Most itt vagy
Magyar Nő Magazin > címlap > Hős magyar nő 1956: Tóth Ilona

Hős magyar nő 1956: Tóth Ilona

A Péterfy Sándor utcai kórház az egyik legfontosabb forradalmi központ volt 1956-ban, a fegyveres harcok idején, és még inkább azzá vált a szovjet intervenciót követő politikai ellenállásban. Nagyszámú (főleg Baross téri) felkelő talált itt búvóhelyet, akik – bár jó néhányan továbbra is megőrizték fegyverüket – csatlakozva a kórházi dolgozókhoz, az önkéntes ápolókhoz, az ott meghúzódó diákokhoz és munkásokhoz, áttértek a fegyvertelen ellenállásra.

A legfőbb tevékenységük november 8-ától a röpcédulák szerkesztése, előállítása, sokszorosítása és terjesztése volt, Angyal Istvánnak, a Tűzoltó utcai felkelők legendás parancsnokának irányításával. (Néhányan élelmiszert szállítottak vidékről. Az egyik csoport a forradalmárok emigrációját készítette elő. Sokan csak menedékhelynek használták a kórházat: a lakásuk tönkrement, illetőleg féltek hazamenni, vagy vidéken laktak, és várták az utazási lehetőséget. Voltak olyanok, akik már forradalom kezdete óta itt, az alagsorban aludtak, és innen jártak ki a munkahelyükre.) Ekkoriban már a Péterfy Sándor utcai kórház vonzáskörzetéhez tartozott az egész „Csikágó”, de kapcsolatban állt a távolabbi kerületek ellenálló csoportjaival is.

A harcok idején a kórház telítetté vált, ezért a könnyebben sérültek ellátására a 2-300 méterre lévő, XIV. kerület, Cházár András utca (korábbi és használatosabb nevén: Domonkos utca) 3. sz. épületben létrehoztak egy kisegítő kórházat. 4–5-én éjjel, amikor a Péterfy utcában önkéntes jelentkezőt kerestek a Domonkos utcai kórház felelős vezető orvosának posztjára, Tóth Ilona szigorló orvostanhallgató javadalmazás nélkül is elvállalta ezt a feladatot.

toth_ilona 2Tóth Ilona a forradalom előtt, a Péterfy Sándor utcai kórházban végezte belgyógyászati gyakorlatát. Október 23-án részt vett a tüntetésen. 25-étől az Önkéntes Mentőszolgálat tagja lett, társaival a harcok alatt sebesülteket szállított, a fegyveres csoportokat kötszerrel, élelmiszerrel látta el. Ugyanezt a munkát folytatta november 4-én is, noha betegség kínozta. Sőt: „Egy alkalommal az Üllői úton a vöröskeresztes karszalagot levettem a karomról, felmentem egyik háznak a lakásába – előzőleg egy kislánytól kértem egy kézigránátot – a gránátot egy szovjet harckocsira dobtam, hogy mi történt nem tudom.”

A Domonkos utcában fekvő betegek létszáma 20 és 30 között váltakozott, az ambulánsak száma ennél valamivel kevesebb volt. A gyógyszereket, nyers élelmiszereket a Péterfy utcából szállították ide, a főzést a helyszínen oldották meg. Itt is búvóhelyre leltek a felkelők, Tóth Ilona jó néhányukat felvette betegállományba. Az 50 fős ellátmányt 70-re emelte. Egy sebesült szovjet katonát is kezelt, és óvta a biztonságát, majd Pestújhelyre, a szovjet kórházba szállította.

A Péterfy utcában látta Angyal István röpcéduláit. „Angyal mondta, hogy kétfelé kell harcot folytatni, mert rengeteg csibész befurakodott sorainkba és rabolnak. Láttuk, hogy bajok vannak, és ez elkeseredésünket még jobban fokozta. […] Röplapjaink azt a célt szolgálták, hogy mentsük, ami menthető a forradalom vívmányaiból. Ezért támadtuk a kormányt, követeltük a szovjet hadsereg mielőbbi kivonulását, és ennek kikényszerítését azzal próbáltuk elérni, hogy sztrájkra hívtuk fel a munkásságot.” Angyal hangsúlyozta, hogy csak az ott megfogalmazott röplapokat sokszorosítsák és terjesszék. „Figyelmeztetett, hogy (saját kifejezését használva) ha fasiszta őrültségeket látunk kiragasztva, inkább tépjük le. […] Kifejezte, hogy röplapjaink célja csak a nemzeti függetlenségünk megvédése, s a 14 pont megtartása, nem pedig a szocializmus elleni támadás.” Ők ketten sok mindenről hasonlóan gondolkodtak. A szocializmuson ugyanazt értették, a nyugati segítséget nem tartották kívánatosnak, elítélték a disszidálókat. Mindezekben a kérdésekben valószínűleg ekkor már a kisebbséget képviselték az ellenállók teljes körében. Talán Nagy Imre megítélésében volt a legmarkánsabb a különbség: Tóth bízott benne, Angyal viszont opportunistának tartotta. Mindketten rendíthetetlen, megszállott, vakmerő forradalmárok voltak, akik a szovjet deportálástól inkább tartottak, mint a rendőri letartóztatástól. Találkozásukkor Angyal óvatosságra intette a medikát. Úgy tudta, hogy őt már körözik, és hogy spiclik is befurakodtak a mozgalomba. A stencilhelyiségbe még Tóthot sem engedte be.

A Domonkos utcai szükségkórházban is volt egy stencilgép, és bőven rendelkezésre állt a papír, a nyomdafesték. Többen is akadtak, akik segítettek, leginkább Maráczi Ferenc és Gráczi Béla. „A fiaimmal – 15-16 éves gyermekekkel – akik a terjesztésben segédkeztek, úgy állapodtam meg, hogy ha az ÁVO elfogja őket, ne veressék magukat véresre, hanem inkább köpjenek be mindent rám!” Megszervezték a házi riasztóőrséget is. Tóth vezetésével 10-e és 16-a között körülbelül 800 darab Angyal-röplapot, és mintegy 400, írógépen indigóval sokszorosított más illegális anyagot állítottak elő, és terjesztettek. 12-14-én csatlakozott hozzájuk a 25 éves Gönczi Ferenc is, ő a röpcédulák szórását szervezte. Tóth Ilona vele lett a legszorosabb munkakapcsolatban, mivel már októberben együtt szállították vidékre az élelmet. Gönczi katonatiszt és párttag volt, de már évekkel korábban teljesen kiábrándult a rendszerből. A forradalom idején mindvégig sebesülteket, élelmet, valamint az Igazságot szállította. Nem sokkal később jelentkezett a 27 éves Gyöngyösi Miklós (legtöbben „Piros” vagy „Piri” néven ismerték) is, aki korábban már felvette a kapcsolatot Angyallal, majd a Landler Jenő utcában meghúzódott Baross téri felkelők egyik vezetője lett. Gyöngyösi árvaházban nőtt fel, s bár 1956 előtt nyolcszor ítélték el közbűntényes vádakkal (erről nem tudtak a társai), 1956-ban megszállottan védelmezte a forradalom tisztaságát. A röpcédulázásba azért akart bekapcsolódni, mert a fegyveres harcot ekkor már ő is kilátástalannak tartotta. Vele jött a 17 éves Molnár József, aki már korábban is a fegyveres csoportjába tartozott.

Tóth Ilona az illegális tevékenysége mellett igyekezett betartani a kórházi rendet: „A boros üveg a gazdájával együtt repült is ki. Három dolgot nem tűrtem a kórházban: fegyvert, káromkodást, [szeszes] italt.”
Ekkor azonban kivételt tett: „Gyöngyösivel való megismerkedésem úgy történt, hogy csőretöltött pisztolyát orrom elé tartotta, mondta, hogy ő e körzet parancsnoka. Én megmondtam, hogy máskor hagyja a portán a fegyvert, mert itt nem tűröm. Elmesélte, hogy volt az Andrássy út 60-ban, ahol félholtra verték. Tudtomra adta, hogy fegyverét soha nem hagyja el, haláláig megtartja, és tisztelni kezdtem, hogy ilyen fanatikus.” Mind a személyzet, mind az ellenállók elfogadták Tóth vezetését, csak Turcsányi Józsefné gondnokkal került ellenséges viszonyba. Turcsányiné ugyanis rossz szemmel nézte, hogy Tóth figyelmen kívül hagyta a kórházi rendtartás szabályait: olyanokat is felvett betegállományba, akiknek az állapota ezt nem indokolta volna, vendégül látott idegeneket, számukra szállást biztosított. Kileste az illegális nyomdai munkát is, emiatt arra gyanakodtak, hogy a rendőrséggel összeköttetésben áll.

November 20-án társaival együtt letartóztatták.
A vád állítása, miszerint 1956. november 18-án Gyöngyösi Miklós és Gönczi Ferenc segítségével meggyilkolta Kollár István rakodómunkást, mert az Államvédelmi Hatóság tagjának vélték, a rendszerváltás után egy időre politikai felhangokat sem nélkülöző viták kereszttüzébe került. Az üggyel foglalkozó történészek és kutatók többsége ma már azon a véleményen van, hogy Tóth Ilonát koncepciós perben ítélték el, mert nem követett el (vagy nem ő követte el a) gyilkosságot, bár az akkori események pontos menetét utólag lehetetlen teljes biztonsággal rekonstruálni. Tóth Ilona és társai perükben azt vallották, hogy elkövették a gyilkosságot, sőt részletesen (bár nem teljesen egybehangzóan) elő is adták, hogy hogyan történt, a beismerő vallomásokat azonban a történészek többsége szerint kényszer hatására, és/vagy más személyek fedezése érdekében tehették.
Szervezkedésben való részvétel és gyilkosság vádjával halálra ítélték, és 1957. június 27-én felakasztották.

Eörsi László

magyarno.com

Hozzászólás

Powered by Facebook Comments

16 thoughts on “Hős magyar nő 1956: Tóth Ilona

  1. A szintén ott tevékenykedett Obersovszky Gyula már nem tudna hozzászólni, de a még élő, és Tóth Ilonát ismerőktől ilyesmit nem hallottam, hogy például levette vöröskeresztes karszalagát és az egyik lakásban egy kislánytól(!) kért kézigránátot rábodta a szovjet harckocsira…

  2. Attól még, hogy a Tóth Ilonát ismerőktől nem lehetett hallani az idézett mondatot, igaz lehet. Az említett rész idézőjelek között van, tehát nyilván levéltári forrásokban találta a szerző.

    1. Igen, Tóth Ilona vallotta ezt, ebben – és a többi közléseiben is – a tények iránti feltétlen alázat vezérelte. Obersovszky és Tóth ismerősei nem voltak ott, és nem volt idő, illetve nem nyílt mód a későbbiekben arra, hogy erről beszéljen nekik.

      1. Önnek Eörsi “úr” tudnia kell, ha már állítólag kutatómunkát végzett, hogyan történtek az akkori tanúvallomások. Még megkérdezheti azokat a fiúkat, akiknek apucikájuk ebben közreműködött. Ez az írás annak a bolsevik hazugságnak a felújítása, amit több mint 40 éven keresztül kénytelenek voltunk hallgatni.

    2. …amit nem kell feltétel nélkül elfogadni, mert rosszindulattól csöpög. Olyat még nem hallottam, hogy kislányoknál volt kézigránát, egy találomra felment lakásba. S olyan orvosokról is ritkán hallani, akik úgy ölnek, hogy a végeredmény nem is érdekli őket, majd a cikíró szerint nyilván visszahúzta a vöröskeresztes karszalagot és segített a szétrobbantott katonákon. Hú, de logikus, kedves Gizus!

  3. Eörsi László – aki nem idézőjeles úr – nem állítólag, hanem ténylegesen végzett és végez kutatómunkát. Nem véletlen, hogy ő a legelismertebb, legelfogadottabb ’56-os kutató; politikai oldalaktól függetlenül elismerik kitartó, fáradhatatlan munkáját. Ezt többek között annak köszönheti, hogy véleményalkotásában nyoma sincs elfogultságnak, neki csak a tények számítanak. Elég csak a 3 évvel ezelőtti Wittner-ügyet említeni. Tudvalévő, hogy Eörsi nincs egy politikai platformon Wittner Máriávall, mégis védelmébe vette, amikor lincseléssel vádolták meg (http://hvg.hu/itthon/20111027_wittner_tortenesz_lincseles).
    Higgye el, kedves Anna, ő sem fogad el mindent feltétel nélkül. Van annyi tapasztalata, hogy meg tudja állapítani, melyik vallomás, szóbeli közlés, visszaemlékezés mennyit ér, és azt is látja, mennyi mítosz született e témakörben is.
    Igazából nem is értem, mi csöpög a rosszindulattól. Netán a levéltári forrás? Úgy látom, itt valaki egész más csöpög a rosszindulattól, aki viszont nélkülöz mindenféle logikát.
    Üdvözlettel: (Gizus helyett) Gidus

    1. Gizus! Nem hinném, hogy Eörsi “úrnak” az ön védelmére lenne szüksége. Fogadatlan prókátorként azonban igyekszik nagy vihart kavarni, azzal az ócska ballibes módszereikkel, amitől hányingert kapok. EGyébként örülök, hogy az említett “úr” levéltárakban kutatgat, nyilván jó pénzért és rosszul. Elfelejtette ugyanis kikutatgatni, mit műveltek Tóth Ilonával és a többi nővel a tanúvallomások előtt, után.

  4. Kedves Anna, Ön mindenhez ennyire jól ért, mint ehhez a témához? És mindenről közzé teszi a véleményét? Gondolom, rengeteg kutatómunkát végzett 1956 tárgykörében, hogy ennyire magabiztosan nyilatkozik! Ossza meg velünk, kérem a publikációs jegyzékét!

    1. Eörsi “úr”! Mindenről közzéteszem a véleményem? Az internetes közlések arra valók és arra készülnek, hogy véleményezzék őket. Ha nekem valamelyik nem tetszik, arrébb “lapozok” és nem piszkálom – ennyit az ön nem éppen jóindulatú megjegyzéséről.
      Ha figyelmesen elolvasta volna hozzászólásomat, egyértelműen kifejtettem, hogy nagyon sok ’56-ost ismertem és ismerek közelről. Őket kellene meghallgatnia és összevetni az összehányt leléltári anyagokkal. Nem tudom hogy ön hány éves, nem is érdekel, de ha nem saját tapasztalatával él, kár ebbe beleavatkoznia. Egyébként szóltam néhány igazi ’56-osnak, hogy tanulmányozza az ön irományát.

      1. És még egy Eörsi “úr”! Ajánlom figyelmébe az önök kedvencét Che Guevarát, aki orvosi végzettségével elképesztő gyilkosságokat követett el. Mint egy írásomban leírtam, azért halt meg boldog mosollyal az arcán, mert saját magának is terhes volt. Megváltás volt számára a halál, no meg az ermberiségnek is.

  5. Anna, kedves!
    Hogy Eörsi László mennyire jó kutató, azt nem az ön tiszte megítélni, azt már megtette a szakma; de elnézem önnek, mivel annyi hülyeséget összeirkál itt, hogy egyetlen szavát sem lehet komolyan venni.
    Nem Eörsi urat védem, hanem az igazságot. Azonban, aki itt vihart próbál kavarni, az nem én vagyok, csakis ön. A vihar azonban igen gyengécskére sikeredett, nyugodjon bele, hogy nem ön fújja a passzátszelet. További jó hányást!

  6. “kedves” Gizus! Az ön érvelése rettentő gyenge. Semmi konkrétum. A szokásos ballibsi baromságok, a másik oldal letiprásra való törekvése, a káoszteremtés mesterei, mindegy mit, csak önökről beszéljenek, miközben jókat röhögnek a saját hülyeségeiken.
    Megkérném sorolja már föl azt a “sok hülyeséget” tételesen, amiket ide írtam. Rettentően kiváncsi vagyok, mit nevez ön annak. Azt hiszen még sok tanulni valója lenne… mély tisztelettel: Anna

  7. Mi az, hogy “önök kedvencét Che Guevarát”, Anna? Én – Önnel ellentétben – nem vagyok beskatulyázható és egyáltalán nem kedvencem Che Guevara. A többi stimmel!
    Mindig elhatározom, hogy nem állok le vitázni ilyen hatványozottan korlátolt emberekkel, de sajnos időnként megszegem a fogadalmam. Pedig hát tényleg semmi értelme nincs, abba is hagyom.

    1. Eörsi! Kérem viselkedjen, és tanuljon meg úgy fogalmazni, hogy mást ne sértsen meg emberi méltóságában.
      Ám a lényeg: miféle levéltári kutató az, aki forrásmegjelölés nélkül ad közre kénye-kedve szerint megírt történetet.
      Ez alapvető, még akkor is, ha csak fél mondatot idézek valakitől. Ha figyelne a világra, az elmúlt időszakban igen sok magasrangú ember is belebukott a “feledékenysége” miatt.
      Kérem pótolja mulasztását.

  8. Nem forradalom SZABADSÁG HARC!.

    Az is adaték néki, hogy a szentek ellen hadakozzék, és õket legyõzze;

Minden vélemény számít!

Top