Mazsola és társai 1. rész

 

 

 

 

 

 

 

                                                                                                                                                                                  Bálint Ágnes a Magyar Televízió első gyermekműsor-szerkesztője, a magyar gyermek- és ifjúsági televíziós-műsorkészítés egyik megalapozója, a televíziózás hőskorának meghatározó egyénisége, számtalan közkedvelt mesesorozat, hangjáték, mese és meseregény írója, fordítója.

1958. február 1-én belépett az újonnan alakult Televízió Gyermek- és Ifjúsági Osztályára, ahol szerkesztő-dramaturgként kis híján harminc évig, 1986-os nyugdíjba vonulásáig dolgozott. A TV hőskorában munkatársaival, Kelemen Endrével, Rockenbauer Pállal és Tarbay Edével alakították ki a magyar gyermek- és ifjúsági tévéműsorok kereteit. Bálint Ágnes a meseműsorok alapjait teremtette meg. Az ő ötlete alapján született meg a TÉVÉ-MACI, és a CICAVÍZIÓ monoszkópja. A naponta jelentkező, kezdetben a tévébemondók által felolvasott esti meséket lassan felváltotta apró bábjelenetekkel. 1961-ben havonta egy-egy félórában jelentkezett a MI ÚJSÁG A FUTRINKA UTCÁBAN című bábsorozat, ezt követte a MAZSOLA, szintén bábsorozat, több folytatásban.
A bábok nagy részét Lévai Sándor tervezte, Mazsola és Cicamica figuráját Bródy Vera alkotta.

Mazsola, a kis zöld malac „születéséről” így vall Bálint Ágnes:
„A Bródy Vera tervezte, dundi, zöld posztómalac évek óta /egészen pontosan 1959 óta/ porosodott a raktárban. Megláttam, és tudtam: ő az, akit mindenki szeretni fog, ha egy kukkot sem szól, akkor is. … Különféle országok mesefilmjeiben sokféle malacfigura tűnt fel a képernyőkön, ilyen kedves malaccal azonban, mint Bródy Vera kevés vonással, egyszerűen megrajzolt, és rendkívül könnyen utánrajzolható bábmalacával, azóta sem találkoztam. Nevét egy szótárból vettem. Addig böngésztem a „malac”-hoz illő „m” betűs szavakat, míg a „mazsola” szóhoz nem értem. Mazsola, a malac 1963 november 6-án mutatkozott be a tv-nézőknek. Ettől kezdve kisebb megszakításokkal 135 héten át uralta a terepet. A megszakításokba olykor a napi politika is belejátszott. Mikor ugyanis, ó, be rég volt! először drágultak a tejtermékek, elsősorban a sajtok, a műsorszerkesztőség nem merte vállalni, hogy épp a drágulás előestéjén a nézők az „Elúszik a sajtunk” c. Mazsola-epizódban gyönyörködjenek. A sorozat csak azért maradt abba jóval 100 epizód fölött, mert B. Kiss István (Manócska) és Havas Gertrud (Mazsola) valami rossz kályha miatt egy Húsvét hétfőre gázmérgezésben meghalt.”

 

 

moly/noknek.magyartudat.com

A Mazsola így kezdődött

Az ehető ház

A Futrinka utca végén, szinte már a mezőn, ócska, molyette kalap hevert. Ez alatt a kalap alatt tanyázott Manófalvi Manó, a madárijesztők barátja.
Régebben a kalap is egy madárijesztő fején díszelgett, de amióta Manófalvi Manó megörökölte, és házszámtáblát szerelt rá, ház lett belőle.
Sajnos, október végén, egy este a szél elfújta a kalapot házszámtáblástól, és Manófalvi Manó födél nélkül maradt.
Más lakás után kellett néznie.
Szerencsére talált a mezőn egy jókora sütőtököt, aminek a cinkék már kivájták a belét.
– Ez megteszi! – vélekedett a manó. – Korántsem lesz olyan meleg, mint a kalap, de legalább nem fújhatja el egykönnyen a szél.
Fakéregből ajtót, ablakot mesterkedett a tökre, ablaküveg is került egy törött palack cserepeiből. Tűzhelyet agyagból tapasztott, s egy rozsdás cső lett a kémény.
 
Az agyagból tapasztott tűzhely – ha jól megtömték kukoricacsutkával – csak úgy ontotta a meleget.>
„Már nem is bánom, hogy a kalap elröpült a fejem fölül – gondolta Manófalvi Manó a tűz mellett üldögélve. – Ez a tökház jóval melegebb lakásnak ígérkezik.”
Egy baj volt csupán: a tökházat mindenki meg akarta enni, aki csak arra járt vagy repült. Manófalvi Manónak unos-untalan fel kellett tápászkodnia a jó meleg kuckóból, hogy a varjakat, pockokat, nyulakat elriogassa.
– Nem látjátok, hogy ebben a tökben laknak? – kiabálta mérgesen, lúdtollseprűjével hadonászva. – Ez nem megennivaló!
Lámpagyújtás után nemigen háborgatták, mert a tökházikó ablaka messzire világított, s még a legvaksibb vén varjúnak is feltűnt, hogy amiben lámpa ég, az nem ehető. Manófalvi Manó ilyenkor nyugodtan nekiülhetett újságot olvasni.
Egy este épp a híreknél tartott („…leugrott a mozgó kerékpárosról, és megütötte magát Bolha Barnabás szalmafalvi lakos…”), amikor kintről csámcsogást hallott.
Ugyan ki csámcsoghat odakint? Manófalvi Manó el sem tudta képzelni. Mikor azonban a tökházikó falán lyuk keletkezett, s a csámcsogást már úgyszólván a szobában lehetett hallani, Manófalvi Manó rádöbbent, hogy valaki – lámpavilág ide, lámpavilág oda – megint belerágott a tökbe. Felkapta a seprűt, és kirohant.
 
Egy induri-pinduri malac rágta a házat. Manófalvi Manó még soha életében nem látott ilyen hitvány kis malacot. Nem is teketóriázott vele sokat: egyszerűen odébb söpörte.
A kismalac gurult, és torkaszakadtából visított:
– Ui, ui, ui!
– Majd adok én neked másnak a házát bekebelezni! – fenyegette Manófalvi Manó a seprűjével.
A malacka bánatosan nyöszörgött:
– Éhes vagyok! Már órák óta nem ettem!
– Akkor sem kell fölfalni a házamat! Különben is adhatok neked kukoricalepényt. Tessék, kerülj beljebb!
Kukoricalapény! Édes, drága kukoricalepény…
Fél perc múlva csámcsogástól visszhangzott az egész tökház.
– Ez aztán ízlik nekem! – mondta a kismalac két harapás között.
– Ne beszélj teli szájjal! – figyelmeztette a manó. – És főleg ne csámcsogj! Evés közben szíveskedjél csukva tartani a szádat!
A kismalac szelíd mosollyal nézett rá:
– Hiszen úgy nem lehet enni!
– Dehogynem! – biztatta a manó. – Próbáld csak meg!
Rövid kísérletezés után a kismalac megállapította, hogy csakugyan lehet csukott szájjal enni. Mire ezt jól begyakorolta, elfogyott az egész tál délről maradt kukoricalepény.
– Úgy jóllaktam, mint a duda! – dőlt hátra a kismalac szuszogva. – Még el is álmosodtam.
Manófalvi Manó megsimogatta a feje búbját.
– Aztán ha hazamégy, otthon is jusson eszedbe, hogy szépen kell enni!
Erre a kismalac váratlanul sírva fakadt:
– Ui, ui, ui!
– Szent Szilvamag! – kiáltott Manófalvi Manó. – Most meg ki bántott?
– Senki! – szipákolt a kismalac. – Csak eszembe jutott, hogy nekem nincs is hova hazamennem…
– Ejha! Hát nincs otthonod?
– Ni… nincs… Elkergetett a gazda, mert azt mondta, olyan kicsi vagyok, mint egy szem mazsola. És belőlem úgysem lesz soha tisztességes disznó!
A derék manó szíve megesett a kismalacon. Azt mondta hát neki:
– Tudod mit, te Mazsola? Maradj itt nálam! Úgyis mindig egyedül vagyok, s hacsak nem fúj erre a szél egy-egy újságlapot, bizony sokat unatkozom magamban.
A kismalac hirtelen szólni sem tudott örömében. Orrocskáját beletörölte Manófalvi Manó nadrágszárába, és összevissza röfögött:
– Manócska, kedves Manócska, de jó, hogy itt maradhatok! Hova is mentem volna, mivé is lettem volna?
A nagy örvendezés után közös erővel betapasztották a lyukat, amit Mazsola rágott a tökhéjon. Igaz, Mazsola inkább csak nézte, hogyan dolgozik Manócska. Nagyon álmos volt már.
El is aludt a kályhalyukban.

noknek.magyartudat.com


Hozzászólás

Powered by Facebook Comments

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Next Post

Magyarok is részt vesznek a czestochowai zarándoklaton

hét aug 13 , 2012
            Magyar csoport is részt vesz a Czestochowába tartó hagyományos lengyel gyalogos zarándoklaton. Hatvanegy magyar megy imádkozva, énekelve közel háromszáz kilométert a Jasna Góra-i (Czestochowa) Mária-kegyhelyre tartó hagyományos varsói egyetemi gyalogos zarándoklattal – mondta el az MTI-nek Pawel Sobstyl varsói atya, a magyar-lengyel csoport vezetője. […]