Most itt vagy
Magyar Nő Magazin > címlap > A kék szarvas – perzsa mese 2. rész

A kék szarvas – perzsa mese 2. rész

Ruzvánsád herceg lassan választ kapott töprengéseire. Virradni kezdett, és szemét meresztve látta, hogy ott kuporog annak a kis tónak a szélén, amely nem régen a kék szarvasünőt nyelte el.

Körülnézett és azt hitte, hogy a szeme káprázik. A hajnali szél vastag törzsű, dús lombú fák leveleit, bogyótermő, magas bozótok gallyait lengette ott, ahol az imént még a fehér falú, fekete lépcsőjű, tárt kapukkal álló, világító ablakú porcelán kastély volt.

Fülelt, ekkor meg azt hitte, hogy a füle cseng. Későn elnyugvó tücskök ciripelése, korán kelő madarak csivitelése hallatszott onnan, ahol az előbb még lantok és hárfák pengtek, tündérlányok énekeltek.

Pedig hát nem káprázott a szeme, nem csengett a füle. Ott ült egymagában a sűrű erdő közepén, s az éjszakai tündérjárásnak nyoma se volt.

Talán csak álmodta az egészet? Aligha! Hiszen úgy emlékezett mindenre: a zene hangjára, az ének szavaira, az ételek és italok ízére, a tündérlányok arcára, Sehrisztáni minden apró mozdulatára, ahogyan csak megtörtént dolgokra emlékszik az ember.

De ha nem volt álom, miért hagyta cserben a tündérkirálynő? “Ki kell állnod a próbát!” – visszhangzott a fülében. Miféle próbát kell kiállnia? Hogy lásson neki a próbatételnek, ha azt sem tudja, mire kell felkészülnie?

Amíg így tépelődött, felkelt a Nap. A herceg nekivágott a sűrű rengetegnek. Csakhogy most már nem vezette a kék szarvas, és nem is törte magát nagyon. Két napba is beletelt, amíg hazaért.

Otthon nagy aggodalommal várták szülei és az udvar népe. Faggatták hol járt, miért nem jött hamarabb, de a herceg attól tartott, hogy kinevetik ha elmondja mi történt vele. Ezért inkább hallgatott.

De nemcsak aznap nem tudták szavát venni az otthoniak, hanem másnap sem, harmadnap sem, hetek, hónapok múltával sem. Az a nehéz bánat, amely Ruzvánsád lelkét megülte, sehogy sem akart felszakadozni. Folytonosan csak Sehrisztánit látta maga előtt, folytonosan csak utána vágyott. Nem evett, nem aludt, egyre csak sorvadozott a nagy bánattól, epekedéstől.

Császári szülei válogatott mulatságokat rendeztek felvidítására. Vitézi tornákat, táncos vígasságokat, vadászatokat, de Ruzvánsádnak csak nem derült fel a kedve. Ha nem ült a szobájában, naphosszat az erdőt járta, és azt leste, hogy nem rezzen-e meg a bozót, nem lép-e egy karcsú, kék szőrű, rubinszemű, aranypatájú gímszarvas a tisztásra.

Egyszer aztán maga elé hívatta az atyja.

– Édes fiam – mondta neki -, nem nézhetem tovább, hogy a titkos bánat testedet, lelkedet eméssze. Elhatároztam, hogy megházasítalak. Szép, jó feleség kell neked. Ha meglesz az esküvő, tudom, megvigasztalódsz.

– Köszönöm gondoskodásodat, felséges atyám – felelte Ruzvánsád -, hanem hát az én bánatomra nem jó orvosság az, amit ajánlasz.

– Nem értesz te ahhoz! – legyintett a császár. g aztán azt sem tudod, kit ajánlok feleségnek. Már meg is egyeztem az apjával. Még ma ideérkezik, egész udvarával a mandzsu fejedelem világszép lánya.

– Ha ideérkezik, engem bizony nem talál itt, mert én világgá megyek – válaszolta a királyfi.

– Azt szeretném látni! – kiáltotta a császár. – Szégyenbe akarsz kergetni a mandzsu fejedelem előtt?

– Sajnálom, hogy meg kell búsítanom téged, atyám – felelte Ruzvánsád -, de amit mondtam, megmondtam.

– Márpedig, ha ezt megteszed, kitagadlak! – csapott az asztalra a császár. – Ha el mégy, vissza se gyere!

Ruzvánsád tudta, hogy ha az atyja egyszer kimondott valamit, nem másítja meg a szavát. Lehorgasztott fejjel hagyta el a császár szobáját, a palotát, a várost. Kibandukolt az erdőbe. Már nem remélt semmit, azt sem, hogy elébe toppan a kék szarvas. Békétlen, nyugtalan lélekkel barangolt a vastag törzsű, dús lombú fák és a bogyótermő magas bozótok között. Csend volt, csak a levelek zizzentek talpa alatt a száraz avaron.

Távolról valami zeneszó szűrődött át a sűrű rengetegen. Ó, nem lant és hárfa pengett, nem pajkos tündérlányok daloltak. Éppen a mandzsúriai fejedelem világszép leánya vonult a császári városba, sípok rivalgása, dobok puffogása, cintányérok hangos csengésének közepette.

Egyszerre csak megrezzent a bozót. Ruzvánsád odatekint, és látja, hogy szelíden, bátran, mintha semmi veszedelemtől sem tartana, egy karcsú gímszarvas lép a tisztásra. Szőre kék, a szeme rubintos, a patája arany, s fejével bókolva, bólogatva, mintha köszöntené, hívná, bíztatná a vándort.

kek_szarvas 1

– Sehrisztáni! – kiáltott fel a herceg, s odarohant, a szarvashoz.

– Én vagyok! – felelte a szarvas. – Érted jöttem, mert kiálltad a próbát.

– A próbát? – kérdezte álmélkodva Ruzvánsád. – Mit álltam én ki? Miféle próbát?

– A hűség próbáját – válaszolta a gím. – Eltelt egy esztendő, s te nem feledkeztél meg rólam. Inkább választottad a bujdosást, mint a mandzsúriai fejedelem világszép lányát.

– Ó, hát ez volt a próba? – kérdezte a herceg. – Ezt ugyan könnyű volt kiállnom. Hogy is felejthettelek volna el! Hogy is lehettem volna hűtlen hozzád? Hiszen csak téged szeretlek, csak rólad álmodom, csak utánad epekedek egy kerek esztendeje!

– Egy esztendő semmiség, nekünk, tündéreknek – felelte a szarvas alakban megjelent Sehresztáni -, de nektek, embereknek, hosszú idő. Bizony, dicséretes dolog, hogy egy álló esztendőn át nem pártolt el tőlem a szíved. Megérdemled hát, hogy magammal vigyelek Tündérszigetre.

– Gyerünk! – kiáltotta Ruzvánsád. – Mire várunk? Talán még a türelem próbáját is ki akarod állatni velem?

– Indulhatunk – felelte a szarvas. – Ugorj fel a hátamra, és kapaszkodj erősen.

A herceg szót fogadott, a szarvas pedig szökkent egyet, s máris a bogyótermő magas bozótok fölé emelkedett, szökkent kettőt, s máris maga alatt hagyta a vastag törzsű, dús lombú fákat, az egész sűrű rengeteget. Sólymok és sasok, rebbenő felhőfoszlányok között vágtatott a híg levegőégben. Ruzvánsád letekintett és látta, hogy a császári palota kapuján sípok rivalgása, dobok puffogása, cintányérok csengése közben, most vonul ki, egész udvarával a mandzsúriai fejedelem világszép lánya, aki odabent hűlt helyét találta a vőlegénynek.

Falvak, városok, dombok,hegyek, folyók, tengerek maradoztak el a szarvas és lovasa mögött. Csak úgy porzott alattuk a nagy kék semmiség, s a szarvas aranypatái nyomán csillagok lepték el a nappali mennyboltot.

Alig telt el egy óra, egy sosem látott nyugalmas tó közepén felbukkant előttük Sehrisztáni birodalma, a boldog Tündérsziget. Az igazat megvallva, Ruzvánsád onnan, a magasból, nemigen látta másfélének, mint közönséges emberlakta szigeteknek. De még akkor sem fedezett fel semmi különbséget az emberek és tündérek világa között, amikor a szarvas vastag törzsű, dús lombú fák és bogyótermő, magas bozótok között lágyan a földre huppant egy nagy erdő közepén.

– Itt volnánk – mondta a szarvas. – Leszállhatsz a hátamról. – Azután, mintha kitalálta volna Ruzvánsád gondolatát, így szólt:

– Aki nem tudja, hogy Tündérszigetre érkezett, nem egyhamar venné észre, hogy miféle országban jár. Mert a tündérek világa és az emberek világa között tulajdonképpen nincs más különbség, mint hogy a tündérek boldogok, az emberek között pedig nem kevés a boldogtalan.

– No, meg az is, hogy a tündérek mindenféle csodadologra képesek – tette hozzá Ruzvánsád.

– Az emberek is képesek mindenféle csodadologra – felelte a szarvas -, csak éppen nem tudnak róla.

– És ha egyszer megtudják? – kérdezte a herceg.

– Akkor alighanem kevesebb szükség lesz tündérekre – válaszolta a szarvas. – Hanem hát, ne vesztegessük az időt! Szedjük rendbe magunkat egy kicsit, aztán gyerünk a palotámba.

S azzal megrázkódott, és máris abban a tündöklő szépségű leányalakban állt ott Ruzvánsád előtt, amelyben egy esztendeje mutatkozott meg neki. Fehér kezével gyengéden lesimította a herceg haját, mert kissé összeborzolta a szél odafent a magasban, a sólymok, sasok és rebbenő felhőfoszlányok között, a híg levegőégben.

Kéz a kézben vonultak be a királynő palotájába, amely szakasztott mása volt a tóparti kastélynak: a pincétől a padlásig hófehér kínai porcelánból épült, a kapuja tündöklő vert arany volt, a lépcsője fekete jáspis. A palota nagy csarnokában – amelynek rózsaszínű márványpadlóját, de még falait is lágy selyemszőnyegek borítottak, s amelynek drágakövekkel kirakott, boltozatos mennyezete színezüst oszlopokon nyugodott – a királynő mindjárt egybegyűjtötte udvari népét, és messze hallatszó hangon így szólt hozzájuk:

– Úgy nézzetek erre az ifjúra, hogy ő az, akit férjemül választottam. Nem tündér ugyan, csak ember, de annak kiváló. Becsületes, állhatatos, jóindulatú, tehát, ha boldog is lesz (amit igen remélek), pompásan közénk illik. Szeressétek, járjatok a kedvében, tanítsátok tündérségre, boldogságra.

Az udvari nép hangos éljent kiáltott Tündérsziget új királyára, és fennszóval fogadta meg, hogy éppoly hűséggel szolgálja majd, mint felséges feleségét.

Másnap volt a lakodalom. Nemcsak a helybeli tündérek jöttek el a menyegzőre, de messze földről is hazasereglettek azok, akik a világot járták, hogy csodatételeikkel segítsenek a bajbajutottakon, és jutalmazzák az arra érdemeseket. De ezek éppen csak térültek-fordultak, megcsókolták a királynőt, kezet ráztak a királlyal, s már szaladtak is vissza, oda, ahol leginkább várták őket az emberek.

Ezer szolgálattevő tündér hordta fel az ebédet a kerti asztalokra. A királyi pár körül az a tizenkét tündérleány sürgölődött, aki a tóparti kastélyba is elkísérte Sehresztánit.

– Egyél, igyál! – bíztatta Ruzvánsádot a tündérkirálynő. – A mi táplálékunk, mint tudod, az ételek illata.

Ruzvánsád nem sokat kérette magát, hiszen majd egy álló napja eyetlen kortyot sem ivott, egyetlen falatot sem evett. A királynő, meg a többiek, az egész vendégsereg csak szaglásztak, szimatoltak, úgy vettek részt a lakomában.

 

 

Folytatjuk…

Ortutay Gyula

magyarno.com

Hozzászólás

Powered by Facebook Comments

Minden vélemény számít!

Top