Most itt vagy
Magyar Nő Magazin > címlap > Indián tanítás – A lovak többet tudnak a szeretetről, mint mi

Indián tanítás – A lovak többet tudnak a szeretetről, mint mi

Az indiánok – akik úgy ismerik az állatok lelkét, mint a sajátjukat – azt mondják, hogy nem “betörni” kell a vadlovakat, ahogy azt a nyugati emberektől, látták, hanem meggyőzni őket arról, hogy a szelídség az ő igazi, boldog lelkiállapotuk. Ehhez szeretet kell, melyet az állat tévedhetetlenül megérez. A szeretetnek pedig – így mondják az indiánok – kétféle ereje van. Az egyik az Erély (szigort is írhatnék, de a magyar “erő”-ből képzett “erély” jobb szó), a másik a Gyengédség. Ha ez a kettő megvan az indiánban, lova s a vele való kapcsolata harmonikus lesz.

Először kipányvázzák a vadlovat, s az így keményen őrzött állatot a harcos lassan közelíti meg. “Lónyelven” beszél hozzá. Hogy mit mond ilyenkor, kettőjük titka. Csak annyit hallani belőle, hogy: hóóóó… hóóó… hóóóóó… hóóó… A gondolat a lényeg nem a szó. “Hó… hóóóó… hóóó…” Ez lefordíthatatlan. De a ló érti. Amikor lassan megnyugszik, a harcos egy vékony bőrszíjat kanyarít az orra, a nyaka és a füle köré, s ezt roppant erősen tartja. Innen kezdve az állattól függ, hogy laza-e vagy feszül. Ha ellenszegül: feszül, ha odaadó: laza.

indian_vadlo 3

Ez a szeretet az Erély nyelvén. “Te döntesz, nem én!” – üzeni. Ha lázadsz, fáj, ha megadó vagy, jó lesz neked. Az Erély nem tévesztendő össze az erőszakkal: az erőszak rabszolgákat csinál, mert önző és szeretetlen, az Erély társakat, barátokat nevel. Az erőszak a lealjasítás, az Erély a megnemesítés eszköze. A ló ezt érti. Mi nem. Mi azt hisszük, a szeretet lágy, puha, mindent megengedő,  elomló, gyenge. Tévedés! Ez csak az egyik oldala. A másik – amit nem ismerünk – az erő. A szeretet ereje. Ez legyőzhetetlen és nagyon kemény lehet.

Innen kezdve már nem kell pányva – a ló az ember kezében van. Ezután végigsimogatja a remegő ló fejét, homlokától az orráig. Az orránál hosszan tartja a kezét, hogy a szagához hozzászokjon. Aztán a bal oldalát simítja végig, majd a jobb oldalát, majd lassan a lábait – vagyis a legveszélyesebb részét. A máskor vadul rugdalózó lábak simogatása döntő: a ló érzi, hogy nem félnek tőle, mert nincs benne félnivaló. “Nem bánthatsz, mert szeretlek!” – üzeni ilyenkor az emberi tenyér.

Aztán lassan ráfekszik a ló hátára az indián. Kezdetben csak úgy, hogy a lába még a földet éri, aztán lassan… egészen lassan följebb-följebb kúszik. Végül elfoglalja helyét a ló hátán. Ekkor már uralja a lovat. Aki ezentúl gazdájának hű társa lesz. És azt üzeni, néma gondolatával: “ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd, gazdám!”. Ez az önnevelés, de a nevelés folyamata is.

indian_vadlo 4

Ha csak az Erély működik – így tanítják az indiánok -, a lóból eltűnik ugyan a vadság, de sohasem lesz szabad. Rabszolga ló lesz belőle. Dacos, törött lelkű, rosszkedvű lény.
Nem barát, akivel beszélgetni lehet, hanem riadt jobbágy, lelketlen robotgép. Ha pedig csak a Gyengédség neveli, az állat uralhatatlan marad. Önfejű és fékezhetetlen. Az történik, amit ő akar, visszaél a jósággal.

Azt is mondják még, ha az indiánból bármelyik erő hiányzik, akár a Gyengédség, akár a szeretet- ereje, az azt jelenti, hogy nem tud szeretni igazán. Vagy mondjuk így: nem tud jól szeretni. És ezt a ló nem csak “érzi”, tudja is. A lovak többet tudnak a szeretetről, mint mi – mondják az indiánok. Azt is tudják például, ha a harcos így megszelídítette, ezentúl együtt él, együtt harcol, s néha együtt is hal meg vele.
Barátommá tenni valakit ugyanis azt jelenti, hogy én is odaadom magamat neki, teljesen. Figyelek rá.

 

(Attila Fehér Táltosa Dobkör)

magyarno.com

Hozzászólás

Powered by Facebook Comments

Minden vélemény számít!

Top