Dr. Bobula Ida: Damjanichné Csernovics Emília

Az 1848 – 1849-es magyar sza­badságharcot megelőző években Damjanich János Temesvárost szolgált, mint aktív kapitány. Édesanyja temetésére Aradra utazott, és ott látta meg távoli rokonának, Csernovics János aradi főbírónak leányát, Emíliát.

Az egészen fiatal leányka és a fér­fikora delén lévő daliás kapitány meg­szerették egymást. A leány vagyonos családja nem örült e szerelemnek, mert Damjanich mögött sok szerelem híre állt. De Emília makacsul ragaszkodott választottjához, és végül 1847-ben hozzá is ment feleségül.

Damjanich és felesége Temesvárt éltek – nagyon boldogan. A hadosztály parancsnoka Haynau volt, ki gyakori vendég volt Damjanichéknál, s szorgalmasan dicsérgette a szépasszony főztjét. Egy alkalommal becsmérelni kezdte a magyarokat, s Damjanich tiltakozni merészelt.

– Mióta, magyar Ön? – kérdezte Haynau elképedve.

– Mióta Magyarországon születtem! – felelte – Damjanich.

– Akkor egy óra múlva indul Olaszországba! – adta ki a parancsot Haynau.

Emília a tábornagyhoz rohant, de csak pár órai haladékot tudott kieszközölni, férjének indulnia kellett az olasz frontra, ahonnan csak 1848‑ban hívta vissza a nemzeti kormány.

Damjanich őrnagy, később tábornok, Batthyány és Kossuth bizalmának letéteményese lett. Győzelemről győzelemre vezette seregét, azt tartották róla, hogy nem fogja a golyó. De egy felboruló kocsiból kiesve lábát törte, s megbénult, amikor a legnagyobb szükség lett volna reá. Kossuth akkor aradi várparancsnoknak nevezte ki.

Arad népe mámoros lelkesedéssel, fáklyás menettel ünnepelte Damjanichot. Milyen büszkén érezhette a fiatalasszony választása igazolását. De már útban volt a szabadságharc leveréséhez behívott orosz hadsereg, és csakhamar bekövetkezett a nemzeti ügy katasztrófája.

A magyargyűlölő Haynau szabad kezet kapott és Damjanich is a halálra ítéltek között volt.

Emíliának megengedték, hogy utoljára találkozzék urával. Ezután a szerelmes fiatalasszonynak végig kellett szenvednie annak a tudatnak iszonyát, hogy urát kötéllel megfojtják, miután végignézették vele valamennyi társa halálát.

Damjanichné és társnői – akkor mutatták meg, hogy milyen fából vannak faragva, amikor a borzalmas tragédia után nem omlottak össze, nem lettek idegroncsok, hanem folytatták a nemzet ügyének szolgálatát úgy, ahogy lehetett.

Damjanichné gyűjtést indított a rabok segélyezésére. Ezt felfedezték, s őt hadbíróság elé állították. De nem lehetett megfélemlíteni. Tovább dolgozott. Árvaházat létesített honvéd árvák számára.

1861-ben megalapította a Magyar Gazdasszonyok Országos Egyesületét. Segítőtársai voltak elsősorban Batthyány özvegye és a Wenckheim-család. Programja: segíteni ott, ahol szükség van reá.

Ínséges évek jöttek. Az Egyesület leves-konyhákat, élelmiszerosztó helyeket létesített. A szükséges pénzt hangverseny, bazár, … stb. rendezésével szerezték.

Rendeztek terménykiállítást is, amiért „Kalarábé Verein”nek csúfolták az egyesületet a szellemes és a közért való munkából magukat ügyesen kivonó delnők. De az ilyen hangok idővel elhalkultak és a nemzet hálás szeretete koszorúzta azt a nemes és hasznos munkát, melyet több, mint félévszázadon át végzett Damjanich özvegye az ő örökké gyászoló fekete ruhájában.

magyarno.com