Délvidék – Ahol a megélhetésem, ott a hazám? – Süllyedő hajóról menekülnének az emberek

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Egyre több fiatal készül elhagyni Szerbiát, főleg Németország és Kanada tűnik vonzónak – zentaiak névtelenül vallanak arról, miért akarnak külföldre költözni családostul.

Amikor a kilencvenes években ezrével hagyták el az országot fiatalok és középkorúak egyaránt, emlékszem, sokszor beszédtéma volt ez otthon. A szüleim és a nagyszüleim beszélgettek róla, sajnálkozva állapították meg, hogy már ez is elment, meg az is.

Én tizen-egynéhány évesként nem foglalkoztam túl sokat a dologgal, nem is nagyon érettem, miért csapnak e körül olyan nagy hűhót. Aztán most itt vagyok, a harmincas éveimet taposom, és már nem a szüleim, hanem mi a férjemmel, a szomszédasszonyommal, a barátaimmal beszélgetünk arról, mennyien készülnek itt hagyni Zentát, a környező településeket, egyáltalán Szerbiát, és hányan már meg is tették ezt. Napról napra értesülök arról, hogy egyik-másik, közeli-távoli ismerősöm dönt úgy, elege van ebből az országból, a pénztelenségből, a kilátástalanságból és külföldön próbál szerencsét. Közösségi portálokon is nyomon lehet követni, ki honnan jelentkezik be. Sokan, akik eddig lakóhelyükként Zentát jelölték meg, most ismeretlen németországi városokból jelentkeznek, onnan irkálnak arról, mennyivel jobb nekik ott, mint itthon. Nagyon rossz érzéssel tölt el ez, olyan, mintha süllyedő hajóról menekülnének az emberek, csak valamilyen oknál fogva én még nem fogtam fel, vagy nem akarom elhinni, hogy süllyedünk.

Erről beszélni kell, erről írni kell, és habár körülbelül tisztában vagyunk vele, ki miért készül külföldre költözni, felkerestem néhány érintett családot, és arra kértem őket, mondják el kivándorlási szándékuk okait. A személyeket nem nevezem meg, erre ők maguk kértek, ugyanis itthon még mindegyikük dolgozik valahol, és nem szeretnék, ha a munkaadójuk esetleg az újságból értesülne kivándorlási szándékukról. Ezek a családok nem holnap, vagy holnapután indulnak, de a közeljövőben, és van közöttük olyan is, aki még a munkahelyétől és a fizetése alakulásától teszi függővé a kitelepülést.

vilagga_megy

38 éves nő: – Van egy ötéves kisfiunk, és elsősorban neki szeretnénk biztosabb jövőt teremteni, Szerbiában ugyanis nem igazán látok jövőt. A másik ok, amiért el akarunk innen menni, az az, hogy itt nem tudunk idős korunkra félre tenni. Nem szeretnénk egyszer a gyerekünk terhére lenni, ezért olyan fizetést szeretnénk, amelyből meg tudunk takarítani, ez itt elképzelhetetlen. Albérletben élünk, én dolgozom, de a párom munkanélküli. Házat csak kölcsönből vehetnénk, de nincs szándékukban itt eladósodni, mert én is csak szerződéses munkaviszonyban vagyok, december végéig lesz állásom, de annál tovább nem látok. Mindig azt hangoztatom, és úgy is gondolom, hogy ahol a megélhetésem, ott a hazám. Itt nincs nagyon megélhetés, itt csak tengődni lehet. Én egyébként már nagyon régóta tervezek elmenni, a környezetemből ezt nagyon sokan már meg is tették, de mi se várunk vele sokáig, egy éven belül külföldön szeretnénk lenni. Jó lenne, ha a kisfiunk már külföldön indulna iskolába, és ahhoz időben el kell mennünk, hogy megtanulja az idegen nyelvet. Németország felé orientálódunk, ott ugyanis több rokonunk is él, és egy hónapja a húgom is ott van. Ő az élettársa után ment ki, aki már dolgozik ott. A mi esetünkben is valószínűleg a párom előbb kapna munkát, hiszen ő számítógépes elektrotechnikus, én meg közgazdasági középiskolát végeztem, de én sosem féltem a munkától, szerintem aki keres az talál. Itthon is mindig találtam munkát, de mivel ma-holnap negyvenéves leszek, eljön az az idő, amikor helyettem inkább fiatalabbat vesznek majd fel. Ezt megelőzve szeretnék időben külföldre menni, és munkát vállalni. Németországban egyébként már többször jártam, gyerekekre is vigyáztam kint három hónapig, és azt hiszem, akkor ért meg bennem az elhatározás, hogy ott szeretnék élni. Akkor beleláttam abba, hogy az ott gyári munkásként dolgozó férj és feleség gond nélkül alkalmazni és fizetni tudott engem, és az életszínvonaluk is megmaradt.

36 éves férfi: – Az ország politikai helyzete kényszerít bennünket arra, hogy elmenjünk, itt sosem lesz jobb. A szerb nép sosem fog olyan irányba evezni, hogy jó legyen. Kilátástalannak látom a jövőt. Én egyébként korábban nem akartam elmenni, de látom, hogy itt semmi sem változik. Nem is az anyagiak miatt akarunk elmenni. A feleségem és én is dolgozunk, állandó munkaviszonyban vagyunk, nekem főiskolai, a feleségemnek egyetemi végzettsége van, az átlagnál kicsit jobban keresünk, mégis ennek az országnak a helyzete elszomorít bennünket. Szerbiában minden szervezetlen, az országnak nincs jövőképe, a politika mindenre rányomja a bélyegét, minden a körül forog. Itt mindenki csak jól akar élni, a többség munkához való hozzáállása gyalázatos. Magyarként mindig nehezebb a boldogulásunk, ezt a saját bőrömön is tapasztaltam. Nem tudom elképzelni, milyen jövőt tudnék itt a lányaimnak biztosítani. Amikor elmondtam a szüleimnek, hogy el szeretnénk menni, meglepően jól fogadták. Édesapám annyit mondott, hogy ő ’90 óta várja, hogy jobb legyen, és még most sem javult a helyzet, én se várjak rá évtizedeket hiába. Először Kanadába szerettünk volna menni, mert ott él a testvérem, de miután idén májusban hoztak egy olyan törvényt, mely szinte lehetetlenné teszi az európai országokból valók kivándorlását, csalódottan, de elálltunk a dologtól. Pedig sok időt és energiát fektettünk abba, hogy angolul tanuljunk. Most Németország került szóba. Egy nagyon jó barátom él ott, ő segítene a munkavállalásban. Németországról eddig csak szuperlatívuszokban beszéltek nekem. Mindenkitől azt hallom, hogy ha ott dolgozol, akkor meg is becsülnek, nem rúgnak még beléd, mint néha itt. Mi elég komolyan gondoljuk a kivándorlást, jövő tavaszra tervezzük.

27 éves nő: – Januártól munkanélküli voltam, egy hete kaptam egy szerződéses állást. Ez alatt a fél év alatt érlelődött bennünk, hogy el akarunk menni. Igaz, hogy a férjem dolgozott, de napról napra éltünk, és ez borzasztó volt. Amiatt kellett aggódnunk, hogy ki tudjuk-e fizetni a nagyobb lányunk különóráját, vagy atlétikaedzését, ki tudjuk-e fizetni a rezsit, vagy elő tudjuk-e teremteni a havi 100 euró házkölcsön-részletünket. Arra már szinte nem is maradt, hogy esetleg elmenjünk egyet vacsorázni valahová. Így nagyon nehéz élni. Mi egyébként nagyon szeretjük Zentát, szeretjük a környéket, ahol lakunk, nagyon ragaszkodunk a szüleinkhez, de mégis komolyan fontolgatjuk a távozást. Ausztria és Németország került szóba, mert ezek még olyan távolságban vannak, hogy onnan viszonylag rövid idő alatt haza lehet érni. Ha honvágyunk lenne, autóba ülnénk és jönnénk. A barátaink fele már külföldön él, ők is mindig hívnak bennünket, mindig arról beszélnek, mennyivel jobb ott az élet. Mi biztosabb jövőt, nagyobb havi fizetést és vele együtt egy kicsit magasabb életszínvonalat szeretnénk magunknak, ezért mennénk. Itthon esetleg minden második évben jutottunk el nyaralni. Ha egyik évben voltunk, akkor a következő év a spórlásé. Jó lenne minden évben nyaralni menni, nem folyton aggódni, hogy meg tudom-e a lányoknak venni azt a ruhát, amit szeretnének, futja-e a pénzünk a kölcsönre is. Még fiatalok vagyunk, most kell elindulnunk, mert egyre nehezebb lesz. Először a férjem menne külföldre, ő ugyanis gépészmérnök, és miután egy kicsit kitaposná az utat, mennénk utána a lányokkal. A barátnőmék is pont így csinálták. A férjem már tanul is németül, ha kapna munkát külföldön, akkor itthon én is beiratkoznék német különórára. Abban az esetben maradunk itthon, ha nekem is és neki is sikerül olyan fizetést hazahoznunk, ami biztosabb megélhetést nyújt. Erre egyébként nem sok esélyt látok, de sose lehet tudni – hallottuk.

Három család, hasonló gondokkal és tervekkel, de sajnos tömegszámra lehetne ilyen családokat találni. Nem tudom, a politikusaink, az ország vezetői észre akarják-e venni, hogy tömegesen hagyják itt értékes emberek Szerbiát, nemcsak Zentát, hanem Szabadkát, Újvidéket és a többi várost is. Még csak azt sem mondhatjuk, hogy a teljesen nincstelenek és tanulatlanok látják reménytelennek a jövőt nálunk. Értékes, tanult és dolgozni akaró emberek döntenek a távozás mellett. Vajon Szerbiának mi lehet a célja, van-e egyáltalán neki?

(Magyar Szó Online)

magyarno.com

Hozzászólás

Powered by Facebook Comments

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


CAPTCHA Image
Reload Image

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

Az anonim látogatóazonosító (cookie, süti) egy olyan egyedi - azonosításra, illetve profilinformációk tárolására alkalmas - informatikai jelsorozat, melyet a szolgáltatók a látogatók számítógépére helyeznek el. Fontos tudni, hogy az ilyen jelsorozat önmagában semmilyen módon nem képes a látogatót azonosítani, csak a látogató gépének felismerésére alkalmas. Név, e-mail cím vagy bármilyen más személyes információ megadása nem szükséges, hiszen az ilyen megoldások alkalmazásakor a látogatótól a szolgáltató nem is kér adatot, az adatcsere voltaképpen gépek között történik meg. Az internet világában a személyhez kötődő információkat, a testreszabott kiszolgálást csak akkor lehet biztosítani, ha a szolgáltatók egyedileg azonosítani tudják ügyfeleik szokásait, igényeit. Az anonim azonosítók személyes adatbázissal nem kerülnek összekapcsolásra. A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás