Most itt vagy
Magyar Nő Magazin > címlap > A kék szarvas – perzsa mese 1. rész

A kék szarvas – perzsa mese 1. rész

Ruzvánsád herceg, a kínai császár fia, egy napon az erdőben vadászott. Cserkészés közben, hogy, hogy nem, elszakadt kísérőitől, s mivel kedvére volt a csend és a magányosság, nem is igen kereste őket. Békés, nyugodalmas lélekkel barangolt a vastag törzsű, dús lombú fák és a bogyótermő magas bozótok között, s hallgatta a lepergő fenyőtűk zizegését a száraz avaron.

De egyszerre csak megrezzent a bozót – Ruzvánsád odatekint, és látja, hogy szelíden, bátran, mintha semmi veszedelemtől sem tartana, egy karcsú gímszarvas lép a tisztásara.

A herceg az íjához kapott. Hanem amikor jobban megnézte az állatot, csodálkozva eresztette le a karját. Még az íjat, nyilat is elejtette ámulatában. Mert ilyen szarvassal életében sem találkozott: a szőre kék volt, a szeme izzó, mint a rubin, a patája csillogó, mint a színarany. S a csodálatos állat, nem hogy megijedt volna a vadásztól, de még közelebb is lépett hozzá, bókolva, bólogatva, mintha némán köszöntené.

Ruzvánsád elámulva, elbűvölve indult a szarvas felé. Már-már megérintette a kezével, amikor a kecses állat hirtelen felvetette a fejét, megfordult, és egy szökkenéssel eltűnt a bozótban.

A herceg követte. Átverekedte magát a tüskés sűrűségen, és egy kis domb tetejéről újra megpillantotta a szarvast. Ott állt egy mohos szikla tövében, és fejével bókolva, bólogatva, mintha őt hívta, szólongatta volna, néma jelbeszéddel.

De alig lépet feléje egyet Ruzvánsád, a gímszarvas nagyot szökellt, s akárcsak az imént, csupán mozgó gallyak, zengő levelek mutatták, hogy merre szaladt.

A herceg most már maga is futásnak eredt, úgy igyekezett az állat nyomába. Meg is találta hamarosan. Hanem a szarvas, mintha csak incselkednék, nyomban elmenekült. Így kergetőzött hegyen, völgyön, erdőn, mezőn a szarvas és a királyfi, amíg csak rájuk nem ereszkedett az esti sötétség.

Ruzvánsád már azt gondolta, hogy végképp szem elől tévesztette a különös vadat, amikor a felkelő Hold fényében újra megpillantotta. Egy forrás vize, mint valami parányi tó, megrekedt egy kis földmélyedésben. Ennek a tónak a tükre fölé hajolt a szarvas és mivel úgy látszott, eltikkadt az egész napos hajszában, szomjasan kortyolta a vizet.

A herceg lábujjhegyen, halkan mögéje lopakodott, de amikor azt hitte, hogy észrevétlenül megfoghatja, a szarvas megint felszökkent, nagyot ugrott, egyenesen a kis tó közepébe. A tó vize csobbanva záródott össze felette.

kek_szarvas 1

Ruzvánsád várta, hogy talán újra előbukkan, de a buborékok lassacskán elpattantak, a gyűrűző appró hullámok lassacskán eltűntek a víz színén. A herceg szemét meresztve bámult a tóba, de nem látott egyebet, mint a telihold kerek, sápadt arcát.

Ruzvánsád most már igazán nem tudta, hogyan vélekedjen az esetről. Elhatározta, hogy ott, a kis tó mellett tölti az éjszakát. Attól tartott, hogyha elindul haza, a sötétben eltéved az erdőben. Meg aztán abban reménykedett, hogy napvilágnál megláthatja majd a forrás mélyén azt, amit a sötétség elrejtett előle.

Lefeküdt a puha fűbe és elaludt. Maga sem tudta, hogy mennyit szunnyadt, amikor egyszerre kedves, vidám zeneszó ébresztette fel álmából. Első pillanatban azt hitte, a füle cseng, de aztán körülnézett. Akkor meg azt hitte, a szeme káprázik. Az ének és zene egy csodaszép kastélyból hangzott, amely tárt kapukkal, világító ablakokkal ott állt a tavacska partján. Márpedig annyi biztos, hogy annak a kastélynak kevéssel ezelőtt még nyoma sem volt azon a helyen.

Ruzvánsád nem álmodott. A kastély ott magasodott előtte, addig épült fel, amíg aludt. Most már tisztán hallotta, hogy szépséges lant- és hárfaszó kíséretében vagy egy tucat leányhang dalolja odabent a palotában ezt a jókedvű éneket:

Volt egyszer egy bátor, derék

Ifjú királylegény;

Vadászni indult egymaga

Egy szép nap reggelén

 

S mert nem csupán bátor, derék,

De szemfüles, cseles:

Az egyszeri királylegény

Királyi vadra les.

 

Milyen szerencse vár reá?

Mi lesz vajon a vad:

Bősz medve, vagy tigris talán,

Amit nyílvégre kap?

 

Nem medve az, nem tigris az,

Ami nyílvégre jő,

Csak egy kecses, becses, sebes,

Szép gímszarvas-ünő.

 

Miért lankad el két kezed

Bátor derék vadász?

S miért, hogy mégis fegyveretlen,

A vad nyomába jársz?

 

Miért, hogy a tüskés sűrűben,

Bozótok, fák között,

E szép, becses, kecses vadat

Napestig üldözöd?

 

Hogy miért? Mert balgán azt hiszed,

Az üldöző te vagy –

Pedig csak mégy, vakon, sután,

Hová ő hív: e vad.

 

Csak mégy, csak mégy, sután, vakon,

És észre sem veszed,

Hogy az a fel- meg eltűnő,

Kecses, becses szarvasünő

Az orrodnál vezet.

 

A lant és hárfa utolsót pendült, és a tucatnyi leány dévaj, gyöngyöző kacagása fejezte be az éneket. Ruzvánsádnak az arcába szökkent a vér a haragtól.

– Hej, a nemjóját! – kiáltotta. Hiszen ezek engem csúfolnak!

Kemény léptekkel indult a palota felé, hogy tisztességre tanítsa a csúfolódókat. Még egy bütykös husángot is felkapott a földről. Ám haragja lépésről, lépésre szelídült, ámulata pedig lépésről, lépésre erősödött. A kastély a pincétől a padlásig hófehér kínai márványból épült, a kapuja tündöklő vertarany volt, a lépcsője fekete jáspis, az előcsarnok rózsaszín márványpadlóját, de még falait is, lágy selyemszőnyegek borították. Drágakövekkel kirakott, boltozatos mennyezete színezüst oszlopokon nyugodott.

Nem, ezt a csodakastélyt nem emelhették emberi kezek! A herceg arra tartott, amerről azt a sokhangú kacagást, leányhangot hallotta. Félrevont egy könnyű kárpitot, és egy fáklyafényes teremben találta magát. A terem végében, vagy egy tucatnyi fiatal lány gyűrűjében, egy tündöklő szépségű ifjú hölgy ült, egy magas trónszéken.

Ruzvánsád láttára a leányok újra felkacagtak.

– Nézd csak, milyen haragos! – mondta az egyik.

– Még furkósbotot is hozott! – kuncogott a másik.

A trónszéken ülő ifjú hölgy Ruzvánsádhoz fordult.

– Csak nem minket akarsz megverni azzal a furkósbottal? – kérdezte nevetve.

A herceg restelkedve ejtette a földre a botját.

– Ki vagy te, szépséges hölgy? – suttogta álmélkodva. – Ember szülötte, vagy tündérleány? Vagy talán valami rosszakaratú varázsló?

– Csak egy szelíd gímszarvas vagyok – felelte mosolyogva a leány -, de jól értek ahhoz, hogyan kell megszelídíteni a tigriseket és a tigrisnél is haragosabb királyfiakat.

– Hát, te ismersz engem? – kérdezte álmélkodva Ruzvánsád.

– Hogyne ismernélek! – válaszolta a leány. – Hiszen éppen a te fogadásodra építettem ezt a palotát, ameddig te a tó partján szunnyadtál.

– Hát akkor tündér vagy, más nem lehetsz! – kiáltotta a herceg. – Emberi kéz nem képes effélére!

– Tündér vagyok, eltaláltad – bólintott a leány. – S ámbár még sokáig alakoskodhatnék, és mindannyiunk mulatságára sokáig évődhetnék veled, azt hiszem, legjobb, ha mindjárt megmondom az igazat. Sehrisztáni a nevem, s Tündérsziget királynője vagyok.

– Most azt is mondd meg – kérte Ruzvánsád -, hogy miképpen kerültél ide, és miképpen tudtad meg, hogy én is erre járok.

– Megmondom mindjárt – felelte a tündérkirálynő. – Hanem ne ácsorogj ott, a terem sarkában! Ülj ide mellém, légy a vendégünk.

A herceg elfogódottan kuporodott le a trónus zsámolyára. A leányok Sehrisztáni intésére szétrebbentek, majd egy perc múlva megrakott tálakkal, kancsókkal tértek vissza.

– Egyél, igyál! – bíztatta a tündérkirálynő. – A mi táplálékunk az ételek és italok illata.

Ruzvánsád nem sokat kérette magát, hiszen majd egy álló napja egyetlen falatot sem evett, egyetlen kortyot sem ivott. A királynő és társnői csak szaglásztak és szimatoltak, úgy vettek részt a lakomában.

Amikor valamennyien jóllaktak, Sehrisztáni így szólt: – Azt kérdezted, miképpen kerültem ide, és miképpen tudtam meg, hogy te is erre jársz. Elmondok mindent sorjában. Tündérsziget, ahol én uralkodom, gyönyörűséges ország. De akármilyen szép is, egyszer csak eluntam odahaza, elindultam hát világot látni. Hol emberalakban, hol állat képében, hol meg éppen láthatatlanul jártam-keltem az emberek között, s nem mondom, sok érdekeset, hasznosat tanultam.

Már éppen hazafelé indultam, mégpedig a te országodon keresztül (mert hát Tündérsziget itt van, mindjárt Kína mellett), amikor az erdőben megpillantottalak. Cserkészés közben elszakadtál kísérőidtől, s mivel úgy látszott, kedvedre van a csend és a magányosság, nem is igen kerested őket.

Mit tagadjam, megtetszettél nekem. Mert tudnod kell, mi tündérek, akik hol ilyen, hol olyan alakban mutatkozunk az emberek előtt, nem várhatunk az illendőség kedvéért, amíg valamelyik legény szemet vet ránk. Hisz ugyan hogy is szerethetne meg valaki teszem azt, egy apró gyíkot, egy lenge ködfoszlányt, egy röpke szellőt, vagy más effélét, amelynek az alakját a magamfajta tündér gyakran ölti magára? Ezért, hát nekünk, magunknak kell megválasztanunk azt a férfit, akit férjünknek szánunk. Mert kimondom azt is, kertelés nélkül, örömest mennék hozzád feleségül, ha te is úgy akarnád.

– Szépséges királynő! – kiáltott fel Ruzvánsád. – Te vagy a legtökéletesebb mindazok között, akiket valaha is láttam. Hogyne lennék hát szívesen a férjed!

– Rendben van – felelte elégedetten Sehrisztáni. – Majd mindjárt beszélünk a dologról. De előbb hadd fejezzem be a történetet. Ott tartottunk, hogy megtetszettél nekem. Nem állhattam eléd csak úgy, hirtelen. Gondoltam, megadom a módját. Szarvassá változtam, de nem akármilyenné, hanem kék szőrű, rubinszemű, aranypatájú, kecses, becses ünővé, és elcsaltalak ide, a kis tó partjára. Szó, ami szó, nem sokat kéretted magad. Aztán, amíg aludtál, sebtében felépítettem ezt a kastélyt, elővarázsoltam egy kis vacsorát, hogy jóltarthassalak, ha felébredsz. Ami a kis dalt illeti, tréfa volt az egész. Ne haragudj pajkos tündéreimre.

– Nem haragszom, hogy is haragudnék – felelte Ruzvánsád. – Szebb ébredésem nem is lehetett volna. Hanem most arra felelj: mikor leszel a feleségem, szép királynő? Már alig várom a pillanatát.

– Eljön az ideje, derék Ruzvánsád  válaszolta Sehrisztáni. – Előb azonban még ki kell állnod a próbát.

– Kiállom én, akármiféle próba legyen is! – kiáltotta helyéről felpattanva a herceg. Hadd halljam, gyorsan, miféle próbát kell kiállnom?

Hanem, Ruzvánsád észre sem vete, amíg a királynő beszélt, a teremben lassacskán elhalványodott a fáklyafény, s a herceget egyszerre csak sűrű sötétség vette körül.

– Sehrisztáni! – szólongatta Ruzvánsád sürgetően a királynőt. Senki sem válaszolt. – Tündérkirálynő! – kiáltotta a herceg. – Hol vagy, merre tűntél?

Tapogatózva, botorkálva elindult arrafelé, amerre a trónszéket gyanította. Ment, ment, de kezével csak a sötét semmit markolászta, s mintha göröngyön, kavicson taposott volna a lába.

Aztán egyszerre csak megbotlott – talán éppen abban a görcsös husángban, amit nem sokkal ezelőtt a földre ejtett, és fejjel előre beletoccsant valami nagy vízbe. Hideg volt a víz, a herceg prüszkölve kecmergett ki belőle. Lekuporodott egy kőre, tenyerébe hajtotta a fejét. Hová került? Miféle víz partjára tévedt a fényes tündérpalotából?

 

Folytatjuk…

Ortutay Gyula

magyarno.com

Hozzászólás

Powered by Facebook Comments

Minden vélemény számít!

Top