékony, sőt, a műszálas anyagokat: a selyemből is felváltotta a merev taftot a könnyebb műselyem.

Poiret forradalmi újításait Coco Chanel békés evolúciója követte. Poiret feltalált egy új vonalat, amelyet Chanel alakított ki nemesen egyszerű, szinte mindenkinek jól álló fazonná. A lapos ingruha tulajdonképpen csak a divatlapok rajzainak valószínűtlenül vékony nőin nézett ki jól, a valóságos nők túlnyomó többségén rémesen állt. A Chanel-kosztüm azonban már egy átlagos alakú hölgyet is csinosabbá tett a valóságosnál. Chanelnek is voltak egyéb újításai: kosztümje finom, puha hurkolt anyagból készült, és egy kis vékony paszpóltól eltekintve, semmiféle hímzés, díszvarrás, flitter vagy bármiféle díszítés sem volt rajta, gombja, zsebe mind funkcionális tárgy volt. (A korszak művészeti irányzata, a funkcionalizmus még az öltözködésben is érvényesült!) Fontos az is, hogy házilag könnyen mosható darab volt. Ha a hölgy unta a szoknyát, horribile dictu nadrágot is felvehetett. A szépségideál a Kék angyal sztárja, Marlene Dietrich lett. Chanel másik találmánya a “kis fekete” ruha volt. Ez az egyszerű, egyszínű kis darab nagyon sok alkalomra felvehetô volt, különféle kiegészítôkkel délelôttôl estig mindig lehetett viselni. 1925-tôl kezdték gyártani a műgyöngyöket (Tekla), és ismerték már a strasszot is, mellyel ügyesen lehetett gyémántot utánozni. Chanel találmánya volt a bizsu, a maga valóságában, vagyis a bizsu már szemre is bizsu mert lenni, nem akarta az arany-drágaköves ékszereket utánozni. Chanel az egyszerű kis ruhára, egyetlen díszítésként többsoros, és hosszú, köldökig érő féldrágakő nyakláncokat ajánlott.

Chanel a haját is rövidre vágatta, megszületett a híres bubifrizura. A rövid haj simaságára hamar ráuntak, mert a 30-as évek elejétől bodorítani kezdték. Eleinte a meleghullámmal próbálkoztak (hajcsavarón beszárították illetve sütővassal tették hullámossá), de a 30-as években megszületett a dauervíz, amely a tartós göndörítést lehetővé tette. Az ideál a rövid, kicsi, lágyan hullámos haj lett, amelyet hullámaival együtt úgy képeztek ki, hogy tökéletesen természetellenes, lenyalt hatást keltsen.

A 30-as évek a Poiret-Chanel-féle merész újítások után némi visszalépést jelentettek. A derékvonal visszaállt eredeti helyére, a fűző sem tért vissza, így a szabásvonal némileg visszatért a reform-ruha-korszak bizonytalanságaihoz, buktatóihoz. A mérsékelten szűk derekat harangszoknya és lengő ruhaujj egészítette ki, nem ritkán zsabóval, rávarrt hólokkal súlyosbítva. A lágy anyagok megmaradtak, a Chanel-féle egyszerűséget azonban felváltotta a rengeteg díszítés. Szinte nem volt ruha, amely egyféle anyagból készült volna: vagy a derekában, vagy a vállán, mellrészén volt valami betoldás, esetleg díszzseb, díszgomb vagy díszgallér, teljesen funkciótlanul. Ez világos kontraszt volt az előző évek puritán funkcionalizmusára.

A 30-as évek lágy, nőies, de kissé bizonytalan divatvonala úgy 1938-39 táján egy egészen más vonalnak adta át a helyét. Talán a háború előszelét érezték meg a kreátorok, mindenesetre a nôi divat hirtelen férfiassá, militaristává kezdett válni: merevebb anyagokból karcsúsított, széles és magas válltöméssel ellátott kabátruhákat illetve kosztümöket kezdtek készíteni. A sziluett kissé meghökkentő lett: karcsú derék, szűk- vagy harang szoknya, széles bőröv, hatalmas, magasra tömött váll, ugyanakkor, mintegy ennek ellenhatásaképp a nők újra megnövesztették a hajukat, melyet jól telenyomattak dauerrel, és e hajzuhatagot ráeresztették széles vállaikra. A nő eléggé hórihorgas alak lett, akit a természet ráadásul megfosztott a nyakától. Ezt a furcsa sziluettet megfigyelhetjük Karády Katalin esetében. Aztán jött a háború, és a nőknek egy ideig újra nem illett a divat változásaival törődni.

Az úrinő alapruhatára

A Pesti Napló kiadásában megjelent “Öltözködés és divat” című könyv (az idézett fejezetek szerzője Bácskai Vera és Hatvany Lili) útmutatásai szerint egy magára adó (természetesen, középosztálybeli) hölgynek elsősorban egy kiváló anyagból készült, és szabó által készített angolkosztümre volt szüksége. Szerényebbek beérhetik konfekciótermékkel is, de otthon ne próbálkozzanak az elkészítésével, mert tökéletesen úgysem sikerül. Az angol kosztüm évekig tartó darab, érdemes rá költeni.

Az angolkosztüm mellett egy franciás szabású ruha is kellett. Ez könnyű anyagból készült, és jobban igazodhatott a pillanatnyi divathoz, ezért általában csak egy szezonra használták. Ennek elkészítését egy ügyesebb háziasszony is megpróbálhatta.

Kellett kabát is. Ez egyenes szabású, lehetőleg fekete szövetkabát legyen, melyre télen szőrmegallért tettek. Ezt is évekig lehet hordani.

A negyedik alap-darab a “kis fekete” selyemruha legyen, mely esetleg otthon is elkészíthető, kiegészítőkkel változatossá tehetô, évekig hordható.

Ezeken kívül minden nőnek szüksége volt néhány blúzra, szoknyára, könnyen mosható nyári ruhákra, valamint kiegészítőkre: kalap, cipő, táska, kesztyű, öv – lehetőleg olyan színben, ami összeillik egyrészt a többi kiegészítővel, másrészt a ruhatár többi részével. Az úrinő kiegészítői közé sorolták a kutyát is, ekkoriban a drótszőrű foxi volt divat, egyes magyar körök azonban kezdték felfedezni a pulit is (Gömbös Gyula miniszterelnök maga is pulitenyésztő, sőt, a Magyar Puli Club tiszteletbeli elnöke volt). A mindenre figyelő szerző melegen javasolja, hogy a kutyus nyakörve legyen piros, mert ez illik a gazdi körmeihez.

A könyv pontos útmutatással szolgál arra, mikor mit illik felvenni. Délelőtt a nő nyugodtan hordhatja bármelyik hétköznapi ruháját, kis kalappal, illetve- a modern időknek tett engedményképp – esetleg kalap nélkül is. A délelőtti bemutatkozó- illetve tisztelgő látogatásokon is így öltözhetett, egyetlen alkalom volt kivétel, a vernissage, a tárlatmegnyitó. Ide ugyanis délutáni ruhát illett felvenni.

Ha valaki villásreggelire vagy ebédre volt hivatalos, fekete vagy sötét szövetruhában illett megjelenni, kötelezően kalappal. Nagyon meleg nyáron is kötelező volt a ruha, kis kabátkával.

A délutáni alkalmakra a kis, franciás selyemruha illett, délutáni (nagyobb karimájú, díszített) kalappal. Ha valaki coctail-partyra volt hivatalos, komoly lelki válságba kerülhetett, mert a könyvecske nem adott erre vonatkozó egyértelmű utasítást: meg lehetett jelenni a délutáni selyemruhában, de fekete, földig érô estélyiben is. Ez utóbbi darabhoz kötelező kiegészítő volt a selyemcipő és a brokáttáska. Ha valaki bőrcipőt- és táskát vett volna fel a selyemruhához, az bizonyította volna, hogy nem volt gyerekszobája. Más az utasítás, ha valaki garden-partyra hivatalos: itt kerülni illett a feketét, inkább könnyű, virágmintás ruhát illett felvenni. Az igazi felhajtást a délutáni alkalmakkor egyedül a lóversenypálya lelátójára, ott is csak évente egyszer, a Királydíjon engedélyezték. Itt (Ascot meg Epsom módjára) minden fantasztikus cuccot, kalapot be lehetett vetni azon keveseknek, akik részt vettek eme programban.

Ha valaki estélyre volt hivatalos, először is megnézte, hogy a meghívón frakkban vagy szmokingban kérik-e a megjelenést. Ez nemcsak az uraknak volt segítség: a nők is kiolvashatták ebből, hogy megjelenésük a “kis feketében” vagy nagyestélyiben kívánatos. Színházba, operába is illett kiöltözni: színházba elég volt a kisestélyi, operába nagyestélyi illett. Egyetlen könnyebbség, hogy e két helyre az illemszabályok tiltották a kalapot (igaz, a diadémot nem, és ez sokkal drágább volt a legfényűzőbb kalapnál). Ha bálba ment az ember lánya, egyértelműen nagyestélyi kellett hozzá, mégpedig olyan, amely csupaszon hagyja a vállat (nem feltétlenül a vállak, hanem az ékszerek érvényesülése érdekében). Nem volt baj, ha a ruha szabása lehetővé tette a táncban való részvételt is. Az írás külön felhívja a figyelmet arra, hogy egy bálon nem illik unottnak lenni, vagyis az estélyi ruha legfontosabb kiegészítője az emelkedett jókedv volt (“Csodálatos ez az estély, nemdebár”). Az esti alkalmakra is selyemcipőt és selyemtáskát ír elő az illem.

Praktikus tanácsokat is kapunk: a megunt ruhát érdemes egyszer-kétszer átfestetni, amíg az el nem jut a “kis fekete” stádiumába. Ha már ilyen formában is meguntuk, a szerző, a gazdasági válságra való tekintettel, javasolja az eladást. Józanul egyébként arra int, ne ismerősnek, és ne lakóhelyünk közelében adjuk el, hanem lehetőleg távolabb (és titokban).

A korszak férfidivatja nem hozott nagy újdonságokat, legfeljebb az arányok változtak meg. Az ünnepi alkalmakkor most is szokás volt a frakk vagy a szmoking viselete, egészen magas rangú személyek, egészen fontos alkalmakkor a díszmagyart is viselték, a hétköznapokon azonban egyeduralkodó lett a szürke, barna vagy sötétkék jacket, vagyis a zakó, amely (eltekintve attól, hogy széles-vagy keskeny vállú illetve -gallérú, egy-vagy kétsoros gombolású) máig nem változott. Ugyanez a helyzet a nyakkendővel, illetve a mellénnyel is – bár ez utóbbi ruhadarab jelentősége időnként elhalványul.

Mindkét nem öltözködésének legfontosabb jelensége, hogy az egységes fazon, és a viszonylag olcsó előállítás következtében az öltözködés társadalmi rangjelző-funkciója lényegében megszűnt. Egy ügyes gépírókisasszony sokkal csinosabban, jobban öltözködhetett, mint pl. Auguszta főhercegnő.

Szépségápolás

szépségápolásEzen a téren a 30-as évek nője egy fikarcnyival sem volt bölcsebb a mainál. Mindent magára kent, amiről valaki azt mondta, hogy szépít. A száját rúzsozta, a körmét lakkozta. Mindkettőt égővörösre. A kozmetikum-gyártók ekkoriban még nem rendelkeztek a finom színárnyalatok végtelen sorával, így minden nőn egyformán rikító, feltűnő és természetellenes festék ragyogott. Ezen kívül elterjedt cikk volt a porpúder, amit pamaccsal kentek fel, lisztszerűen belepte az arcot, és felhőként terjedve ráülepedett a ruhára, gallérra. Az élénk színű rúzzsal a fehérre porozott arcon gyakorlatilag csak nagyon élesre, keményre megrajzolt ajkak léteztek. A szempillát lámpakorommal lehetett festeni, de már műszempilla is létezett. Még a finom arcú nők is kissé lárvaszerűvé váltak, hála a divatnak. Ezt a természetellenes hatást csak fokozta a szemöldökszedés divatja: a kozmetikai tanácsadók odáig rugaszkodtak (el a józan észtől), hogy ügyetlenebb kezű nőknek egyszerűen azt tanácsolták: az egész szemöldökét borotválja le, és barna ceruzával húzzon egy kívánt ívű, vékony vonalat, Marlene Dietrich módjára. A napozás, a napbarnította bőr is újdonság volt. Ennek ártalmairól még nemigen hallottak, a finomabb ízlésűek azonban azt észrevették már, hogy eléggé össze nem illő dolog a négerbarna bőr, és mondjuk a szintén divatos, platinaszőke haj. A magára adó nő ezek mellett természetesen kölnivizet, vagy parfümöt is használt. Ezen a téren már nagyobb volt a választék. Az olcsó kölni és az eredeti francia parfüm (pl. Chanel) között természetesen nem csak árát, hanem illatát és tartósságát tekintve is jelentős különbség volt.

Arckrémek iránt is egyre nőtt az érdeklődés. A ráncosodás elleni harcba bevetették a zsíros, és a “cold” krémeket – ez utóbbi zsírmentes krém volt, zsíros bőrűeknek. Akin a krém sem segített, és volt ilyesmire pénze, felvarrathatta ráncait, masszíroztathatott, illetve a kozmetikussal rakathatott arcára különféle pakolásokat, pl. uborkából. A kor szenzációja volt a különféle elektronikus masszás- és radiolux-gépek bevetése.

Hiába a legjobb kölnivíz, ha alóla áporodott testszag terjeng. Ezt sajnos, nem mindenki értette meg, illetve nem tett ellene. A dezodorálás még csak valahol a tudat határán jelentkezett. Gazdagabb parasztlányokról itt-ott feljegyezték, hogy mivel tartották magukat a heti egyszeri tisztálkodáshoz, “kissé szagosak” voltak. Fürdőszoba hiányában a tisztálkodás természetesen igen fáradságos dolog volt. Valahol, a konyhában pl. be kellett állítani a fürdődézsát, vizet hordani, vizet melegíteni: alig két óra nehéz fizikai munka után előállt a fürdővíz, amit fürdés után – lefolyó híján – megint csak vödörrel kellett valahova kihordani. Ez a tortúra a gyengébb jellemeket nyilvánvalóan eltántorította a mindennapi fürdéstől. Mivel ugyanezek a nehézségek a mosás esetén is fennálltak, nyilván a hordott ruházat (elsősorban a felsőruhák) sem voltak tökéletesen friss állapotban. Ha ráadásul az illető személy szerette a fokhagymát is, egészen áporodott, szédítő testszagot bírt kialakítani.

A jobb köröknél, ahol volt fürdőszoba, a helyzet természetesen minőségileg másképp festett. A középosztály köreiben, akkor is, ha a fürdés hetente volt szokásban, minden nap legalább a felsőtestüket megmosták. Sokan azonban már mindennap fürödtek, vagy zuhanyoztak. Mosdáshoz szegényebbek közönséges mosószappant, gazdagabbak már pipereszappant (Baba, Caola), sót, fürdősókat használtak. Természetesen a legtisztább ember is izzad. Ezt a problémát az “izzadtság-lapocskákkal” próbálták megoldani. Ez egy hónaljba szabott, itatóspapír-szerű anyag volt, mely felszívta az izzadtságot, ezáltal elnyelte a szag egy részét, és ami legalább ilyen fontos volt, megakadályozta, hogy a ruhán folt keletkezzék.

A hajápolásban is volt egy-két “korspecifikus” ötlet. Azt még nagymamától tanulta mindenki, hogy lefekvés előtt százszor végig kellett kefélni a hajat, hogy szép, fényes legyen. Ezt szolgálta a haj-olaj, a Brillantin – a kefe ennek befésüléséhez is kellett. Hetente egyszer helyesnek tartották a hajmosást. Ismerték már a sampon fogalmát, de a legtöbben egyszerűen szappannal mostak hajat. A haj formázása fontos kérdés volt: szép, mesterkélten hullámos, kis haj volt a divat, kb. 1938-ig. A hajsütés volt az alapmódszer, ezzel azonban óvatosan kellett bánni: a nyílt tűzön melegített vas könnyen égetni kezdett, és tönkretehette a hajat. A vízbe rakás (tulajdonképpen beszárítás) nem járt ilyen veszéllyel, viszont hosszadalmas volt. E két módszer hatása legjobb esetben is a legközelebbi fejmosásig illetve zivatarig tartott. Ezért hát feltalálták a dauert. Ez a vegyi módszer hónapokra megoldotta a nők hajbodorítási alapproblémáját. Ezzel is voltak azonban gondok. Még a jól sikerült dauer is roncsolta a hajat, a fejbőrt. Ráadásul ez egy bonyolult, kényes művelet volt, a kezelés nem egy esetben azt eredményezte, hogy a paciens haja tövig leégett. A másik gond az volt, hogy a dauer bodor hajat csinált, de nem frizurát. Egy dauerolt nőnek, ha elegáns akart lenni, hetente ugyanúgy be kellett állíttatnia a haját, mint a többinek.

Egy szépen beállított frizurát kimosni a pazarlás vétkét jelentette. Ennek a problémának megoldására kitalálták a talán leghajmeresztőbb kozmetikai módszert: a petrolmosást. Rájöttek arra, hogy a vízzel ellentétben a petróleum nem teszi tönkre a hajfodrokat. Viszont zsírtalanít. Ha tehát a hölgy sürgősen sietett valahova, és meg kellett tisztítsa a haját, szerzett egy kanna petrolt, fejen öntötte magát, majd 5-6 perc száradás után elbillegett rendeltetési helyére. Az 5-6 perc száradás volt a rendszer egyetlen előnye. Hátránya volt bőven. Leginkább az, hogy efféle akciók következtében gyakoriak voltak a halálos végű lakástüzek. A petróleum rendkívül gyúlékony anyag volt, még a gőze is, elég volt egyetlen apró szikra a környéken, és a hölgynek nem csak a haja égett le. Ha esetleg sikerült a dolog, akkor viszont nagyon szárította, törte a hajat, a fejbőrön pedig korpát idézett elő.

(bibl.u-szeged)

magyarno.com

Hozzászólás

Powered by Facebook Comments

Minden vélemény számít!

Top