A magyar költészet egyik legnagyobb alakja Ferencvárosban született 1905. április 11-én. Első verseskötete, a Szépség koldusa 1922-ben jelent meg. 1922 és 1925 között írta műveinek mintegy felét, verseit közölte a Nyugat is. 1924-ben a Kékmadár folyóirat leközölte Lázadó Krisztus című versét, amelyért istengyalázás miatt perbe fogták, majd felmentették. Ugyanebben az évben a szegedi egyetem magyar-francia-filozófia szakos hallgatója lett, de egy év múlva Tiszta szívvel című verséért Horger Antal professzor „eltanácsolta”.
Bécsben, Párizsban, majd a pesti bölcsészkaron járt egyetemre, ezután a Magyar Külkereskedelmi Intézetnél dolgozott. 1929-ben jelent meg a Nincsen apám, se anyám című kötete. 1936 elejétől, Ignotus Pál mellett szerkesztője lett a Szép Szó című baloldali szellemiségű folyóiratnak, ebben az évben jelent meg a Nagyon fáj című kötete. 1937 júliusában idegösszeomlás kapott, szanatóriumi kezelés után kezelőorvosai nővéreire bízták, akik Balatonszárszóra vitték. December 3-án este sétálni indult, ám soha nem tért vissza, a szárszói állomáson áthaladó 1284. számú tehervonat halálra gázolta. Halálának körülményeiről azóta is vita folyik, az egyik tábor szerint véletlen baleset okozta, a másik tábor viszont az öngyilkosság mellett érvel.
József Attila halála után egy évvel posztumusz Baumgarten-díjban részesült, 1948-ban Kossuth-díjjal tüntették ki életművét. Magyarországon születésnapja a költészet napja is egyben, emlékét többek között a róla elnevezett díj is őrzi, amelyet kiemelkedő irodalmi teljesítményért adományoznak évente.
József Attila – bár sokan szeretnék -, soha nem volt proletár költő. Egyik legszebb hazafias verse a Nem, nem, soha.
Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége,
Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!
Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!
Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!
Ha eljő az idő – a sírok nyílnak fel,
Ha eljő az idő – a magyar talpra kel,
Ha eljő az idő – erős lesz a karunk,
Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!
Majd nemes haraggal rohanunk előre,
Vérkeresztet festünk majd a határkőre
És mindent letiprunk! – Az lesz a viadal!! –
Szembeszállunk mi a poklok kapuival!
Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár,
Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ
Teljes egészében, mint nem is oly régen
És csillagunk ismét tündöklik az égen.
A lobogónk lobog, villámlik a kardunk,
Fut a gaz előlünk – hisz magyarok vagyunk!
Felhatol az égig haragos szózatunk:
Hazánkat akarjuk! vagy érte meghalunk.
Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,
Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen!
Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:
Nem engedjük soha! soha Árpád honát!
József Attila (1922 első fele)
magyarno.com
Powered by Facebook Comments