Az ősmagyarok vallása, a kereszténység előtti hitvilága már egyre ismertebb, egységet alkotó mozaikokban maradt fenn.
Az ősi belső-ázsiai vallási világkép a magyar nép mentalitásában még ma is ott él, töredékei megtalálhatók a néphit, a népmese és a népszokások körében.
Maga a „mitológia” szó eredeti jelentése „titkos beszéd” volt, olyan dolgokra vonatkozott, amelyeket az ember nem tudott kifejezni. Származtatott jelentése „hitrege”, amely a hajdanvolt hitvilágába enged bepillantani; az Isten, az ember, a lét kérdéseire keres magyarázatot.
Soha nem légből kapott dolgok ezek, hanem egy titokzatos ismeretanyag, amelyet beláthatatlan időkön keresztül a generációk egymásnak adtak át.
A rokonnépeknél való analógiák kutatása azért olyan fontos, mert a mitológia olyan, mint egy nyelv, melynek hasonlósága minden különbözősége ellenére is rokon eredetre mutat.
Őseink hitvilágába némi bepillantást engednek a régészeti feltárások, a korabeli auktorok és a huszonnegyedik óra után itt-ott fennmaradt hiedelem-töredékek, de ősi, immár elveszett csodálatos vallásunk és hitvilágunk egészét már senki sem tudja rekonstruálni, megismerni.
Csak mozaikokból következtethetünk arra, ami elveszett, de ma is ott él a magyar nép mentalitásában és a legfelső lényhez való sajátos viszonyában.
Úgy szokták mondani, hogy „mi magyarul vagyunk keresztények”.
Az ősmagyarok vallásáról
Felvetődik a kérdés, hogy miért nem maradtak fenn ősi magyar istennevek?
Azért, mert ilyenek soha nem voltak. A magyarok ősei egyistenhívők voltak, egy Istent imádtak, a világegyetem teremtőjét, vagy ahogyan azt Anonymus nevezi: „a mindenek Urát”.
Egyedül hozzá fohászkodtak és csak neki mutattak be áldozatokat. Theophylaktosznál ezt olvassuk: „A turkok (magyarok) csupán azt imádják és nevezik Istennek, aki a világmindenséget teremtette”.
Ibn Fadlan pedig azt írja, hogy „a magyarok az égben lakozó Istent mindeneknél feljebbvalónak tartják”. Ugyancsak Anonymusnál olvassuk, hogy „Árpád vezér, akinek a mindenség Istene volt a vezetője…Tas, Szabolcs és Tétény látták, hogy az Isten győzelmet adott nekik… az isteni kegyelem volt velük”.
Kézai Simonnál írta le, hogy hadbahíváskor „Isten és a magyar nép szava” szólt a kikiáltók hangján.
A Lehel-mondában pedig azt találjuk, hogy „Mi a nagy Isten bosszúja vagyunk”.
A Képes Krónika, a Budai Krónika és Thuróczy János krónikája a magyar honfoglalást így kezdi: „Árpád a mindenható Isten kegyelmét kérte…” A kereszt jelét ott találjuk a visszatéréskori bezdédi tarsolylemezen, az akkori nők nyakában bizánci kereszt formájában és a szabadkai magyar temetőből származó öv csatján áldást osztó aggastyán alakjában.
Őseink akár közép-ázsiai, akár későbbi, főleg kaukázusi tartózkodási helyén megismerkedtek a kereszténységgel, hiszen kaukázusi szomszédjuk, az örmények 285-ben vették fel a kereszténységet; püspökeik az onogurok között is térítettek.
Prümwart püspök 926 táján Sankt Gallenben, Szent Wikbert pedig 954-ben a kalandozó magyarok között térített.
A Cyrill és Metód-legendákban 860-ban a magyarok a keresztény vallás ismeretéről tettek tanúságot. A történeti források feljegyezték, hogy 945-948 táján Bulcsú és Tormás (Termacsu), majd 953-ban Gyula törzsfő Konstantinápolyban megkeresztelkedett, Ajtony, Géza és István pedig Vidinben vették fel a keresztséget.
A pusztában élő népek egyistenhívők, de az Istennel a szellemi világ lényeinek személyén vagy a táltosokon keresztül tartják a kapcsolatot.
Tudják, hogy a Teremtő „ott van” közöttük, szertartásaik egy része mégis a szellemi világ lényeihez kötődnek.
Ott élnek szoros kapcsolatban a természettel és tisztelettel adóznak a természet elemeinek anélkül, hogy azokat bármilyen módon imádnák.
A menny, az égitestek és a természeti erőket megszemélyesítő világkép ott él hitvilágukban, de az Isten messze kimagaslik közülük. Isten hírnökei a vadászmadarak.
Vallásuk fontos szerepet töltött be a társadalom felépítésében és a hadviselésben.
A magyarok vallásában a teremtő Isten az egek ura volt és az ő akaratából uralkodott népén a főfejedelem.
Ősi egyistenhitünk bizonyítéka, hogy összes hittel kapcsolatos szavunk török, belső-ázsiai eredetű (Isten, lélek, imád, menny, is [szent], ül, megszentel, boldog, böjt, vétek, bűn, bocsát, búcsú, hisz, hit, teremt, örök stb.).
Úgyszólván az egész Bibliát le lehetne fordítani a honfoglalás kori magyarságunk nyelvével. „Pogány kori” szókincsünkből jóformán csak a „Fiúistenre” vonatkozó hit emlékei hiányoznak.
A magyarok ősvallása sem volt más, mint mindazon belső-ázsiai népeké, akik ugyanazokon a területeken mozogtak, ahol őseink.
A vallások története tanúsítja, hogy egyazon éghajlat alatt, hasonló természeti benyomások közepette, egyforma életmód mellett, a műveltség egyazon fokán hasonlóképpen alakul a népek vallásos szemlélete.
Ezért is keverik össze az európai auktorok a szkítákról, a hunokról, az avarokról, a „türkökről” és a magyarokról kialakított képüket.
A magyar ősi hitvilágával szemben a finnugor népek vallásában ott szerepel Numio-Tórum, Num, Senke, az Embernevelő isten, Orr-iki, a világfelügyelő férfi, a Nahracsi bálvány, Nadim szent helyei, a halotti báb, és még megannyi olyan vallási elem, amely őseinknél sohasem volt jelen; népművészetünkben és hitvilágunkban még csak nyomokban sem lelhető fel.
Nagy Mundzsuk
magyarno.com
Powered by Facebook Comments
Azért nem árt tudni, hogy semmi de semmi irodalmi,
vagy történelmi emlékünk nem maradt fenn,
(ellentétben a németekkel és az angolokkal)
igy minden csak kitaláció, legenda, mese.
A megjelenő kereszténység mindent úgy irt le a kódexekben, majd a könyvnyomtatásban, ahogy épp kedve volt, latinul , majd magyarul.
Az alapokat többnyire idióta költők művei képezték.
Ahogy telik az idő, nem „közelebb jutunk”, hanem egyre távolabb, hiába a számitástechnika 🙂