Most itt vagy
Magyar Nő Magazin > címlap > A fiúknak jönniük kell…

A fiúknak jönniük kell…

Az öregember érezte a tavasz mindent újrateremtő illatát… valami fenséges volt ebben… olyan illat, amelyet máskor nem érzel. Friss, mégis szívet melegítő, virágillat, noha még egyetlen virág sem nyílik… és benne van az egész nyár csodája ebben a születésben. Az erdő felől lenge szellő járta át a környéket, mintha csak azt akarná mondani, hogy a fenyves is felébredt. A nap ragyogása most sokkal többet ígért, mint az ősszel, pedig épp olyan fáradtnak tűnt… Igen, az ősszel valóban fáradt volt. Alig tudta nyitva tartani a szemét, de épp most, frissen ébredt, s attól látszott olyan nyúzottnak. Igen! Az illat volt az, ami az őszi fáradtságot és a mostani, tavaszi frissességet megkülönböztette.Mert az ősznek is megvan a maga temetőillata…

Amíg ezen tűnődött a vénember, lehuppant egy rönkre, hogy gyönyörködjék ebben a hóolvadt, meleg, tavaszi napban. Üldögélt kicsit, majd nagyot szippantva a sűrű frissességből, nekilódult. Igen: – itt lesz a tűzrakó… – megépítem. Ide lehet majd leülni… itt fogjuk a fiaimmal előkészíteni a húst a sütésre… s a kicsi, az én kicsi fiam ide teheti majd a tányért, hogy ne az ölében kelljen ennie…
A vénember méregetett, tervezett, kilépte, leverte… – hiszen jön a nyár, s mindkét fia bizonyosan sokat lesz itt… – gondolta. Fejsze, rönk, kalapács… minden előkerült. Mert az illat a nyár jöttét jelezte, s a nyár a vénember kincseinek, két fiának huzamosabb otthonlétét ígérte…

Igen, jönnek a fiúk… az öreg sokszor eltervezte mit főz, miket mutat meg és mesél el a gyerekeknek, s talán még egy közös túra is belefér a mindig siető ifjú urak idejébe. A vénember úgy várta a gyermekeit, mint más a Karácsonyt… neki ez volt az ünnep… s a nagyobbik már nem is egyedül, hanem szíve választottjával érkezik…

Amikor a gyermekekre gondolt, felvillantak a régi képek… a pokrócba takart újszülött kisember, amint cuppog a hüvelykujjával a kórház folyosóján az apja ölében, s minden cuppogás úgy hallatszott, mint egy-egy csembaló-billentyű leütése. S a másik pici ember, akit egy melegítőlámpa alá tettek az első fürösztés után… ahol kezét az égnek emelte, mint Kapisztrán a keresztet, s ujjával intőn mutatott hosszú időn keresztül, még akkor is, amikor már felöltöztették, s apja ölében pihente ki a világrajövetel fáradtságát. Ezek a születés utáni pillanatok voltak. S jöttek a cseperedés évei, az okos gondolatok, az egyre pallérozottabban kiejtett szavak, az értelmesé vált mondatok… a közös esti ima, a jókedvű éneklés, a vasárnapi mise, a társasjátékok, a tanulás… A gyönyörű erdélyi kirándulások… s minden szépsége a békés, boldog gyermekéveknek, amelyben az ember öröme, a szülő boldogsága isteni ajándékká nemesül…

Aztán a nagy kín… a vénember, mintha újból átélné mindazt a fájdalmat, ami eszébe jutott… Megkapaszkodott egy régen kiszáradt tölgy ágába… homlokát megtörölte, s könnyei is a szemébe szöktek… amikor megszűnt a család… Egyik percről a másikra… mert a gyermekek anyja megszerelmesedett, és elszökött egy baráttal, de úgy, hogy a kicsit elvitte, a nagyot otthagyta… megtiporva boldog éveket, a gyerekek szívét, az apa lelkét, és mindent, ami szent volt, s amiben a vénember soha, egy pillanatig sem szűnt meg hinni. Az áldott jó anyából egy pillanat alatt önző, ócska buja nő, gyermekeinek legádázabb ellensége lett. Pedig akkoriban még katolizált is, hogy a fiúkkal együtt mehessen áldozni… de csak ennyit ért a nagy odaadás…a Sátán gyorsan megerőszakolta. Az öregember nagyot fújtatott… mert nem tudta feldolgozni ezt a keserűséget. S nem a nő, hanem imádott fiai, s a család szeretetközössége elvesztését… no de kár itt nyavalyogni a múlton – gondolta… – itt a nyár s a fiúknak jönniük kell… hisz úgy ígérték…

Közben a szél megerősödött… a fák ágai ropogtak a tavaszi nyújtózkodástól. Az öregember is összébb húzta a bekecs nyakát. A tavasz meg-megtréfálja azt, aki elbízza magát a napsütéstől. Hisz a május eleje még nem a nyár…

Júniusban készen volt a tűzrakó hely. A vénember még szépítgette, cizellálta… mert hát a fiúk majd jönnek, s minden szép kell, hogy legyen addigra. A “kicsi” el is jött egy-egy napocskára, s az ilyen napok a vénemberből ha nem is fiatalt, de minimum középkorút varázsoltak… a legszebb napjai voltak ezek. Mindkettőt szerette, de a kicsi, az a kicsi maradt a számára. Ő volt az, akire mindig vigyázni kell, akit rábízhatott a “nagyra”, s a nagy is úgy vigyázta a kisembert, mint a kincset… fájt is a vénembernek, valahányszor elköszönt a kicsi… mert tudta, ismét hosszú idő telik el, mire újra láthatja. Tisztában volt vele a vénember, hogy nem túl szórakoztató program ő egy fiatalembernek, de boldog volt, amikor a labdát együtt rúgták a ház melletti teraszon, s jókat nevettek a gyermek csípős elszólásain…

Közben elszaladt a július is. Az augusztus már meghozta az őszillatot, de még nyári zsongás töltötte be a vénember szívét. A fagyasztóban ott volt a hús, amit aranyként őrzött… mert hát hamarosan jönnek a fiúk. Valahányszor elment a fagyasztóláda mellett, ellenőrizte, hogy minden megvan-e a nagyobbik ember születésnapjára… mert szeretett a két gyerekkel terített asztalhoz ülni. Imádkozni az étkezés előtt, elkoccintani egy jó pohár székely szilvóriumot, s beszélgetni az édes múltról, meg a vak jövőről. Erre készült a vénember állandóan. A születésnapot azonban másutt ünnepelték… S ilyenkor, ha egy-egy időpont eltolódott, s nem jöttek a fiúk, örvendett annak, hogy másutt jól szórakoztak. S türelemmel várta következő alkalmat… mert a fiúknak jönniük kell.

***

Novemberi hideg, jégvirág, hó… A kályhában ellobbant a tűz. A vénember nem várt senkit. Nem is tudta hol van, nem tudta mi van körülötte, csak feküdt… szinte már nem is létezett. Ha néha magához tért, a fiúkkal beszélt… hívta a kicsit, intette a nagyot, s kérte, vigyázzanak egymásra… – pedig ott sem voltak…
A tűz kialudt… hideg lett a ház. A vénember fektében még egyszer az ajtó felé fordult, nyakába húzta a paplant, mint tavasszal a bekecsgallért… s mosolyogva intett a csukott ajtó felé: – De jó, hogy itt vagytok végre… de jó!… – s nem szól többé…

A fiúk csak egy óra múlva érkeztek… A vénember, arcán maradt, nekik szóló, evilági mosollyal fogadta őket – pedig már nem volt ott… mert amíg ott volt, tudta: – a fiúknak jönniük kell…

Stoffán György

magyarno.com

Hozzászólás

Powered by Facebook Comments

One thought on “A fiúknak jönniük kell…

  1. Remekmű! Ebből még azok is tanulhatnak, okulhatnak, akik nem élték át ezt az érzést. El lehet gondolkodni rajta és időben váltani!

Minden vélemény számít!

Top