Most itt vagy
Magyar Nő Magazin > címlap > Blank Judit: Angyal szállt le

Blank Judit: Angyal szállt le

Angyalka már jó ideje csetlett-botlott a nagyvárosban. Hol egy dudáló autó elől ugrott el, hol egy rohanó fiatal lökte fel, hol pedig egy öregasszony kiabált vele, amiért véletlenül nekiment a szatyrának.

Megfigyelte, hogy általában hajlott háttal járnak az emberek akkor is, ha semmi nincs a kezükben. Szemöldöküket összevonva, mintha mindig valamiféle rosszallást sugallnának. „Vajon, mi a bajuk?” – tűnődött magában.

-Minek áll az utamba? Nem tudna arrébb ácsorogni?! – rivallt rá egy durva hang. Bizonytalanul tett pár lépést, hogy távolodjon a durva hang gazdájától.

Odébb, egymás szavába vágva veszekedtek az emberek. Elhűlve nézte őket, meghökkent az eddig sosem látott türelmetlenségen, mely övezte őket. Tekintete megakadt az eldobált cigaretta csikkeken és egyéb szeméten.

Menekülni szeretett volna!

-Uram! Miért küldtél engem Magyar Honba? Csupa vér és könny közé! Az emberek tüskéket hordanak a testükön, azokkal bántják egymást! – tárta szét a kezeit.
-Kérlek, kérlek, engedd meg, hogy hazatérjek! Melletted a helyem és a többi angyal közt! – kérlelte az Urat, aki bíztatón mosolygott rá egy göndör bárányfelhő mögül.
-Előbb tanulj, és láss a világból Angyalka! Nézz mélyen az emberek szemébe, és meglátod majd azt, amit mások nem látnak. Ezt a más valamit kell megláttatnod velük is! – felelte az Úr.
-De hát…
-Bízz magadban, veled vagyok! – zárta rövidre az Úr, s eltűnt a bárányfelhő mögött.

Angyalka elkeseredve ment ki a városból. Ahogy a rétre ért, érezte a fűszálak selymes simogatását. Soha, sehol nem érezte még ilyen cirógató, finom selymét a rétnek! Leült egy csobogó patak mellé. Behunyta szemét, s nem gondolt semmire. Csak a patak csobogását hallgatta, s loccsanását, ahogy erőteljesen, mégis gyengéden visszazuhant a part menti kövekről. Színes pillangók röpködtek a virágok fölött, megadóan tárták ki szirmaikat, s finom, mézédes illatukkal köszöntötték a pillangókat.

angyal 2

Angyalka hallgatta meséjüket. A pillangókét, a virágokét, a kristálytiszta patakét és a fölé hajoló fákét.

A patak vízében megpillantotta göndör fürtjeit. S egyszer csak furcsa, de kellemes hangokat hallott. Ütemes kopogás félét, melyeket lágyan sodortak magukkal a csobogó hullámok. Mintha milliónyi szívdobbanást hallott volna! Az almazöld fodrokban szíveket pillantott meg. Lüktetve, dobogva, összefonódva, s a habok jóságosan ringatták őket. Ősi magyar szívek! „Ó, de gyönyörű!” – nézte őket Angyalka, s megjelentek előtte azok a szomorú, vagy feldúlt, boldogtalan arcok, hajlott hátú emberek, akikkel találkozott. Az ő szíveik is ott dobogtak a patak tükrében.

Szeméből nagy könnycseppek gördültek elő, s potyogtak a patak kristálytiszta vízébe. Körülöttük fodrozódni kezdett a víz, majd apró gyöngyökké válva eltűntek a sodrásban.

Visszament a városba az emberek közé. Ugyanaz a látvány fogadta. Elégedetlenkedés, zsörtölődés, tolakodás, türelmetlenkedés. Tüskés kezekkel érintették egymást.

Nagyot sóhajtott. Sóhaját aranyló fény kísérte, s burkolta be az embereket. S ekkor Angyalka meglátta azt a „valami mást”, melyet az Úr mondott neki. Egyik ember homlokára az volt írva: elküldtek a munkahelyemről, nem tudom eltartani a családomat.

Angyalka nagyon sajnálta.

A másikra az volt írva: nem tudom kifizetni a számláimat, elveszítem az otthonomat.

Nagyon-nagyon sajnálta.

A harmadikon ez állt: gyógyíthatatlan beteg vagyok.

Angyalka mélységesen sajnálta.

Minden elégedetlenkedés, zsörtölődés mögött Angyalka olyan szívszorító fájdalmat fedezett fel, hogy majd beleszakadt a szíve!

„Megértelek. Mesélj!” – súgta némán szelíd mosolyával a mellette álló idős bácsinak. És az idős bácsi mesélni kezdett. Jólesett, hogy valakinek elmondhatja, ami a szívét nyomja.

„Megértelek. Mesélj!” – fordult a következőhöz, majd megint a következőhöz. Rengeteg élettörténetet, fájdalmat ismert meg.

Angyalka fáradhatatlanul hallgatta a történeteket. S mindegyik után aranyló fényt sóhajtott, mely körbefonta az embereket.

Lassan, ez a fény szétáradt Magyar Honban. A tüskék lehullottak, kezük érintése simogatóvá vált. Az arcokon a bizalom mosolya áradt szét, szívükbe újra beköltözött a Hit.

Angyalka ismét felkereste a csobogó patakot. Elkeseredésnek, fáradtságnak nyoma sem volt benne! Gyönyörködött a víz fodraiban, hallgatta a méhek zümmögését.

-No, Angyalka, most már eleget láttál, haza jöhetsz. – szólt hozzá az Úr.

Angyalka mosolyogva nézett fel rá.

-De Uram! Én itthon vagyok! Magyarok közt a Kárpát-hazában!

-No és a könny és vér és tüskék?

-Már értem őket. Szeretnék örökre a magyarokkal maradni! Egyetlen népnek sincs ekkora szíve, mint nekik! Egyetlen népnek sincs ennyire keserű könnye, mint nekik! Egyetlen népnek sem fájnak ennyire a tüskék, mint nekik! Uram! Én szeretnék emberré válni, s szeretnék itt maradni! Én ide tartozom!

Az Úr jóságos arca ismét eltűnt egy arra úszó bárányfelhő mögött. Csak a nap ragyogott talán ezerszer szebben, mint valaha…

Angyalka belenézett a patak tiszta vízébe. Göndör fürtjei helyett ezüstös hajkorona keretezte arcát, szemei körül apró szarkalábak jelezték az idő múlását, az emberi létben. Rámosolygott tükörlépére. „Bízz magadban! Veled vagyok!” – hallotta az Úr szavait.
S látta az aranyló fényt is, mely átölelt minden embert.
Mintha angyalok lennének.

magyarno.com

Hozzászólás

Powered by Facebook Comments

Minden vélemény számít!

Top