Most itt vagy
Magyar Nő Magazin > címlap > Kolozsvári Grandpierre Endre: A Bécs Várában megmérgezett király

Kolozsvári Grandpierre Endre: A Bécs Várában megmérgezett király

Kissé részletesebben kell foglalkoznunk legderekabb uralkodóink egyikének, Hunyadi Mátyás király (1458-1490) halálának körülményeivel, annál is inkább, mivel a magyar népi köztudatban mindmáig erősgyökerű a hit, hogy Mátyás király nem természetes halállal halt meg, hanem orgyilkosok keze végzett vele.

Nagy kérdés persze, kideríthető-e még egyáltalán, miként halt meg Hunyadi Mátyás azon az ominózus 1490. április hatodikai napon Bécs városában. Betegség következtében, természetes halállal, vagy orgyilkos méregkeverők végeztek vele? Hivatalos historikusainktól, sajnos, erre a kérdésre sem kapunk elfogadható választ.

Félezer esztendő nem volt rá elég, hogy tisztázzák ezt a csöppet sem jelentéktelen kérdést. Vélekedések persze születtek bőven, az eshetőségek minden színében pompázva, ámde anélkül, hogy továbbmentek volna apuszta bizonykodásnál. A bizonyítatlan állítás pedig a semmi értékhatárán mozog valahol. De vajon egyáltalán van-e ok a gyanúra? Lássuk az alaptényeket.

Mátyás király 1490. április4-én Bécsben éhesen tért meg a hosszúra nyúlt virágvasárnapi ünnepélyről, kulcsára fügével kínálta, a király megkóstolta, felháborodott, rosszul lett, ágynak dőlt, és alig két napra rá, április 6-án reggel kiszenvedett. Alighanem már ennyiből is kitetszik, a király halálának körülményei –még ha eltekintünk is a mindig kockázattal járó idegen környezettől – eléggé gyanút keltők. Halála váratlanságán túl, gyanúra ad okot a hivatalosnak tekinthető vélekedések belső ellentmondásossága.

Fölöttébb elgondolkoztató, hogy még a halál okainak megjelelölésében is hiányzik az egyetértés: a legkülönfélébb halálnemek közt az agy- és szívszélhűdés mellett erős felindulás, vértolulás, köszvényes roham, mellhártyagyulladás és mérgezés is szerepel. Intő jel az is, hogy szinte azon nyomban széltében felburjánzik a szóbeszéd, s nemcsak hazánkban, de egész Európában.

Legkivált Olaszországban és Franciaországban terjed el a híre, erre utalnak Bonfini szavai: Mátyásnak hihetetlen türelemre volt szüksége, hogy az egész ünnepélyt végigülje. Sajnos, nem tudjuk pontosan, mikor kezdődött. De ha reggel nyolckor kezdődött, úgy délután két óráig, ha kilenckor, akkor délután háromig kellett ott ülnie a királynak. És még egy furcsa tény: Beatrix királyné távolléte. Miért nem üli végig ő is királyi férje mellett az ünnepélyt? Miért fontos mindez? Tüstént meglátjuk.

Későre jár, már délután két vagy még inkább három óra lehet, mire a hosszú üléstől törődött király visszatér palotájába. Az ebédideje már rég elmúlt, és a friss levegőtől a király megéhezett. Valósággal elgyengült az éhségtől. Bonfini szavaiból már bontakozik a végtelenül emberi s álcázott mivoltában elképesztő dráma: “minthogy addig még semmit sem evett, gyengeség vett erőt rajta; belső szobáiba vonult vissza. Még három óra hosszat nem reggelizett, mert rossz volt a gyomra. A királynét is várta, ki az ünnepen a város templomait látogatta.”

Bonfini itt ellentmond önmagának (ez a későbbiekből is kitűnik), csak mentségül hozza fel, hogy rossz volt a gyomra, hiszen állította már előbb, hogy elgyengült az éhségtől: Mátyás azért nem vett ételt magához, mert “a királynét várta”. Számoljunk gyorsan: délután kettő-három lehetett, mire azünnepély véget ért, Mátyás még további három órán át nem evett, vagyis délután öt-hat óráig éhezett. S itt emlékeztetnünk kell Bonfini fentebbi szavaira: “minthogy addig (vagyis aznap) még semmit sem evett”: a király tehát éhgyomorral ment el az ünnepélyre, amely – mint ezt ő maga istudta – hat órán át tartott. És itt ütközünk bele először a tervszerűségbe, az eseményekgondos elrendezettségébe.

Bonfini e közlése mögött Mátyás kiéheztetésének fontos, de mindmáig figyelmen kívül hagyott mozzanata rejlik. Mátyás tudta, hogy csak délután két-három óra körül keveredik haza, az ésszerűség tehát azt követelte, hogy egyék valamit, mielőtt elindul. Miért nem tette ezt? A kézenfekvő magyarázat: valami megakadályozta ebben. Tudni szeretnénk, mi lehetett ez.

Két összefüggő tényezőre kell rámutatnunk. Ha Mátyás kiéheztetése tervszerűen folyt – miként ez a későbbiek során bizonyossá válik –, úgy nem lehet kétséges, hogy a reggeli elmaradását is ez okozta. Tudjuk továbbá, hisz leveleiben ő maga vall erről, hogy Mátyás milyen áldatlan állapotban élt feleségével: napirenden voltak a hangos, botrányos nemritkán tettlegességig fajuló jelenetek: a király végtelen jósággal és türelemmel viselte felesége nehéz természetét. Beatrix hisztériája, féktelen uralmi vágya azonban az utóbbi időkben tűrhetetlenné vált, úgyhogy Mátyás kénytelen volt feleségével szemben rokonaihoz fordulni segítségért. Könnyű volt hát reggel civakodást provokálni, s így a király éhesen ment el a virágvasárnapi ünnepélyre.

matyas_kiraly 0

Foglaljuk össze ebből a szempontból az eddig történteket:
a/ Éhesen ment el hazulról.
b/ “Hihetetlen türelemmel” végigülte az érthetetlenül elnyújtott, hat óra hosszat tartó ünnepséget.
c/ Éhségtől elgyengülve tért haza.
d/ De még mindig nem juthatott ételhez, még további három órán át várakozott étlen-szomjan.

Miért? mert – Bonfini szavával élve – a királynéra várt, “reá várakozott”. De vajon miért várt ilyen hosszú ideig, miért nem evett nyomban hazatérése után legalább pár falatot? Kétségkívül megteszi, ha teheti, s tudja, még három óra hosszat kell várnia. Világos hát, hogy percről percre hitegették: tüstént megjön a királyné, és tálalják az ebédet. Ki nem gondol arra itt, hogy attól még ehetett volna valamit? Kivált, mikor látta, hogy óráról órára folyik a halogatás. Ha magához vesz egy-két falatot, attól még kiadósan ebédelhetett volnailyen hosszú koplalás után. Miért nem élt hát ezzel az eshetőséggel a király? Egyszerűen azért, mert nem tehette, mivel – Fraknói Vilmos szerint – “A királyné az ebéd idejét későre tűzte ki”.

Későre tűzte ki; feltehetően megtiltotta, hogy Mátyásnak az ő hazajöttéig – bármilyen ételt adjanak – egyetlen ételen kívül. Az bizonyítja ezt, hogy mikor Mátyás végképp türelmét vesztve követeli, hogy azonnal adjanak enni, nem kaphat mást, csak fügét, “romlott” fügét. Fügét ebéd előtt! Etvágycsinálónak! Édeskés, ragacsos fügét! És egyáltalán, hogyan jut Mátyás eszébe a füge, épp a füge? S honnan tudja, hogy van füge? Világos: a fügét Péter kulcsár ajánlja a királynak, méghozzá azzal, hogy nincs semmi egyéb, nem hozhat mást, csakis fügét. Így kell értenünk Bonfini állítását, miszerint “Péter kulcsárral picenói fügét hozatott” – nem lévén más választása.

Mindez azt is elárulja, hogy Mátyás bécsi palotájában Beatrix az úr, az ő intésére várnak, s az ő tilalmának engedelmeskednek a királyi szolgák, szakácsok, étekfogók. Beatrixnek hatalmas külön olasz udvartartása van a királyi udvaron belül, olasz udvaroncokkal, diplomatákkal, titkos futárokkal, mondhatnánk ellenkirályi udvartartása, hiszen Beatrix Mátyás közeli halálára aspirálva minden eszközzel a királyi hatalom megszerzésére tör.

Péter kulcsár, mikor látta, hogy Mátyás megelégelte a koplalást, és nem hajlandó tovább várni, rávette, éhének csillapítására egyék egy kis fügét. Az éhes ember, ahogy mondani szokták, még a vasat is megeszi, és Mátyás hagyta rábeszélni magát, mondván:– Péter kulcsár, hozd a fügét. – S a füge nemsokára ott állt a király asztalán. Természetesen nem egy szem füge, hanem egy egész tál.
Histórikusaink még a füge milyenségében sem tudtak egyetértésre jutni. Bonfini picenóinak mondta, mások anconainak, volt, aki romlottnak minősítette, egyesek rothadtnak, némelyek férgesnek vagy éppenséggel mérgezettnek. Szalay László azt írta: “viszszajövet még órákig várakozott az ebédre, majd anconai fügéket adatott magának, s mohón kapott utánok, de rothadtak voltak”.

Nem érdektelen kérdés: hogy kerülhetett a király asztalára romlott vagy rothadt, férges füge? A királyi élelembeszerzők ugyanis nem holmi piaci szutykos kofától vették meg pudvás, rothadt gyümölcsét, hanem úgy hozatták azt a külön erre a célra kiválasztott, kijelölt olasz “őstermelőtől”, aki a saját jól felfogott érdekében válogatottan legszebb, legjobb gyümölcseit küldte –busás pénzért – a király konyhájára. Miként lehetséges, hogy az őstermelő – akinek a gondos szállítástól anyagi gyarapodása függött –, nem vette észre, hogy a királynak szánt szállítmányba hitvány, romlott fügék kerültek? – miként nem vették ezt észre a király szállítói, szakácsai, étekfogói? És Péter kulcsár sem, aki csaknem bizonyosan azzal tukmálta rá a fügét Mátyásra, hogy az azon frissiben érkezett Olaszhonból. Mi több, maga Mátyás sem látta, hogy a füge romlott, rothadt, noha ezt a penetráns szagon kívül színe is jelzi, s elárulják a szívósan rágós héjon levő sérülések, repedések is. Vagyis a füge csak belülről volt “romlott”.

Mátyás engedett a kulcsár rábeszélésének, és evett a fügéből. Ahogy az első falatokat lenyelte, arca elváltozott, borzalmas íz hatotta át a torkát, száját, gyomrát, és felindultan rátámadt a kulcsárra. Bonfini csak ennyit mond erről: “a füge állott, romlott volt. Mikor a király megízlelte, úgy felháborította az ostoba kiszolgálás, hogy haragra lobbant.”

Bonfini szava itt nem fedi pontosan a valóságot, miként ezt a szinte azon nyomban beálló következmények is tanúsítják. Mert itt nem a felszolgálás holmi ügyetlenségéről, elő vigyázatlanságáról volt szó, hanem arról, hogy valami iszonyú történt: a királlyal olyasmit etettek meg, ami az egész testét átjárta, felkavarta: ezt jelzi Mátyás szokatlan felindulása, haragos kitörése: még percek múlva is alig lehetett úgy-ahogy lecsitítani. Nem, itt nem holmi közönségesen romlott fügéről volt szó. Ha a füge lottyadt,rossz ízű, mert “állott”, Mátyás néhány szigorú, feddő szóval napirendre tér az eset fölött. Éppen mérhetetlen felháborodása tanúsítja, hogy itt valami egészen rendkívüli történt. Különben is, ha a füge valóban rothadt, romlott, a király, mihelyt beleharap, tüstént megérzi, mert a romlott íz rögtön szétárad az ínyén, s a falatot nem nyeli le, hanem kiveti szájából, kiköpi, szinte ösztönösen belénk ágyazott ősi védekező készség ez, amely jószerével akaratunktól függetlenül működik, utána pedig, hogy a kellemetlen íztől megszabaduljunk, célszerű valamilyen folyadékkal kiöblíteni szánkat. Kétségtelen, hogy ebben az esetben Mátyás is így jár el, csakhogy a neki átnyújtott füge romlott íze csupán később oldódott fel, akkor, mikor már lenyelte: nemsokára már mutatkoznak a rosszullét első jelei, s másfél nap múlva Mátyás király már halott volt.

Alig 47 éves volt, amikor kiterítették. Mátyás halála, általános megdöbbenést keltve, váratlanul következett be. Halála hirtelenül, előzmények nélkül és előreláthatatlanul történt. S különösképpen mégis akadtak, akik tudták, rövidesen meghal. Frigyes német császár például, aki engesztelhetetlen gyűlölettel viseltetett Hunyadi Mátyással, a Habsburg-ház hatalmas ellenségével szemben, teljesen bizonyos volt abban, hogy Mátyás halála napokon belül bekövetkezik. “Az öreg császár – olvashatjuk Hóman-Szekfű Magyar történetében (II. 561.)– szilárdan hitt asztrológusaiban, akik Mátyás korai halálát jövendölték neki.

A csillagjósok – teszi hozzá Fraknói Vilmos – “Mátyás halálát közel kilátásba helyezték”. De nemcsak ő, mások is rebesgették – méghozzá a lehető leghatározottabb formában – Mátyás közeli végét. Miképpen lehetséges ez? Hisz az orvostudomány még nem állt azon a fokon, hogy egy hatalmas energiájú, robusztus erejű uralkodóval szemben ilyen megállapítást tegyen. Persze nem is orvosok, hanem asztrológusok, diplomaták jövendölték ezt. De milyen alapon? Aki hisz az előreláthatatlan előrelátásában, az lehetőnek ítéli a lehetetlent. Az oktalanban csakoktalan hihet. Mellőzzük hát a misztikumot s a valóságot vallatva keressünk magyarázatot.

Babonás volt a császár? Mért ne lehetett volna, s babonás lévén hihetett a jövendölésekben. De ennyire szilárdan?! Vakon hitt csillagjósaiban, s vakhit töltötte el őket is, hogy kétségtelen bizonyosságként merték állítani jövendölésük beteljesül tét. Nem játszott ebben sehol semmi szerepet a valóság? Ha nem, úgy elképesztően felelőtlenül jártak el, és sokat kockáztattak, mivel ha jóslatuk fiaskót vall, s tudásuk kóklerségnek bizonyul, könnyen lehet, hogy szedhetik sátorfájukat.Az állítólag köszvénnyel küszködő Mátyás egészségi állapota a Budáról Bécsbe költözködés viszontagságai során jelentősen javult. Annyira, hogy ennek híre – érdekes módon – tüstént eljutotta német császári udvarba is. Frigyes császár a hír hallatára dührohamot kapott. Mit árul el ez? Kétségkívül azt – egyebek között –, hogy Frigyes mást várt, nem Mátyás egészségének jobbulását, hanem rosszabbodását. Ám józan gondolkodású ember akkor se dühöng, ha valami, nem az ínye szerint történik, megteszi ilyenkor egy vállrándítás, néhány csöndes szitok, epés megjegyzés. Frigyesnek, a megcsalatkozott, becsapott embernek a dühkifakadása a kontárok otromba munkája tönkretette reményét. És még valamit elárul ez a dühöngés: a császár intézkedését a hiba korrigálására. Sejthetjük, mi volt ez az intézkedés. Ennek tudatában arra a következtetésre juthatunk, hogy Mátyás gyors halálát egészségének javulása okozta. A jobbulást követte a dühöngés, a dühöngést a gyors, hirtelen halál. Mindezt a különféle tények egész sora támasztja alá.

matyas_kiraly

Mátyás király 1489-ben tárgyalásokat kezd Frigyes császárral és fiával, Miksa római királlyal az “örök béke” megkötése és fia utódlási jogának biztosítása érdekében. Mátyás kész ellenszolgáltatás nélkül visszaadni Ausztriát, ha Frigyes és Miksa lemondanak a Habsburg-háznak a magyar trónra támasztott örökösödési igényéről. Mátyás ezzel roppant előnyöket kínál egy erőltetett jogcímről való lemondás ellenében. Frigyesnek és Miksának tehát fontos érdekei fűződnek a tárgyalások folytatásához. Mátyás váratlan halála előtt azonban Frigyes szinte érthetetlen lépésre szánja magát: megszakítja a tárgyalásokat.

“Frigyes a tárgyalásokat megszakasztotta” – írja Weisz K. János neves osztrák historikus –, mert csillagászai megjövendölték Mátyás korai halálát.” A tárgyalások megszakításának tehát ez az egyetlen oka. Mint vélekedjünk arról, aki kézzelfogható roppant előnyöket –többek közt egy egész ország visszanyerését – eldob egy bizonytalan jövendölésért?

Csakhogy Frigyes – mint már említettük – egészen biztos volt dolgában. S nemcsak ő és csillagászai, de fia, Miksa római király is bizonyos volt Mátyás előreláthatatlan halálában. Annyira, hogy – Mátyás halálára számítva – mozgósította és készenlétbe állította hadseregét, hogy Mátyás halála után rátörhessen a magyar hadakra. Miként egyik historikusunk megállapítja, a Habsburgok “mintha előre tudnák Mátyás halálát”, kész sereggel rohantak ránk.

Felmerülhet a kérdés: ugyan mit tehetett volna Frigyes német császár és Miksa római király Mátyás élete ellen, miként férkőzhetett volna be emberei útján a magyar királyi udvarba, hogy ott a titkos merényletet végrehajthassa? És itt ütközünk a jelentőségében mellőzhetetlen ténybe: Frigyes titkos ügynökei útján állandóan figyeltette Mátyás egészségét. Frigyes és Miksa meg a magyar királyi udvar között a Habsburgok titkos futárszolgálatot létesítettek, s ez a két udvar között egy napig sem szünetelt. A futárok a Mátyás udvarában élő titkos ügynököktől és azok szálláscsinálóitól, pártfogóiktól szerezték értesüléseiket, pontosabban szólva: Beatrix idegenektől hemzsegő  udvarából. Nem különös ez? Mi köze volt Frigyes császárnak Mátyás egészségéhez? Miért figyeltette? Miféle érdeke fűződött ehhez? Mátyás korántsem volt halálos beteg. Ha köszvénye volt is, azzal még hosszú évekig elélhetett. Értelmetlen és érthetetlen hát ez a figyeltetés, hacsak föl nem tesszük, hogy Frigyesnek különös oka volt rá, magyarán, ha ő mérgeztette Mátyást.

Így egyszeriben szerves egységbe tömörül minden: a figyeltetés, a dühöngés, majd a gyorsan beálló halál. De nemcsak a német császár csillagjósai, nemcsak Frigyes és Miksa vette teljesen bizonyosra Mátyás közeli halálát: a magyar királyi udvarban is elhangzottak efféle ” jóslatok”, értesülések. S ezek a híresztelések Beatrix királyné környezetéből szivárogtak ki. Beatrixéból, aki lázas buzgalommal készült a Mátyás halála utáni hatalomátvételre. Mindenáron keresztül akarta húzni Mátyás erőfeszítéseit, hogy fiát utódjává tegye, és királlyá koronázza. Elvakultan és gátlástalanul arra tört, hogy – Mátyás (hamarosan bekövetkező) halála után – kezébe ragadja a teljhatalmat. Titkos kapcsolatot tartott fenn ügynökei révén mind Frigyessel, mind Miksával, és természetesen Mátyás belső ellenségeivel is.

Galeotto Marzio is tanúsítja, hogy a magyar királyi udvarban jószerével már nyílt dolog volt nemcsak az, hogy Mátyás hamarosan meghal, de az is, hogy rendszeresen mérgezik. “Azt mondták Mátyás királynak – írja Galeotto (Mátyás király kiváló, bölcs, tréfás mondásairól és tetteiről, 61.1.) – hogy bizonyos emberek a környezetéből mérget kevertek az elpusztítására, és ennek a mesének első hallásra volt is némi valószínűsége”. A király így szólt: “Ne féljen alattvalói mérgétől és tőrétől az, aki igazságosan és törvényesen uralkodik.” Nem minden bizonyítható, ami valószínű. E szavakkal szégyenítette meg a vádaskodókat, hogy többé ne gondoljanak ilyen őrültséget, ugyanis a bűnösök tekintetéből és taglejtéseiből rájött a vádaskodók irigységére és csalafintaságára.”

Nem bocsátkozhatunk itt a szöveg részletes elemzésébe, csupán néhány észrevételre szorítkozunk.
a/ Galeotto szövege diplomáciai jellegű, s fölöttébb ellentmondásos: szemmel láthatólag arra törekszik, kényes tartalmát úgy mondja el, hogy ne vonhassák érte felelősségre.
b/ Mátyás király megmérgezése a legkonkrétabb formában kerül itt elő : magának a királynak adják tudtára ezt, méghozzá nem feltételes vagy jövőbeli eshetőséggel, hanem folyamatban levő tényként.
c/ Ráadásul nem egyvalaki, hanem többen közlik ezt a királlyal.
d/ Galeotto nyomban szabadkozik, s a vádat “mesének” mondja, de tüstént hozzáfűzi, volt némi valószínűsége, igaz, csak “első látásra”, később azonban a vádat ismét valószínűnek mondja.
e/ Tudjuk, s ezt talán a régiek is tudták, hogy a legigazságosabb kormányzás sem véd meg senkit a merényletektől.

Mátyás mondása példátlan jóhiszeműségének jele. Összefutnak a rokonok, főurak, főpapok és természetesen az orvosok is. Ha jól megfigyeljük, a rosszabbodás fokozatai közt nincsenek átmeneti szakaszok; a fügeevést követi a gyomor felkavarodására utaló szédülés és a látási zavar, a beteg már nem képes fenntartani magát, pár perc múlva nagy testi fájdalmak törnek rá, beszédképességét elveszti, s csak a következő szavak kiáltására képes: “jaj!” és “Jézus!”, azaz pontosabban szólva: csak jajgatni tud; már csak artikulátlan hangok kiadására képes, miként ezt a körülállók által “jaj”-nak, “Jézus”-nak hallott j-és hangok (jé, ja, ju) jelzik.

Bonfini, aki sokkal többet tud, mint amennyit mond, s aki a tényeket itt is a lehetőségig tompítja, s őt torzítja is, döbbenetes képet fest a jelenetről: “Hálószobájába viteti magát. Ekkor hirtelen szélütés éri. Hivatva nyomban megjelent Corvinus herceg, unokatestvérei, Geréb Péter és Mátyás, továbbá Dóczy Orbán egri püspök és Bakócz Tamás kancellár, Zápolya István gróf várkapitány és Báthori István vajda meg a többi főúr. A főurak és főpapok összefutására mindenki, aki csak jelen volt, rémületében csaknem eszméletét vesztette. Látták ugyanis mindnyájan, hogy a királyt nagy testi fájdalmak gyötrik, s a súlyos betegség megfosztotta beszélő képességétől. Csak azt kiáltozta: “jaj, jaj!” és “Jézus!”. Más szót nem tudott kimondani.

Félbe kell szakítanunk Bonfini előadását, mert – talán szándéktalanul – egy mozzanattal előrébb hozza Mátyás beszélő képességének elvesztését. Mátyás ekkor még beszélő képessége birtokában volt, hiszen ki tudta mondani a fenti szavakat is, csupán a gyöngeségtől nem tudott beszélni: beszélő képességét minden bizonnyal Beatrix beavatkozása után veszítette el. Efféle mozzanatcserék nem ritkák Bonfininél. Fentebb például a Mátyás betegágya körül összesereglettek felsorolásánál nem említi az orvosokat, jóllehet az ő jelenlétük – betegségről lévén szó – elsőrendű fontosságú, de ittlétük csak később egy mellékmondatból derül ki. Dermedt csönd feszül a haldokló király ágya körül. “A felség iránti nagy tiszteletből senki sem merte megérinteni, hozzá szólni, ellentétesen cselekszenek: nem karddal, de méreggel verekszünk. S aki kissé behatóbban ismeri a rómaiak történetét, az tudja, Róma sem vetette meg az “egyéb eszközöket”.

Mátyás a maga programját fogalmazta meg, s páratlan lelki nemességet sugárzó szavaival mintegy előrevetítette önnön végzetét, mert olyan uralkodó, aki “a legmagasztosabb példákat magába szíva követi az erényt, és kerüli a bűnt”, rajta kívül talán csak a mesében akad.

Szerémi György eltérő előadása Mátyás király haláláról Szerémi György (1490-1548) Magyarország romlásáról c.művének “Mátyás készülődik a török ellen. Bécsben megölik. Temetése.” c. fejezetében merőben más képet fest Mátyás király haláláról: Bécsben ” A török császár futára gyakran kért engedélyt a királytól, hogy hazatérhessen, de a király vele akart Törökországba menni. Egy nap így szólt a császár követe: Király uram, ez a város, melyben szállást adtál a magyaroknak, hogy itt lakjanak,nem a tied, mert ez a nép idegen nép s különbözik a magyaroktól. Tanácslom felségednek, telepítsd ki őket s adj nekik más földet, ahol lakhatnak, s tiszta szittyákat hozass ide, s oszd szét nekik a palotás házakat. – Mondta a király: Hidd el, úgy megfélemlítem őket, hogy sohasem mernek megmozdulni felségünk ellen. – Higgy nekem, király – mondja a török –, rövid az ember élete; ha ma nekem, holnap neked. – Így ez volt a török jóslata. A szegény király azt hitte, hogy nem hal meg.” Vagyis: még a török futár is tudott Mátyás küszöbönálló haláláról.
Közben a mágnások és a főemberek egy rejtekhelyen gyűlést tartottak a király ellen s mondták: Mit tegyünk a királlyal, mert újabban megint háborút akar indítani, mégpedig a tengeren s a Duna folyón és sok idegen népet akar behozni a földre. Ez az átkozott ember nem akar békében maradni, s nekünk gyermekeinkkel együtt nem hagy nyugtot a saját házunkban. Mit tegyünk hát? – István kincstárnok, a király komája azt felelte: Üljük meg! – A többiek, a hozzá hasonlóak azt mondták: nem tehetjük, mert kamarásai erősen őrzik az ajtóit. – István így szólt: Én mindig bemehetek hozzá, s kikémlelem, mikor marad vele csak egy a kamarásai közül; akkor könnyen megölhetjük őt. – Előkészítettek egy háromélű cseh kardot. De előbb megjósolták a királynak, hogy kegyetlen halállal kell kimennie e világból az égi atyához. Es ezt a király mindig eszében tartotta, s szívében mindig szomorú volt.”

Szerémi e szavai – újabb jóslat formájában – meglehetősen egybevágnak Galeotto Marzio már idézett állításával, miszerint Mátyást – kétségkívül fő emberei – figyelmeztették: mérget kevernek az ételébe. “Hogy István koma már kikémlelte a királyt, ruhája alá kapta hüvely nélkül a mondott kardot – folytatja Szerémi –, s más két fő embert vett maga mellé. Hogy az ajtóra jöttek, István kopogtatni kezdett. A király a tűznél csak egyedül melegedett. Ez volt tavasszal, április hónapban. Azt mondta kamarásának a király: Nézd meg, ki az. Ha Istvánon kívül valaki más, ne ereszd be. – A kamarás kinyitotta az ajtót, s őt rögtön torkon ragadták; látta a kamarás a maga s a király veszedelmét, s mondta nekik: Ne öljetek meg. Íme én veletek vagyok, hozzátok hasonló akarok lenni. Elengedték őt, beeresztette őket. És amidőn a király a belépőket meglátta, mondta: Barátaim, miért jöttetek? – De már érezte vesztét a király s mondta: Komám, tedd hamar, amit tenni akartok. – Majd megragadták a királyt s az asztalra dobták”.

István előrántotta köpenye alól a háromélű kardot, s alulról alfelébe döfte egészen a melléig. Három nap és három éjjel nagy kiabálással ordított a király. Sokan akarták látni kegyetlen halálát, de senkit sem engedtek bemenni a királyhoz. Ez volt nagyböjtben.”

Szerémi e beszámolóját némelyek hiteltelennek, felelőtlen mendemondának, pletykának ítélik, úgy vélvén, hogy amit a köznép érez, gondol, beszéd tárgyává tesz, az csak pletyka lehet, pedig Szeréminek ez a valóban köznépi forrásokból átvett beszámolója igazabb az igaznál: tévedései ellenére is olyan igazságot tükröz, amit bízvást nevezhetünk hátborzongatóan valóságosnak, döbbenetesen hitelesnek, éppen mert nem a tényleges történés részleteit, hanem azok lényegét vetíti elénk. Azt tükrözi, miként vésődött Mátyás király kínhalála magyar köznép tudatába, a király bécsi palotája körül szolgálatot teljesítő katonák, közemberek agyába, érzékeibe.

Szerémi népi forrásokból, hallomásokból eredő tudósítása, a király halála köré szőtt egész népi látomás arra példátlan iszonyatosságok élénken foglalkoztatták a népi képzeletet. De Szeréminek még arra is van gondja, hogy cáfolja, hiteltelenítse a Bonfini feljegyezte – s eseményrajzában hitelesebbnek tetsző változatot, elárulván ezzel, hogy ismeri Bonfini leírását. “A mágnások azt költötték – írja –, hogy az udvarnokok és kamarások összevesztek és botrányt csaptak. Az egyikre irigykedtek a többiek, mert ez kedveltebb volt a királynál, mint emezek. És ezek, mondják, egy aszalt fügébe, melyet a király nagyon szeretett enni, mérget tettek. De figyelembe veendő, ahogyan történt. Ekkor ugyanis sokan bemehettek volna a királyhoz, s látták volna a király betegségét. Látták is? Azért itt fennáll a gyanú. A világkrónikába úgy írták be halálát, hogy mellhártyagyulladása volt.

Polgári történetírásunk behatóan, kellő alapossággal ezt a kérdést sem vizsgálta meg, holott – miként ez elemzésünkből is kitetszik – a Mátyás király haláláról szóló beszámolók kiáltó ellentmondásai, homályos pontjai, s nem kevésbé a nagy király megmérgezéséről, meggyilkolásáról szóló határozott állásfoglalások nem csupán azt tették nyilvánvalóvá, hogy Mátyás király halála nem tisztázott kérdés, de azt is, hogy ez a halál fölöttébb gyanús körülmények között történt. Mi több, a hivatalos polgári történetírás – szinte érthetetlenül – egyebet sem tett az ellentmondások, gyanús körülmények elkendőzésénél. Fraknói Vilmos bizonyítatlan vélekedésének igazolására – “orvosi tekintély illetékes ítéletére óhajtván támaszkodni” – e szerfölött bonyolult s inkább kriminalistára, oknyomozó historikusra, mint orvosra tartozó kérdésben a kor viszonyaiban járatlan orvosi szaktekintélyhez, dr. Korányihoz fordult, s annak nyilatkozatáról az alábbiakban számolt be.

Dr. Korányi lekötelező szívélyességgel közölte a történeti adatok beható tanulmányozása utáni véleményét, mely szerint a feljegyzett részletekben a mérgezés tünetei nem fordultak elő. “Az egész kórkép – írja egyebek között – súlyos agymegbetegedésre mutat, melyet rögtöni kezdete miatt gyulladásnak tekinteni nem lehet, hanem agygutaütésnek. Ennél tartós rángások ritkán fordulnak ugyan elő, de előfordulnak mégis oly esetekben, mikor a vér vagy az agy-gyomrocsokba, ‘vagy pedig az agyfelületre, az agyhártyák alá ömlik. Az ilyen bajra való hajlandóság Mátyás királynál már a megelőző évben előforduló ájulásokban mutatkozik; míg a baj bekövetkezését előkészíti: a királynak nehezen indokolható indulatrohama a rossz füge miatt, a rákövetkező szédülés és káprázati érzés… Ha áll az, ami valószínű, hogy – mint köszvényeseknél többször történik – szívtúltengés fejlődött ki, az agy-véredényeknek törékenységre vezethető megbetegedésével, amelyek a gutaütést érthetővé teszik.”

Fraknóinak mintha érdeke fűződne a mérgezés cáfolásához, mert már-már a hamisításig menő túlzásoktól sem riad vissza. Az egyetlen “szakvéleményt” másutt már szaktekintélyek holmi általános és egységes állásfoglalásának igyekszik feltüntetni: “csakhamar terjedni kezdett a hír – írja –, hogy Mátyás halálát méreg idézte elő, és Beatrixot gyanúsították. De orvosi tekintélyek nyilatkozatai szerint, a leírásokban, miket Mátyás betegségéről bírunk, a mérgezés tünetei nem fordulnak elő.” (A M. nemz. törté-
nete IV.318)

Bajza óta tudjuk: a tekintélyelv irodalomban, tudományban olyan, mint a dolgok intézésében a protekció; ahol ez érvényesül, felborul az értékrend, a szakértelem, s hogy ez mennyire így van, a fentiek is tanúsítják. Bonfini beszámolójában, mint láttuk, nincs
szó semmiféle “tartós rángások”-ról. Kimaradt a nyilatkozatból a beszélőképesség elvesztése és a fülsiketítő ordítozás közti rejtett ellentét is, amely a tagolt beszédhez szükséges hangszálak összeroncsolódását jelzi, s kizárja a beszélőszervek megbénulását. Kimaradt Beatrix fizikai erőszakot is alkalmazó elképesztő “kuruzslói” tevékenysége is. Vajon miért? S mit szólunk ahhoz, hogy a “rothadt” (mérgezett!) fügével megetetett király több mint jogos haragját” nehezen indokolható indulatroham”-nak minősíti? S hogy értsük azt, hogy a “feljegyzett részletekben a mérgezés tünetei nem fordulnak elő”? Miként szerepelhetnének ezek a “feljegyzésekben”, mikor Bonfini gondosan elrejti, amit tud, s csak a sorok között beszél, Szerémi pedig egy erőszakos gyilkosságvázlatot ad elő. De tovább menve: mi az, hogy “a mérgezés tünetei”? Miféle mérgezésé? Hisz ahány mérgezés, annyifélék a tünetei. A többit hagyjuk; ennyi vaskos melléfogás több mint elég egyetlen rövid “szakértői” nyilatkozatban.

Fölöttébb érdekes észjárás, ami azt illeti: Mátyás tett valamit (fügét evett), s cselekedete körül valami nem volt rendben (a fügével baj volt), s a király nyomban rosszul lett, hamarosan meg is halt, de halálát mégsem az okozta, hanem – valami előzetes vagy áttételes tényező. Nem a förtelmes füge, dehogy!, saját “indokolhatatlan indulata” végzett vele. Vagyis: Mátyás féktelen haragjában önmagát ölte meg. Ez a kacifántos szemlélet sajnos nem új keletű a német irodalomban. Zrínyi is észrevételezi ezt: “Egy német histórikus azt írja, hogy az ó halálának oka a harag volt, holott valami rossz fügékért úgy megharaguvék, hogy meghala belé. Hitetlen eb, ugatsz a megölt oroszlánra, de nem ártassz néki.” (Mátyás király életéről való elmélkedések)

A gyanúra okot adó körülmények vizsgálatából indultunk ki, és eljutottunk a sokrétű bizonyításig, ennek során – ha érintőlegesen is – felmerült az élet elleni bűncselekmények klasszikus kérdése: cui prodest? (kinek érdeke?), s erre is választ kaptunk. De a cui prodest kérdése nemcsak a bűncselekményre magára vonatkozik, hanem kiterjed mindazokra a manipulációkra “is, amelyek
célja a valóságos tényállás eltakarása, megmásítása, s ha lehet, a bűncselekmény teljes eltitkolása: az efféle mesterkedések következménye a gyilkosság öngyilkosságnak, balesetnek, természetes halálnak való álcázása, a bűntárgyak eltüntetése, hamis búcsúlevél és hamis tanúk előállítása: a bűncselekmény tehát nem szűnik meg magával a bűncselekménnyel, de az elrejtés és a feltárás vonatkozásában gyakran tovább folytatódik a bűnüldözés és a bűnvédelem antagonisztikus párharcában.

Súlyosak az efféle eltitkolások eszmei-erkölcsi kihatásai is. Mátyás király halálokainak és körülményeinek valósághű feltárása óriási energiaforrása lehetett volna a magyarság összefogásának, önvédelmének, hatalmas emelője, lendítője önvédelmi harcának, jövőjének. A valóság elrejtése viszont mélyreható zavarodást idézett elő a korabeli nemzeti köztudatban, ráadásul pedig a tudati tehetetlenség és a kirekesztettség leverő érzését. Az igazság elhallgatása az egyedeket is megrontja, a népekre azonban kihatásaiban végzetes: ott, akkor és abban emel válaszfalakat elébe, s iktatja ki közösségtudatát, közösségvállalását, cselekvő együttérzését, ahol, amikor és amiben a legnagyobb szükség volna cselekvő közreműködésére. S ezért nincs igazuk azoknak, akik – különös módon – a “történelmi gyanakvás” ellen hadakoznak.

Éberségre valóban szükség van, mert – ki. tagadná? – a történelemben nemcsak a jó erői tevékenykednek. Vajon a történelmi múltban nem voltak ártó erők, káros törekvések? Vagy nem helyes ezeket megmutatnunk? Nincs szükség távlati – történelmi – éberségre? Ennek a fordítottja szükséges: gyanútlanítás, történelmi vakhit, vakká tétel? Kinek az érdeke ez? Ki akarhatná, hogy ne lássuk, s miért? Hisz köztudomású: az igazság eltakarása megvakítja a népeket, és védtelenné teszi őket.

magyarno.com

Hozzászólás

Powered by Facebook Comments

One thought on “Kolozsvári Grandpierre Endre: A Bécs Várában megmérgezett király

  1. Elképesztő, hogy a magyarok nagyjai közül alig vannak, akik természetesen halállal haltak meg. Ámbár az idegen nagyoknak is sok ellenségük volt, többnyire mégis túlélték. Talán nem volt annyi belső ellenségük is?! Valami lelki sajátosság uralkodhat, mint ahogy másképpen az olaszoknál is, hiszen, bár ide nem illő VI. Sándor “pápát” említeni, de Mátyás halála után pár évvel szintén mérgezett fügétől halt meg, amit bizalmatlanságból a fáról tépett! Két különböző élet, azonos befejezéssel?!

Minden vélemény számít!

Top