Most itt vagy
Magyar Nő Magazin > címlap > KÉT PÁRBAJOM TÖRTÉNETE

KÉT PÁRBAJOM TÖRTÉNETE

Ahogy egy történet, úgy szokott a párbaj is kezdődni. Előbb egy valaki, aztán kettő kell hozzá. És ha a harc elcsitultával bizonyosságot nyer a teremtett igazság, valószínűsíthető: a végén az is megmutatkozik.
Akkoriban történt velem, amikor még nem volt kedvem elbújni az élettől.
Akkoriban az esőcsöppek még megtalálták a homlokomat, még lendületből ugrottam át a Sárga Árkot, hibátlanul süvöltöttem zendülőként az igazamat, miközben a semmit is képes voltam átölelni, és minden arra járó szellő megfújt.
Akkoriban érzéki, érzékletes volt, amit kézzel foghattam. Rózsaszín sünkutyának láttam a bogáncsot, nyári estéken pedig meghallottam a hegedűszót a Tisza tükre fölött, míg a vízben a hold kinyalt ábrázata mosakodott.
Álmodni sem kincsekről álmodtam, hanem – lecsupaszítva a metafizikai okoskodásoktól – csodálatosan egyszerű dolgokról.
Vértezet nélküli éltem. Hajlékonyan, alkalmazkodón, ám egyúttal vadul, szikáran, igénytelenül, mint a kanális menti nádszál, mint egy harci ösvényén járó pőre indián. Nem is észleltem az időt, mert az idő örökkévalóságból volt.
Azt hittem mindig így marad. Kétszer kellett párbajoznom, hogy ráébredjek: tévedtem.
Nem is akárkik voltak az ellenfeleim.
Először az ördöggel vívtam. Aztán kisvártatva magával az Istennel.

Párbaj az ördöggel

Hiába unszoltak, hogy maradjak: nekem mennem kellett. Tóthfaluban egy csoportos foglalkozáson vettem részt.
Két nap után fölismerve és ráunva a pszichodráma és a közöttem lévő kacagtatóan gyászos kapcsolat értelmetlenségére, faképnél hagytam a társaságot.
Különösebb gorombaság nélkül tettem be magam mögött a paplak ajtaját.
Már szuroksötét estébe hajlott az idő. Tán október, vagy tán november lehetett.
Azt bizonyosan tudom, hogy péntek volt. Meg tizenharmadika. Gyalog vágtam neki az útnak. Rögtön a falu szélén találva magamat arra a pókfonál dűlőútra fordultam, aminek irányába Oromhegyest sejtettem.
Annak a dűlőútnak a rideg sötétszürke szalagja vitt vakon az őszi éjszakába. Nem én léptem rá, hanem a dűlő mászott oda a talpam alá. Egyre csak noszogatott bele, egyre mélyebbre, a lappangó ismeretlen körösztül-kasul irdalt szántásaiba. Csak az otthagyott kukoricaszár levelek száraz zörgése kísérte lépteimet, miközben a szutyok felhők között a tűpontnyi csillagok szenvtelen, szűkülő szemmel néztek odaföntről.
Vállamra, a nyakam köré guzsalyasodott az éjszaka. Furcsa hangulat kísért.
Elborult kedvem mögött is érezni véltem valami megmagyarázhatatlan feszültséget.
Ma már pontosan tudom, ez volt az előjáték.
A nyitány. Akkor lejtette el mellettem első, gonosz boszorkánytáncát a magány, mert az elkeskenyedett úton egy hirtelen érkező jegeces fuvallat a lábam előtt megkavarta az aszott kórók maradványait. Bukdácsolva, meg-megállva, srégan-körösztben ütemtelenül zizegett el előttem egy barlangó.
Finom csontok módjára zörögtek szikkadt tövisei. A rét korompalástjába burkolózva sunyin osont tova, mint gonosztevő, aki a Megfeszített tüskekoronáját viszi a hóna alatt. Jócskán a semmi közepén jártam. Körülöttem csönd, a falvak fénye elhalt.
Éppen megbánni készültem, hogy nem a kivilágított aszfalton eredtem haza, amikor utamat állta valami. Feketéllő, moccanatlan, óriási, élő – valami. Egy zöldesen foszforeszkáló szempár nézett rám merőn. Megtorpantam.
Hirtelen meghallottam a szívem dobogását, éreztem, mint kezd kidagadt nyaki ütőerem lüktetni.
Az ördög egy hatalmas sötét kutya képében állt előttem. Bizonyos voltam benne, nem ereszt.
Itt, a kútmély őszi éjszakai dűlőúton pirkadván csak vérnyomok, rongyos cafatok maradhatnak belőlem.
Az ördög meg csak állt, és nézett. Nem morgott, nem mutatta a fogát.
Szemének húgysárga tüze gonosz volt, pengeéles, alattomosan zord. Csak egy pillanatig várt, a tekintetével szinte azonnal támadott, mert a föllobbanó íriszében egyszerre megláttam magamat, s már döfte is belém a legkegyetlenebb életképeket, bizarr összevisszaságban.
Részvétlen alapossággal szúrt. Egytől-egyig a jövendőmről szóltak azok a képek, s én szöges bottal böködött kígyóként vonaglottam attól a fájdalomtól, amit az a sátáni nézés látomása nyársalt belém.
Láttam magamat. Az összes bekövetkező kudarcomat, hazugságaimat, sorrendben a majdani elkárhozásaimat, az egyedüllétet, a férfi-őrületet, a ruhátlanul viselt gyengeségeimet, megannyi csalódásomat, a hitevesztettséget, és akkor a hiábavalóság sajgása végighasított a lelkemen, szívszakadásig szökellt föl bennem a bizonytalanság rémülete, láttam a kivetettséget és az elszalasztott lehetőségek sokaságát, a tovatűnő reményeket, a hamut, az üszköket, a végzetet, az elsorvadását mindennek, ami miatt érdemes léteznem.
Gyilkos csörte volt. Hangtalanul, tátott szájjal bámultam rá. Reszkettem. „Ha tovább mégy, ez lesz” – vágott végig rajtam irgalmatlan tekintetének pengéje – „Fordulj meg, eredj vissza. Még megteheted” – sugallta a nézése. Hullamerev percek múltak.
Az ördög kivárt. Én pedig öntudatom határán egyet léptem. Aztán még egyet. Arra sem emlékszem mikor kezdtem futni. Mint az elméjét veszejtett, hangtalan sikollyal szaladtam az őszi éjszakában.
Az eszelős iram végén levegő után kapkodva roskadtam térdre, amikor a távolban előparázslottak Oromhegyes fényei. Hidegek voltak azok a fények.
Hideg, acelos tüzűek. Hideg tűzben fogantak, mint akkor és ott a lelkem.

Párbaj az Istennel

Kishomokon megraktuk az összes kosaramat cseresznyével. Ingyen volt, csak szedni kellett a fáról.
Odafelé még a nyári nap meleg szalmaszálakkal cirógatta a zölden hintáló Járást, és a felhők pólyája mögött olyan kék volt az ég, mint az újszülöttek szeme. Aztán minden megváltozott.
A púpozásig teli garabolyokat iparkodtam a biciklin elrendezni, mert váratlanul Bánát felől idő készülődött. A vihar előszele percek alatt erősen komorra piktorolta a látóhatárt.
A veszedelem sötét falkája dagadt az ártéri erdők csíkja fölött, mikor a Kanizsára vivő dűlőútra kanyarodtam. Fújt a szembeszél, egyre taszított vissza.
Dühöngtem, szidtam mindenkit és mindent. Zötyögtem a biciklin, nyögtek a fém eresztékek a túlsúly miatt.
A csurdultig pakolt kosarak fonadéka nyikorgott, ám mindettől félelmetesebb hangként kísért a moraj, az odaáti hörgés.
Ügyetlenül csellengve tekertem a pedált Kanizsa irányába, közben folyton kelet felé pislogtam, ahol már villantak az első mennykövek. Mind hangosabb csattanásokkal érkezett az égiháború.
Nagy igyekezetem figyelmetlenné tett: egy traktor vájta, keményre száradt keréknyomba megakadt a drótszamaram első kereke, s én kosarastul, biciklistül elterültem a kaszvadt puszta közepén.
Páni félelem fogott el. A tiszta, mosolygón piros cseresznyehalmazból tessék-lássék összekapartam, amit kapkodva bírtam.
Lett is egy rakás poros, sziksóval hintett ütődött cseresznyém, de nem bántam.
Csak hazajussak. Ám hiába pedáloztam kettőzött erővel: utolért a vihar.
Mintha dézsából öntötték volna. Beletörődtem. Pillanatok alatt fölázott a dűlő.
Káromkodva, csüdig cuppogva toltam a biciklit a jócskán megfogyott rakománnyal, amikor a legnagyobb kosaram megadta magát – leszakadt a füle.
Megint szanaszét gurult minden! Ez már túl sok volt. Félrerúgtam a biciklit, fölmarkoltam amit értem, és tajtékzó időben tajtékzó haraggal, két kézzel dobálni kezdtem a cseresznyét a magasba, s üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért: „Nesze Isten! Nesze! Akkor egyél cseresznyét!”
Röpült a villámló égboltnak és hullott alá a sok piros gyümölcs. Hajigáltam fölfelé, teljesen kivetkezve magamból. Vívtam reménytelen küzdelmemet az Istennel, aki láthatatlan maradt, mert akkoriban rajta kívül sok minden iránt vaknak bizonyultam. Tomboltak az elemek, tomboltam én, úgy őrjöngtem, hogy sistergett belőlem a harag. Aztán megfáradtam, ahogy a nekivadult idő is lassan elcsitult.
Mint a vert sereg, átázva-fázva, üres garabolyokkal toltam a biciklit. A nyári napnál gőzölgő pocsolyákat kerülgettem. Holtfáradt voltam, és üres, megszomorodott, akár a kosaraim.
A város peremére érve az első utca sarkán letámasztottam a biciklim, majd a fal mellé rogytam, és meredtem bután magam elé. Lógott még a gondolatom is. A nagy bánatban árnyék vetült rám.
Az Istennek a lábait láttam meg először. Gumipapucs volt azokon és nagy, lecsempült, fekete keretes lábujjkörmei voltak. Emelvén fejemet végigmászott tekintetem a viseltes vászonnadrágja szárán, a madzaggal kötözött derekán, a kigombolt kockás ingjén.
Ősz szőrszálak kunkorodtak a mellkasán. Az Isten fanyar vénember-szagot árasztott, mert egy borostás, kopaszodó kisöreg állt előttem. Ráncaira, inas nyakára, a cserzett bőrének a redőire finom por és izzadtság párája tapadt. A fülei elálltak. Lógott a göbös keze, a baljában ócska, piacra járó műbőr szatyrot tartott.
Ráérős, tűnődő szemmel gusztált, mint akinek már nem sürgős, és én semmit sem tudtam neki mondani. Kutyorogtam előtte, megfogyott dicsőséggel, mire az Isten a táskájába nyúlt, kivett belőle egy almát, és a kezembe nyomta.
Fogtam az almáját, ő pedig elkrosnyogott az alvégi kis házak tövében, mígnem egy kisköz sarkán befordulva örökre eltűnt a szemem elől.

A két eset túl régen történt. Aztán, szinte észrevétlen fölgyorsult az idő.
Visszaemlékezni rájuk ma olyan érzést hagy maga után, mintha egy olvasott regényből kimaradt volna néhány nagyon fontos fejezet.
A lapokat is kiszakította valaki, a kötözött ívek cérna férce szabadon lóg. Pótolhatatlan, ami odalett.

Pósa Károly

magyarno.com

Hozzászólás

Powered by Facebook Comments

Minden vélemény számít!

Top