Csörgő Zoltán: A régi világkép és a tudati megfelelések

A jelképek világának meghatározó jellegzetessége a hagyományozódás, amelyet a közösséghez tartozó egyén a szocializációs folyamat során képességeinek és lehetőségeinek megfelelően passzívan, illetve aktívan vesz át. A szimbólumhoz kapcsolódó egyezményes jelentés a közösség világképének elemévé válik. A szimbólumoknak különböző jelentésrétegei léteznek és mivel a legmagasabb szintű üzenetek kulcsa az önmagunkra vonatkoztatás és a megélés, ennek hiányában ezek a jelentések idővel elhomályosodhatnak.
Ennek következtében történhet meg az, hogy az utolsó századokban a legtöbb nép már szinte „csak megszokásból” gyakorolta az ősöktől örökölt tudás magukba foglaló szokásait. A jelképek, a szertartások és szimbolikus cselekedetek valódi tartalmai fokozatosan eltünedeztek, a valamikor tisztán látott összefüggések elvesztek, maradt a hiedelem, a puszta váz, a gyakorlat, amit a tapasztalat évszázadokon keresztül még újra meg újra megerősített.
Azonban leszűkült az is, amire ezek a hiedelmek irányultak. Az emberek élettere, képességei lefokozódásával egyre inkább csak szűk személyiségük, netán az őket körülvevők: családjuk, közösségük és persze főként birtokuk védelme és bővítése, szaporítása, a sorscsapások elhárítása kerültek előtérbe. Ezzel párhuzamosan zajlott az a folyamat is, hogy a bennük dúló ellentétes erőknek már csupán külső kivetüléseit, kivetítéseit látták meg és a megoldás keresése sem belül zajlott immár, hanem kifelé irányult, a szemmel verő, igéző, ártó hatalmak ellen.
Azt a problémát meg kell oldanunk, hogy nem értjük már meg, miről szóltak azok a szimbólumok, amelyekbe őseink szó szerint leképezték a mindenségről és önmagukról, a tudat természetéről szerzett és átörökített tudásukat. Ha ezeket megértjük, akkor feltárul a régmúlt tudása és ez rengeteget segíthet a mai embernek abban, hogy a mind kaotikusabbá váló világot újból rendnek, kozmosznak élje meg.
Hogy ez megtörténjen, ahhoz az embernek a látásmódját először úgy kell megváltoztatni, hogy meg kell, különböztethesse a szimbolikus jelentést a jelenségtől. Második lépésben pedig szemléletet kell váltania, meg kell tanulnia visszacsatolni, a külsőleg megélt történéseket önmagára, a tudatára vonatkoztatni. A visszacsatoláshoz egy analógiarendszert kell érteni és alkalmazni és legfőképpen dimenziót kell váltani: ami történik, az bent, a tudatban történik, és akivel történik, az ő maga, a történés pedig a benső feladat szimbóluma, másképpen: felszólítás a feladat végrehajtására.
Ahhoz, hogy egy egységes szimbólumrendszer, szertartásláncolat váljon eszközzé kezünkben, kézenfekvőnek tűnik egy nép vagy egy kor kultúrájának meghatározott hagyományát lehetőleg mind teljesebben megismerni. Minden kor és nép kialakította, avagy megőrizte a múltban azt a sajátos megközelítést és módszert, amellyel a világról szóló valódi tudás megismerhető, a tudati egészség, rend és teljesség elérhető. Mivel ezek viselkedésmódokban, nyelvünkbe kódolt szimbolikus tartalmakban a mai napig áthatják észrevétlenül életünket, sőt a szokások, ünnepek szinte „tegnap” is élők voltak még, célszerű a hagyomány szálának felvételéhez saját örökségünkhöz, jelen esetben a magyar hagyományhoz visszanyúlni.
Ehhez az archaikus, úgymond pogány szokásokat kell összegyűjteni és azt a világképet megfogni, ahogy eleink láthatták, tudhatták, élhették magukban és maguk körül a világmindenséget. Valamikor a magyarul megfogalmazott ismeret még ma is kibontható a nyelvből, arról nem is beszélve, hogy magában a nyelv szerkezetében és ma már közhelyekhez hasonló felszínességgel, szűklátókörűen használt szavaink mélyén képes tükröződni a nép sajátos lelkületéből fakadó ősi szemléletmód. Segítenek továbbá a magyar néphitben, népszokásokban fennmaradt ősi szertartásnyomok, az égi és földi példázatú szimbólumok és az analógiák kibontása, a mesék, énekek múlt idők homályába mutató és ott számunkra mind derengőbb világosságot gyújtó rétegei, egyszóval mindaz, ami egymástól elválaszthatatlan szeleteit alkotta a hajdani magyarság élete egészének.
A végső cél tehát az, hogy a magyar hagyomány egyetemes tartalmakat hordozó szimbólumainak – ünnepeken, meséken, népművészeten, a magyar nyelven keresztül történő – megismerésével megragadjuk és felépítsük magunkban azt a természetes szemléletet, amelyre támaszkodva megvalósulhat az emberi képességek folyamatos önvizsgálata, a belső és külső világ tapasztalásának megismeréssé emelése, a lényünk mélyén rejlő lehetőségek teljes kibontása és a harmónia megteremtése.

egigerofa

A régi idők embere megszentelt időben és megszentelt térben élt. A megszentelt tér azt jelentette, hogy rendezett világot tapasztalt maga körül, a megszentelt idő pedig azt, hogy élete idejének ritmusa volt. Mindkettő, a tér és az idő megszentelése is kozmikus történésekhez igazodott. A külső világban megtapasztalt, „teremtett” rend ugyanúgy a benső rendeződést segítette, mint ahogy az időben, az egymást követő szertartások rendjében megélt ritmus is. Ez tér és teremtés, rendszer és szertartás – sőt: rítus és ritmus – titokzatos összefüggése.
A világ térbeli és időbeli tagolásának a magyar hagyományban a világfa a kulcsa. A mesékben tetejetlen, vagy égigérő faként, az ember és világ – mikrokozmosz és a makrokozmosz – közötti átmenetet jelentő házban Boldogasszony fájaként, a régi áldozati szertartásokban szent faként, az ősök hitében a lelkek útjaként megjelenő világfa, mint a világ tengelye (axis mundi) köti össze a földi világot, az Alvilágot és a Mennyet, a Felvilágot. Az égen ugyanakkor Tejútként látták, amely két végével érintkezik az Állatövvel. Elágazása, melyben a fa gyökereit látták, a Skorpió jegyének kezdeténél állt, a hármas tagozódású világrendben a fa így az alsó világban, a halott lelkek birodalmában gyökerezik. A Tejút túlsó vége az Ikreknél találkozik az Állatövvel, a szakrális térben ez a Felvilág, a Mennyország kapuja.
Tér és idő pedig úgy kapcsolódik össze eme teljes elrendezettségben, hogy a Nap az Állatöv jegyeit sorban érintő éves útján ottjártakor megnyitja a világokba, az Alvilágba és Felvilágba vezető kapukat. A Napút találkozásai a Tejúttal, vagyis amikor a Nap megérinti a Tejút jelképezte Világfa csúcsát vagy gyökerét, időben és térben kapukat is kijelölnek, átjárókat, ahol a lelkek közlekednek a világok: Felvilág, evilág és Alvilág között. November elején tehát az Alvilág átjárója tárul fel – ekkor van ugye Halottak napja, ekkor lehet áldozni az elhunyt ősök emlékének -, míg májusban a Felvilág felé nyílik meg az út – ekkor állítanak világfát jelképező májusfát és régen szertartás keretében a legrátermettebbek meg is mászták azt.
Az ember tudatában végbevihető lehetőségeket híven és gyönyörű képekben őrző népmesék szerint a világszintekhez ellentétes embertípusok, mint boszorkány, királylány vagy fantasztikus lények is köthetők, de ugyanezeket a magyar hagyományban, akárcsak a samanisztikus világképben állatok is szimbolizálták. Maga az állat szó is eredetileg állapot jelentésű. Eszerint a szimbolikus világkép szerint az alsó világot kígyók, békák, gyíkok és sárkányok lakják, a középsőhöz a négylábú, földön élő állatok tartoznak, míg a felső szféra reprezentációi a lélek szabadságát jelképező madarak és az ember legmagasabb teremtő képességeit megjelenítő Turul.
A madár számos más hagyományban is a lélek szimbóluma. Őseink hitében azonban az embernek több lelke volt. Az elsőnek, úgy gondolták, szoros kapcsolata van a „lélekzettel”, lélegzettel, a testtel: az élőt a lélegzés különbözteti meg a nem élőtől, ha nem lélegzik az ember, akkor meghal. Ez a szervlélek, leheletlélek, vagy életlélek, amit jonhnak neveztek, de az is elképzelhető, hogy szusznak hívták. A halál pillanatában ez az utolsó szusz, a végső lehelet, ami távozik, de a halállal meg is szűnik, mert ezzel a testtel, élettel keletkezett, ezzel is múlik el. A második lélek, az íznek nevezett szabadlélek – mert voltaképpen szabad a testtől – csak a teljes öntudatánál tartózkodik az emberben. Ijedelem okozta ájuláskor, eszméletvesztéskor vagy az alvás, az álom idején távozik, külön utakon jár, akár különböző helyeket látogat meg és más lelkekkel találkozik.
Az álom ekképpen fontos állapota a tudatnak, ami álmot lát az ember, azt a lelke látja, éli át, régen ezért minden üzenetre, amit álomból hoz a lélek, odafigyeltek. Ha azonban a lélek nem tud visszatérni a testbe, akkor az ember megbetegszik, s ha a távolléte huzamossá válik, az az ember halálához vezet. Alváson kívül, úgy tartották, csak a táltosok választhatják el szabadlelküket akaratlagosan, öntudatukat megőrizve, mégpedig a révülés állapotában a testüktől anélkül, hogy ezzel kárt okoznának maguknak. A célja ennek az, hogy az anyag, a test kötöttsége nélkül és sokkal gyorsabban tudakoljanak meg dolgokat akár végtelen messziről vagy a létezők bármely világából, netán éppen azért vállalkoznak erre a „szellemi útra”, hogy felleljék a beteg elkóborolt ízét, lelkét és visszavezessék azt a testébe.
Az íz tulajdonképpen a lényeg, az emberi lénynek, miként az ételnek is, az íz a lényege. Ez az ember számára önmaga, a mag, a testtől független léttel bíró szellemi része, a szellemének ereje, ami fejlődik vagy hanyatlik az ember életének minőségétől függően. „Isa, pur, es chomu vogymuk…” – kezdődik a Halotti Beszéd, vagyis nem „Bizony por és hamu…”, ahogy manapság fejtegetik a nyelvészek, hanem íz, por és hamu, azaz szabadlélek és elenyésző test vagyunk.
Az ember ízének az a sorsa, amivel öntudatát azonosítja: ha a testével érzi önmagát azonosnak, a sorsa is az lesz, mint a testéé. Az is lehet, hogy ez az íz a más hagyományokban is ismert halhatatlan isteni lélek. Maga az Isten nevünk is kapcsolatot mutat az ízzel vagy isával és elképzelhető, hogy az Isa-Tengri szóösszetétel lerövidülése, ami annyit jelent, hogy Égi Lélek. A Tengri ugyanis egyes török nyelvekben, mint a hunban és a burjátban egyrészt égbolt jelentéssel bír – és így nevezték Istent is.
Az íz, a második lélek a test halála után – mikor az ember ízzé-porrá válik – életének egy újabb szakaszába lép. Mint árnyéklélek – mely az árnyékvilágba, az alvilágba távozik a halálkor – miután elhagyta, még fenntart némi kapcsolatot a testtel. A sír közelében tartózkodik, mintegy köztes létben időzik, a test mellett marad negyven napon keresztül, még lát és hall és enni is igényel, s csak ezután válik véglegessé a távozása. A negyven nap szertartásokban visszaköszönő, szentséggel telített, kozmikus történésekhez igazodó időszak, eddig homályosít el egy-egy csillagot is az égen a Nap, amerre jár.
A pogány magyarok meghatározott időkben – egyesek szerint a halál utáni első, harmadik, hetedik, negyvenedik éjszakán – a halottnak áldozatot rendeztek. Az emléktor, az utódok bánatát és haláltól való félelmét is feloldó szertartás napnyugtakor kezdődött, a nappal és az éjszaka közötti átmeneti időszakban, amikor a kapcsolat a világok között felvehető. Más oka is van azonban ennek: ott, a túlvilágon, mely fordított világ, akkor kezdődik a nappal, akkor ébrednek a halott lelkek.
A halott lelke nagy segítségre szorul ezalatt a negyven nap alatt, mert a megfelelő helyre, a felfelé vezető Világfa tövéhez kell kísérni, vezérelni. Az égbenyúló világfa a lelkek körforgásszerű útja is, ahol a halott lelkek járnak, hogy onnan, a lélekmagvakat termő fáról egy új megtestesülésbe, mint lélekmadarak szálljanak alá. Ha az iránymutatást nem kapja meg, akkor a lélek mintegy megreked a köztes világban, visszajár, szerencsétlenség érheti az otthoniakat. Ekkor ártó szellemnek is bizonyulhat, ilyenkor a hátramaradottakat zaklathatja, vagy – akár egy ember rontó szándékát, átkát követve, akinek hatalma van fölötte – meg is szállhat és megbetegíthet valakit, esetleg, mint „fészkes fene” fészket verhet valahol. A táltos ilyenkor igéz és ráolvas, a rossz szellemmel érintkezve megtudakolja a kívánságát, feltételeit, miként lehet csillapítani a haragját – vagy éppen hogy szembeszáll vele, és mivel neki is hatalma van fölötte, kiűzi a testből vagy arról a helyről, ahová bevette magát és megszűnteti, leveszi a rontást.
Ezzel a lélekkel veheti fel a kapcsolatot a valahai táltosok képességét részben megöröklő halottlátó asszony is, amilyen nemrégen még több is működött az országban, de ma is tudunk ilyen képességű asszonyról, aki azonban most sem áldásként, hanem tehertételként értékeli adottságát.
A lélek a negyven nap elteltével, az ősök szellemei közé érkezve is érintkezhet övéivel. Segítségükre lehet, pártfogó, védő szellemnek bizonyul, ha kellő módon, például áldozatok bemutatásával gondoskodnak róla. Vele léphet kapcsolatba a táltos, hogy tanácsot, eligazítást kérjen, mint tapasztalttól, akinek immáron egészen más rátekintése nyílik a földi életre.
A hagyományos magyar világképben a világ hármas osztatú felosztása, az alsó világ, a középső, földi világ és a fölső világ a benső tapasztalásban egymást meghaladó tudatállapotokat jelképez. Freudi kifejezésekkel élve az id, azaz az ösztön-én, az ego, az én, és a superego, azaz a felettes én tudatszintjeinek is megfeleltethetők lennének, de mégis leginkább a tudattalan, tudatos és a kiterjesztett tudatosság szintjeinek felel meg leginkább a mitikus képzet. Így az Alvilág a tudattalan ösztönkésztetéseket, az árnyékot, a személyiség sötét, rejtett oldalát, a középső világ a hétköznapi tudatot és a Felvilág, az Isten székhelye, a transzcendens bölcsességet szerzett, kiteljesedett emberi tudatállapotot jelképezi.
Az Alvilág és a Felvilág szembenállnak egymással, mint a sötétség és világosság eredői is, így világosság és sötétség harca az én harca a világosság segítségével a tudattalan elnyomott, feldolgozatlan tartalmaival, késztetéseivel a megismerésért. Az igazi szellemi integráció magja az emberi természet sötét, el nem fogadott, látni nem akart oldalán található, az Alvilágban rejlenek az igazi lehetőségek, felismerések, ott, ahol valami taszít, zavar, s aminek az elfogadásáért, önmagam igazabb, teljesebb mivoltának felismeréséért önmagamban meg kell küzdeni. Erről szól a régi kanászdal is: ”Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.”
A három szintet a jelképvilágban a Világfa, népmeséink tetejetlen, égigérő fája köti össze, amely a benső fejlődési út képe. A hétköznapi tudatosságú ember számára a földi világ alatti és feletti világ egyaránt tudattalan, nem tudatos, a megismerésnek, a tudatosság kiterjesztésének tehát kétirányúnak kell lennie. Lefelé haladva a sötétség úgy tűnik el, ha megküzdünk a sárkány által képviselt ösztönkésztetésekkel, ha befelé figyelünk, ráirányítjuk a figyelmünket, tudatosságunkat a vágyakra, félelmekre, neheztelésekre, amelynek a hétköznapi tudat kiszolgáltatott. Ehhez bátorság szükségeltetik, viszont így meg lehet szabadulni a személyiség kötődéseitől és korlátaitól.
Felfelé úgy tudok elindulni, úgy tudom a Világfát megmászni, ha mindinkább birtokba veszem a képességeimet, a tudatom kiterjesztésének tágabb lehetőségeit, a tudat legteljesebb szabadságát. Ezt kitartó erőfeszítéssel, gyakorlással lehet elérni a hagyomány szerint és az így megszerzett felülemelkedett látásmód azt is eredményezi, hogy rálátásom lesz az élet hétköznapi színtéren játszódó eseményeire. A mesék szimbólumaiban megőrzött tudás szerint a fa megmászásával, avagy a sárkány legyőzésével elnyerem a királylány kezét, azaz kiegészülök, kiteljesedem „másik felemmel” és az integrációs folyamat eredményeképpen király leszek: önmagam legteljesebb ura.
Mindezekkel a szimbólumokkal tehát kulcsot kaptunk az emberi természet jobb megismeréséhez. A megismerésen túl a hagyományos ünnepek tartalmainak tudatosításával és rítusok elvégzésével viszont az ember alakítója is lehet sorsának és végre is hajthatja önmagában, azaz tudatában azt, amit a szimbólumok üzenetei, mint lehetőséget hordoznak.

magyarno.com

Hozzászólás

Powered by Facebook Comments

2 thoughts on “Csörgő Zoltán: A régi világkép és a tudati megfelelések

  1. Hogy lehet egy nép pogány mikor olyan sok ősimesék szolnak a mennyországról? És:
    “Az 1300-as években Magyarországon már volt három orvosi egyetem, ebből 2 egyetem egyházi, egy pedig világi volt. A sámánok és táltosok voltak a legjobb gyógyítók. Nemzetünkön kívül még Olaszországban volt 3 orvosi egyetem.” Kérdezem éz pogány népre vonatkozik?
    A magyar volt irássa, már sok ezer évek óta, ezt nem lehet mondani a “kulturát” nyugatra. Az átlag magyar ember tudot írni és olvasni az árpák korban és elötte is.

    Hogy lehet egy nép pogány amikor olyan sok ősi mesék szolnak a mennyországról? És: “Az 1300-as években Magyarországon már volt három orvosi egyetem, ebből 2 egyetem egyházi, egy pedig világi volt. A sámánok és táltosok voltak a legjobb gyógyítók. Nemzetünkön kívül még Olaszországban volt 3 orvosi egyetem.” Kérdezem éz pogány népre vonatkozik? A magyarnak volt irássa, már sok ezer évek óta, ezt nem lehet mondani a “kulturát” nyugatra. Az átlag magyar ember tudot írni és olvasni az árpád korban és elötte is.

    NEM VOLTUNK SOSE POGÁNYOK!!!!!

  2. Csörgő Zoltán: A régi világkép és a tudati megfelelések
    2015. február 22., 10:23
    A jelképek világának meghatározó jellegzetessége a hagyományozódás, amelyet a közösséghez tartozó egyén a szocializációs folyamat során képességeinek és lehetőségeinek megfelelően passzívan, illetve aktívan vesz át. A szimbólumhoz (jelképlethez) kapcsolódó egyezményes jelentés a közösség világképének elemévé válik. A szimbólumoknak (jelképlettek) különböző jelentésrétegei léteznek és mivel a legmagasabb szintű üzenetek kulcsa az önmagunkra vonatkoztatás és a megélés, ennek hiányában ezek a jelentések idővel elhomályosodhatnak.
    Ennek következtében történhet meg az, hogy az utolsó századokban a legtöbb nép már szinte „csak megszokásból” gyakorolta az ősöktől örökölt tudás magukba foglaló szokásait. A jelképek, a szertartások és szimbolikus (jelképes, de miért kel kétszer használni?) cselekedetek valódi tartalmai fokozatosan eltünedeztek, a valamikor tisztán látott összefüggések elvesztek, maradt a hiedelem, a puszta váz, a gyakorlat, amit a tapasztalat évszázadokon keresztül még újra meg újra megerősített.
    Azonban leszűkült az is, amire ezek a hiedelmek irányultak. Az emberek élettere, képességei lefokozódásával egyre inkább csak szűk személyiségük, netán az őket körülvevők: családjuk, közösségük és persze főként birtokuk védelme és bővítése, szaporítása, a sorscsapások elhárítása kerültek előtérbe. Ezzel párhuzamosan zajlott az a folyamat is, hogy a bennük dúló ellentétes erőknek már csupán külső kivetüléseit, kivetítéseit látták meg és a megoldás keresése sem belül zajlott immár, hanem kifelé irányult, a szemmel verő, igéző, ártó hatalmak ellen.
    Azt a problémát (gondot) meg kell oldanunk, hogy nem értjük már meg, miről szóltak azok a szimbólumok (jelképek), amelyekbe őseink szó szerint leképezték a mindenségről és önmagukról, a tudat természetéről szerzett és átörökített tudásukat. Ha ezeket megértjük, akkor feltárul a régmúlt tudása és ez rengeteget segíthet a mai embernek abban, hogy a mind kaotikusabbá (zavarosabbá) váló világot újból rendnek, kozmosznak (világegyetemnek) élje meg.
    Hogy ez megtörténjen, ahhoz az embernek a látásmódját először úgy kell megváltoztatni, hogy meg kell, különböztethesse a szimbolikus (jelképes) jelentést a jelenségtől. Második lépésben pedig szemléletet kell váltania, meg kell tanulnia visszacsatolni, a külsőleg megélt történéseket önmagára, a tudatára vonatkoztatni. A visszacsatoláshoz egy analógiarendszert (hasonlatrendszert) kell érteni és alkalmazni és legfőképpen dimenziót (kiterjedést) kell váltani: ami történik, az bent, a tudatban történik, és akivel történik, az ő maga, a történés pedig a benső feladat szimbóluma (jelképe), másképpen: felszólítás a feladat végrehajtására.
    Ahhoz, hogy egy egységes szimbólumrendszer (jelképrendszer), szertartásláncolat váljon eszközzé kezünkben, kézenfekvőnek tűnik egy nép vagy egy kor kultúrájának (műveltségének) meghatározott hagyományát lehetőleg mind teljesebben megismerni. Minden kor és nép kialakította, avagy megőrizte a múltban azt a sajátos megközelítést és módszert (ami mindig a nyelvében fejeződnek), amellyel a világról szóló valódi tudás megismerhető, a tudati egészség, rend és teljesség elérhető. Mivel ezek viselkedésmódokban, nyelvünkbe kódolt szimbolikus (elrejtett jelképek) tartalmakban a mai napig áthatják észrevétlenül életünket, sőt a szokások, ünnepek szinte „tegnap” is élők voltak még, célszerű a hagyomány szálának felvételéhez saját örökségünkhöz, jelen esetben a magyar hagyományhoz visszanyúlni.
    Ehhez az archaikus, úgymond pogány szokásokat kell összegyűjteni és azt a világképet megfogni, ahogy eleink láthatták, tudhatták, élhették magukban és maguk körül a világmindenséget. Valamikor a magyarul megfogalmazott ismeret még ma is kibontható a nyelvből, arról nem is beszélve, hogy magában a nyelv szerkezetében és ma már közhelyekhez hasonló felszínességgel, szűklátókörűen használt szavaink mélyén képes tükröződni a nép sajátos lelkületéből fakadó ősi szemléletmód. Segítenek továbbá a magyar néphitben, népszokásokban fennmaradt ősi szertartásnyomok, az égi és földi példázatú szimbólumok és az analógiák kibontása, a mesék, énekek múlt idők homályába mutató és ott számunkra mind derengőbb világosságot gyújtó rétegei, egyszóval mindaz, ami egymástól elválaszthatatlan szeleteit alkotta a hajdani magyarság élete egészének.
    A végső cél tehát az, hogy a magyar hagyomány egyetemes tartalmakat hordozó szimbólumainak – ünnepeken, meséken, népművészeten, a magyar nyelven keresztül történő – megismerésével megragadjuk és felépítsük magunkban azt a természetes szemléletet, amelyre támaszkodva megvalósulhat az emberi képességek folyamatos önvizsgálata, a belső és külső világ tapasztalásának megismeréssé emelése, a lényünk mélyén rejlő lehetőségek teljes kibontása és a harmónia megteremtése.

    A régi idők embere megszentelt időben és megszentelt térben élt. A megszentelt (M+ÉG+SZÉN+T)tér azt jelentette, hogy rendezett világot tapasztalt maga körül, a megszentelt idő pedig azt, hogy élete idejének ritmusa volt. Mindkettő, a tér és az idő megszentelése is kozmikus történésekhez igazodott. A külső világban megtapasztalt, „teremtett” rend ugyanúgy a benső rendeződést segítette, mint ahogy az időben, az egymást követő szertartások rendjében megélt ritmus is. Ez tér és teremtés, rendszer és szertartás – sőt: rítus és ritmus – titokzatos összefüggése.
    A világ térbeli és időbeli tagolásának a magyar hagyományban a világfa a kulcsa. A mesékben tetejetlen, vagy égigérő faként, az ember és világ – mikrokozmosz és a makrokozmosz – közötti átmenetet jelentő házban Boldogasszony fájaként, a régi áldozati szertartásokban szent faként, az ősök hitében a lelkek útjaként megjelenő világfa, mint a világ tengelye (axis mundi(miért kel behozni idegen szókat?-A.B.)) köti össze a földi világot, az Alvilágot és a Mennyet, a Felvilágot. Az égen ugyanakkor Tejútként látták, amely két végével érintkezik az Állatövvel. Elágazása, melyben a fa gyökereit látták, a Skorpió jegyének kezdeténél állt, a hármas tagozódású világrendben a fa így az alsó világban, a halott lelkek birodalmában gyökerezik. A Tejút túlsó vége az Ikreknél találkozik az Állatövvel, a szakrális térben ez a Felvilág, a Mennyország kapuja.
    Tér és idő pedig úgy kapcsolódik össze eme teljes elrendezettségben, hogy a Nap az Állatöv jegyeit sorban érintő éves útján ottjártakor megnyitja a világokba, az Alvilágba és Felvilágba vezető kapukat. A Napút találkozásai a Tejúttal, vagyis amikor a Nap megérinti a Tejút jelképezte Világfa csúcsát vagy gyökerét, időben és térben kapukat is kijelölnek, átjárókat, ahol a lelkek közlekednek a világok: Felvilág, evilág és Alvilág között. November elején tehát az Alvilág átjárója tárul fel – ekkor van ugye Halottak napja, ekkor lehet áldozni az elhunyt ősök emlékének -, míg májusban a Felvilág felé nyílik meg az út – ekkor állítanak világfát jelképező májusfát és régen szertartás keretében a legrátermettebbek meg is mászták azt.
    Az ember tudatában végbevihető lehetőségeket híven és gyönyörű képekben őrző népmesék szerint a világszintekhez ellentétes embertípusok, mint boszorkány, királylány vagy fantasztikus lények is köthetők, de ugyanezeket a magyar hagyományban, akárcsak a samanisztikus világképben állatok is szimbolizálták. Maga az állat szó is eredetileg állapot jelentésű. Eszerint a szimbolikus világkép szerint az alsó világot kígyók, békák, gyíkok és sárkányok lakják, a középsőhöz a négylábú, földön élő állatok tartoznak, míg a felső szféra reprezentációi a lélek szabadságát jelképező madarak és az ember legmagasabb teremtő képességeit megjelenítő Turul.
    A madár számos más hagyományban is a lélek szimbóluma. Őseink hitében azonban az embernek több lelke volt. Az elsőnek, úgy gondolták, szoros kapcsolata van a „lélekzettel”, lélegzettel, a testtel: az élőt a lélegzés különbözteti meg a nem élőtől, ha nem lélegzik az ember, akkor meghal. Ez a szervlélek, leheletlélek, vagy életlélek, amit jonhnak neveztek, de az is elképzelhető, hogy szusznak hívták. A halál pillanatában ez az utolsó szusz, a végső lehelet, ami távozik, de a halállal meg is szűnik, mert ezzel a testtel, élettel keletkezett, ezzel is múlik el. A második lélek, az íznek nevezett szabadlélek – mert voltaképpen szabad a testtől – csak a teljes öntudatánál tartózkodik az emberben. Ijedelem okozta ájuláskor, eszméletvesztéskor vagy az alvás, az álom idején távozik, külön utakon jár, akár különböző helyeket látogat meg és más lelkekkel találkozik.
    Az álom ekképpen fontos állapota a tudatnak, ami álmot lát az ember, azt a lelke látja, éli át, régen ezért minden üzenetre, amit álomból hoz a lélek, odafigyeltek. Ha azonban a lélek nem tud visszatérni a testbe, akkor az ember megbetegszik, s ha a távolléte huzamossá válik, az az ember halálához vezet. Alváson kívül, úgy tartották, csak a táltosok választhatják el szabadlelküket akaratlagosan, öntudatukat megőrizve, mégpedig a révülés állapotában a testüktől anélkül, hogy ezzel kárt okoznának maguknak. A célja ennek az, hogy az anyag, a test kötöttsége nélkül és sokkal gyorsabban tudakoljanak meg dolgokat akár végtelen messziről vagy a létezők bármely világából, netán éppen azért vállalkoznak erre a „szellemi útra”, hogy felleljék a beteg elkóborolt ízét, lelkét és visszavezessék azt a testébe.
    Az íz tulajdonképpen a lényeg, az emberi lénynek, miként az ételnek is, az íz a lényege. Ez az ember számára önmaga, a mag, a testtől független léttel bíró szellemi része, a szellemének ereje, ami fejlődik vagy hanyatlik az ember életének minőségétől függően. „Isa, pur, es chomu vogymuk…” – kezdődik a Halotti Beszéd, vagyis nem „Bizony por és hamu…”, ahogy manapság fejtegetik a nyelvészek, hanem íz, por és hamu, azaz szabadlélek és elenyésző test vagyunk.
    Az ember ízének az a sorsa, amivel öntudatát azonosítja: ha a testével érzi önmagát azonosnak, a sorsa is az lesz, mint a testéé. Az is lehet, hogy ez az íz a más hagyományokban is ismert halhatatlan isteni lélek. Maga az Isten nevünk is kapcsolatot mutat az ízzel vagy isával és elképzelhető, hogy az Isa-Tengri szóösszetétel lerövidülése, ami annyit jelent, hogy Égi Lélek. A Tengri ugyanis egyes török nyelvekben, mint a hunban és a burjátban egyrészt égbolt jelentéssel bír – és így nevezték Istent is.
    Az íz, a második lélek a test halála után – mikor az ember ízzé-porrá válik – életének egy újabb szakaszába lép. Mint árnyéklélek – mely az árnyékvilágba, az alvilágba távozik a halálkor – miután elhagyta, még fenntart némi kapcsolatot a testtel. A sír közelében tartózkodik, mintegy köztes létben időzik, a test mellett marad negyven napon keresztül, még lát és hall és enni is igényel, s csak ezután válik véglegessé a távozása. A negyven nap szertartásokban visszaköszönő, szentséggel telített, kozmikus történésekhez igazodó időszak, eddig homályosít el egy-egy csillagot is az égen a Nap, amerre jár.
    A pogány magyarok meghatározott időkben – egyesek szerint a halál utáni első, harmadik, hetedik, negyvenedik éjszakán – a halottnak áldozatot rendeztek. Az emléktor, az utódok bánatát és haláltól való félelmét is feloldó szertartás napnyugtakor kezdődött, a nappal és az éjszaka közötti átmeneti időszakban, amikor a kapcsolat a világok között felvehető. Más oka is van azonban ennek: ott, a túlvilágon, mely fordított világ, akkor kezdődik a nappal, akkor ébrednek a halott lelkek.
    A halott lelke nagy segítségre szorul ezalatt a negyven nap alatt, mert a megfelelő helyre, a felfelé vezető Világfa tövéhez kell kísérni, vezérelni. Az égbenyúló világfa a lelkek körforgásszerű útja is, ahol a halott lelkek járnak, hogy onnan, a lélekmagvakat termő fáról egy új megtestesülésbe, mint lélekmadarak szálljanak alá. Ha az iránymutatást nem kapja meg, akkor a lélek mintegy megreked a köztes világban, visszajár, szerencsétlenség érheti az otthoniakat. Ekkor ártó szellemnek is bizonyulhat, ilyenkor a hátramaradottakat zaklathatja, vagy – akár egy ember rontó szándékát, átkát követve, akinek hatalma van fölötte – meg is szállhat és megbetegíthet valakit, esetleg, mint „fészkes fene” fészket verhet valahol. A táltos ilyenkor igéz és ráolvas, a rossz szellemmel érintkezve megtudakolja a kívánságát, feltételeit, miként lehet csillapítani a haragját – vagy éppen hogy szembeszáll vele, és mivel neki is hatalma van fölötte, kiűzi a testből vagy arról a helyről, ahová bevette magát és megszűnteti, leveszi a rontást.
    Ezzel a lélekkel veheti fel a kapcsolatot a valahai táltosok képességét részben megöröklő halottlátó asszony is, amilyen nemrégen még több is működött az országban, de ma is tudunk ilyen képességű asszonyról, aki azonban most sem áldásként, hanem tehertételként értékeli adottságát.
    A lélek a negyven nap elteltével, az ősök szellemei közé érkezve is érintkezhet övéivel. Segítségükre lehet, pártfogó, védő szellemnek bizonyul, ha kellő módon, például áldozatok bemutatásával gondoskodnak róla. Vele léphet kapcsolatba a táltos, hogy tanácsot, eligazítást kérjen, mint tapasztalttól, akinek immáron egészen más rátekintése nyílik a földi életre.
    A hagyományos magyar világképben a világ hármas osztatú felosztása, az alsó világ, a középső, földi világ és a fölső világ a benső tapasztalásban egymást meghaladó tudatállapotokat jelképez. Freudi kifejezésekkel élve az id, azaz az ösztön-én, az ego, az én, és a superego, azaz a felettes én tudatszintjeinek is megfeleltethetők lennének, de mégis leginkább a tudattalan, tudatos és a kiterjesztett tudatosság szintjeinek felel meg leginkább a mitikus képzet. Így az Alvilág a tudattalan ösztönkésztetéseket, az árnyékot, a személyiség sötét, rejtett oldalát, a középső világ a hétköznapi tudatot és a Felvilág, az Isten székhelye, a transzcendens bölcsességet szerzett, kiteljesedett emberi tudatállapotot jelképezi.
    Az Alvilág és a Felvilág szembenállnak egymással, mint a sötétség és világosság eredői is, így világosság és sötétség harca az én harca a világosság segítségével a tudattalan elnyomott, feldolgozatlan tartalmaival, késztetéseivel a megismerésért. Az igazi szellemi integráció magja az emberi természet sötét, el nem fogadott, látni nem akart oldalán található, az Alvilágban rejlenek az igazi lehetőségek, felismerések, ott, ahol valami taszít, zavar, s aminek az elfogadásáért, önmagam igazabb, teljesebb mivoltának felismeréséért önmagamban meg kell küzdeni. Erről szól a régi kanászdal is: ”Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.”
    A három szintet a jelképvilágban a Világfa, népmeséink tetejetlen, égigérő fája köti össze, amely a benső fejlődési út képe. A hétköznapi tudatosságú ember számára a földi világ alatti és feletti világ egyaránt tudattalan, nem tudatos, a megismerésnek, a tudatosság kiterjesztésének tehát kétirányúnak kell lennie. Lefelé haladva a sötétség úgy tűnik el, ha megküzdünk a sárkány által képviselt ösztönkésztetésekkel, ha befelé figyelünk, ráirányítjuk a figyelmünket, tudatosságunkat a vágyakra, félelmekre, neheztelésekre, amelynek a hétköznapi tudat kiszolgáltatott. Ehhez bátorság szükségeltetik, viszont így meg lehet szabadulni a személyiség kötődéseitől és korlátaitól.
    Felfelé úgy tudok elindulni, úgy tudom a Világfát megmászni, ha mindinkább birtokba veszem a képességeimet, a tudatom kiterjesztésének tágabb lehetőségeit, a tudat legteljesebb szabadságát. Ezt kitartó erőfeszítéssel, gyakorlással lehet elérni a hagyomány szerint és az így megszerzett felülemelkedett látásmód azt is eredményezi, hogy rálátásom lesz az élet hétköznapi színtéren játszódó eseményeire. A mesék szimbólumaiban megőrzött tudás szerint a fa megmászásával, avagy a sárkány legyőzésével elnyerem a királylány kezét, azaz kiegészülök, kiteljesedem „másik felemmel” és az integrációs folyamat eredményeképpen király leszek: önmagam legteljesebb ura.
    Mindezekkel a szimbólumokkal tehát kulcsot kaptunk az emberi természet jobb megismeréséhez. A megismerésen túl a hagyományos ünnepek tartalmainak tudatosításával és rítusok elvégzésével viszont az ember alakítója is lehet sorsának és végre is hajthatja önmagában, azaz tudatában azt, amit a szimbólumok üzenetei, mint lehetőséget hordoznak.
    magyarno.com

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


CAPTCHA Image
Reload Image

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

Az anonim látogatóazonosító (cookie, süti) egy olyan egyedi - azonosításra, illetve profilinformációk tárolására alkalmas - informatikai jelsorozat, melyet a szolgáltatók a látogatók számítógépére helyeznek el. Fontos tudni, hogy az ilyen jelsorozat önmagában semmilyen módon nem képes a látogatót azonosítani, csak a látogató gépének felismerésére alkalmas. Név, e-mail cím vagy bármilyen más személyes információ megadása nem szükséges, hiszen az ilyen megoldások alkalmazásakor a látogatótól a szolgáltató nem is kér adatot, az adatcsere voltaképpen gépek között történik meg. Az internet világában a személyhez kötődő információkat, a testreszabott kiszolgálást csak akkor lehet biztosítani, ha a szolgáltatók egyedileg azonosítani tudják ügyfeleik szokásait, igényeit. Az anonim azonosítók személyes adatbázissal nem kerülnek összekapcsolásra. A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás